„Egyszer meghívtak egy lányiskolába előadást tartani, és amikor végeztem a beszédemmel, a 30 lányból 29 máris filmrendező akart lenni.” – számolt be élményeiről1 a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! rendezője, Beeban Kidron. Néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a filmkészítés gondolata ilyen vaskosan megragadja a női lelkeket, nőként filmet rendezni pedig olyan volt, mintha önkéntesen, meztelenül vonultak volna be a harctérre.
Mára ez már teljesen megváltozott, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Kathryn Bigelow Oscar-díja, melyet a történelemben először kapott nőnemű rendező. Ennek kapcsán szeretnénk áttekinteni azt a hosszú és cseppet sem könnyű utat, melyet a filmkészítés kezdetei óta a nők tettek meg azért, hogy egyenrangú alkotókká válhassanak a férfiakkal. Célkitűzésük kétségkívül sikeresnek mondható, hiszen a filmipar számtalan tehetséges női rendezővel büszkélkedhet – ez az írás pedig az ő mozijukról szól. Valójában több könyvet meg lehetne tömni száz meg száz női filmes nevével és alkotásaik listájával, most viszont arra fogunk törekedni, hogy a lehető legjobban összefoglalva mutassuk be ezt az egykor oximoronnak számító jelenséget: a női rendezőket.
A téma azt is megkívánja, hogy először hadd tisztázzuk, mit is takar pontosan a „nők mozija” / „női mozi” (women’s cinema) kifejezés, melynek kétértelműsége gyakran zavart okoz a filmes (és nemcsak) berkekben. A „nők mozija” kifejezés azt sugallhatja, hogy nő által készített, női témát feldolgozó alkotásokról van szó, melyek kimondottan női nézőknek vannak célozva. Való igaz, hogy az idők során a női rendezők közvetítő médiumként is felhasználták alkotásaikat, ezzel komoly feminista jelleget kölcsönözve alkotásaiknak. Ám a „női film” sem műfajnak, sem mozgalomnak nem nevezhető, ezért hovatartozását igen nehéz konkrétan meghatározni. Maradjunk tehát most annyiban, hogy a nők mozijának nem is annyira a különböző feminista, politikai, kulturális és társadalmi vetületeit vizsgáljuk meg, hanem egyszerűen csak szemügyre vesszük legfőbb kivitelezőjüket, a nőnemű rendezőt.
Az úttörők, avagy van-e helye a nőnek a filmszakmában?
Az 1800-as évek legvégén már számos lehetőség adott volt a nők számára, hogy érvényesüljenek az éppen akkor megszülető filmiparban – a magától értetődő színésznői feladatkörön kívül a férfiak leginkább robotmunkákat bíztak a dolgozni vágyó hölgyekre: forgatókönyv-gépelők, scriptesek, asszisztensek és vágók voltak. Meglepő módon az első női rendező – Alice Guy Blaché, aki eredetileg a Gaumont stúdió főnökének, Leon Gaumont-nak a titkárnője volt – is rendkívül hamar felbukkant, mégpedig 1896-ban. Így a La Fée aux Choux (The Cabbage Fairy) című fikciós film elkészítésével még Mélièst is leelőzte néhány hónappal, a Lumière-fivérektől pedig éppen csak egy évvel maradt le. 1896 és 1907 között Blaché kb. 400 filmet rendezett, majd Franciaországból Amerikába költözött – tengerentúli stúdiótulajdonosként további 354 film kötődik nevéhez.
Amerika első „bennszülött” és egyben az egyik legjobban fizetett rendezőnője Lois Weber volt, aki ugyancsak a Gaumont-nál kezdte el pályafutását. Weber a 10-es évek elején kezdett tevékenykedni, maga írta és rendezte filmjeit, és kezdetben a főszerepeket is ő játszotta – a film médiumát saját életfilozófiájának és ötleteinek megvalósítására használta. Ebben az időszakban egyáltalán nem volt meglepő, hogy a forgatás után egy nő vágta meg az anyagot, miután egy női cenzor újravágta, azután megintcsak egy nő foglalkozott a film terjesztésével, végül pedig egy női menedzser szervezte be a saját mozijába.
Manapság furcsa lehet ezt hallani, de 1911 és 1920 között ugyanannyi nő rendezett filmet, mint ahány férfi2 – noha máig sem lehet tudni ezek pontos számát, mivel a filmek nagy része elveszett. Hollywood intézményesedésének köszönhetően az imént említett meglepő férfi-női rendezők aránya a 20-as évekre teljesen megváltozott. Mivel a filmkészítés egy igen jól jövedelmező iparrá kezdte kinőni magát, különböző szakszervezetek és céhek jöttek létre, melyek fejesei és tagjai túlnyomórészt férfiak voltak, akik a nőket ügyesen eltávolították a rendezői székekből – egészen a 70-es évekig.
Lois Weber így próbálta figyelmeztetni rendezni vágyó nőtársait: „Meg se próbáljátok, úgysem fog sikerülni!”3 Ebben az időszakban csupán egyetlen (!) nőnek sikerült megtörnie a férfiak egyeduralmát, ez a kitartó nőszemély pedig Dorothy Arzner, aki nemcsak hatalmas sikereket ért el Hollywood aranykorában, hanem 30 évnyi karrierje során még a hangosfilmek megjelenését is sikeresen megérte, és nevéhez olyan sztárok felfuttatása fűződik, mint Katharine Hepburn, Rosalind Russell vagy Lucille Ball. Noha eredetileg orvosnak készült, Arzner olyannyira eltökélten akart filmet rendezni, hogy elhatározásában senki nem állíthatta meg. Eleinte forgatókönyveket gépelt, azután szkripteslány lett, majd vágóként kezdte komolyabban kitanulmányozni a szakmát. Miután a vágás minden fortélyát elleste, forgatókönyveket kezdett írni, és hangott adott azon óhajának is, hogy írásait szándékában áll megrendezni. Így alakult tehát, hogy „a mozivászon főnöke” 1927 és 1943 között összesen 17 filmet rendezhetett, melyből 4 néma, 13 pedig hangos. Egy komolyabb tüdőgyulladás következtében 1943-ban végleg abbahagyta a filmkészítést, és tanítani kezdett a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen, ahol többek között Francis Ford Coppola is a diákjai közé tartozott. Arzner sosem akarta, hogy nevét „női filmek” rendezőjeként emlegessék (talán ezért is öltözködött túlzottan férfiasan), ő csak egyszerűen „hollywoodi rendezőnek” tekintette magát. Fontosabb alkotásai: Craig's Wife (1936), Blood and Sand (1922), Dance, Girl, Dance (1940), Merrily We Go to Hell (1932), First Comes Courage (1943), The Bride Wore Red (1937), Paramount on Parade (1930).
Ida Lupino volt „az 50-es évek Arznerje”, mivel ő volt az egyetlen női rendező ebben az időszakban, és életútja is sokban hasonlít az Arznerére – noha akkoriban csupán B-kategóriás filmek rendezésével bízták meg. Lupino Londonban született, és eredetileg színésznőként tűnt fel a mozivásznon, olyan rendezők alkotásaiban, mint Raoul Walsh, William Wellman vagy Jean Negulesco. Már karrierje elején úgy érezte, hogy a színészet gátat szab kreativitásának, ezért döntött úgy, hogy filmrendezőként is kipróbálja magát – így lett a 40-es évek femme fatale-jából az 50-es évek egyik kiváló rendezője. Filmjeiben olyan témákat tárgyal, melyeket addig filmen még soha senki nem mert bemutatni, ennyire nyíltan tárgyalni (erőszak, abortusz). Melodrámákkal kezdte (Not Wanted, 1949; The Bigamist, 1953) később viszont thrillereket (The Hitch-Hiker, 1953), westerneket és tévésorozat-epizódokat is rendezett (Gilligan's Island, 1964-1966; The Fugitive, 1963-1964; Thriller, 1961-1962; Alfred Hitchcock Presents, 1960-1961; Have Gun - Will Travel, 1959-1960). Arzner és Lupino filmjeinek feminista aspektusai leginkább abban merülnek ki, hogy rendezőjüknek egyáltalán sikerült a kamera mögé kerülnie.
Rendezőnők a tengerentúlról (Amerika, Ausztrália és Óceánia)
Ukrajnában született ugyan, de élete nagy részét Amerikában élte le a filmtörténet egyik legkiválóbb avantgárd filmese, Maya Deren. Deren saját maga írta, rendezte, vágta és gyártotta saját filmjeit (mint a „régi szép” időkben), és főszereplőként is gyakran tündökölt – Hollywoodot kiváltképpen megvetette, azt nyilatkozta, hogy „annyi pénzből készítem a filmjeimet, amennyit Hollywood rúzsra költ.” A filmezés területén kívül számos más művészeti ágban remekelt, így verseket írt, táncolt, fényképezett és koreográfusként is tevékenykedett. Filmjeiben fontos szerepe van az emberi testnek és mozgásnak, alkotásait érzéki költőiség jellemzi (Meshes of the Afternoon / A délután szövevényei, 1943; Ritual in Transfigured Time / Rítus az átváltoztatott időben, 1946). További jelentős kísérleti filmesek: Shirley Clarke, Joyce Wieland, Yvonne Rainer, Elaine Summers, Barbara Hammer.
A 60-as évek Amerikáján egy feminista újhullám söpört végig, ami felháborodottan tüntetett a „domináns mozi” (Hollywood és az európai férfi burzsoámozi) ellen. A női filmesek csoportosulni kezdtek, és közös erővel elnyomóan szexistának és rasszistának kiáltották ki Hollywoodot – filmjeik, a sok cicoma és festék helyett, saját élményeiken és tapasztalataikon alapuló lenyomatok voltak, ez volt a cinéma vérité. Az első ilyen élményfilm Barbara Loden Wanda című alkotása (1970), melynek Loden (aki nem mellesleg Elia Kazan felesége volt abban az időben) nemcsak rendezője, hanem producere és főszereplője is egyben. Hosszú évtizedek óta ez volt az első olyan nő által rendezett film, amit a mozikban is vetítettek.
A 70-es évek nagy meglepetése annak a Martha Coolidge-nak a megjelenése volt, aki néhány sikeres dokumentumfilm és kevésbé népszerű tinifilm leforgatása után sem adta fel a reményt, hogy valaha elismert filmkészítő lesz – a filmkészítés alatt nemcsak a rendezést, hanem szereplést, produceri munkákat, vágást és televíziózást is értett. Dokumentumfilmjei általában személyes tapasztalatokból és családi emlékekből táplálkoztak, így az Old-Fashioned Woman (1974) nagymamájáról szól, míg a Not a Pretty Picture (1976) saját megerőszakolásának történetét viszi filmre. 1999-ben elnyerte az USA Filmfesztivál Rendezői Nagydíját, így ő volt az első nő, kinek neve olyan nagyságok mellett szerepelhetett, mint Robert Altman, Oliver Stone, Frank Capra vagy George Cukor. A legnagyobb kitüntetést viszont 2002-ben kapta, amikor is megválasztották az Amerikai Rendezők Céhének (Director’s Guild of America) első női elnökévé.
Ha fehér nőként ennyire nehéz volt érvényesülni Amerikában, akkor képzeljük el, hogy milyen helyzetben voltak az afroamerikai rendezőnők. Julie Dash Daughters of the Dust (1991) című alkotása volt az első afroamerikai nő által rendezett film, ami a mozikba került. A film 1902-ben játszódik, és a gullah kultúrára fókuszál. 1994-ben Darnell Martin volt az első olyan afroamerikai rendezőnő, aki egy komoly stúdiónak (Columbia Pictures) készített filmet (Úgy szeretem így / I Like It Like That). A film központi karaktere Lisette, a latin-amerikai származású, Bronxban élő háromgyerekes nő, akinek férje állandóan baljós ügyekbe keveredik, ezért eldönti, hogy új életet kezd. További afroamerikai rendezőnők: Neema Barnette, Maya Angelou, Kasi Lemmons, Cheryl Dunye, Nnegest Likké.
A dél-amerikaiak közül meg kell említenünk az argentin María Luisa Bemberget és Nelly Kaplant, utóbbi ugyancsak részt vett a feminista újhullámban, filmjeivel pedig olyan szexuális tabukat döntött le, mint a homoszexualitás, szado-mazochizmus stb. (A Very Curious Girl / La fiancée du pirate, 1969; Néa, 1976). Brazília is számos női filmkészítővel rendelkezik, akik már a 30-as évektől kezdve tevékenykednek, viszont igazából csak a 70-es években kezdtek elszaporodni. Néhány fontosabb név: Betse De Paula, Carla Camurati, Eliane Caffe, Lúcia Murat, Sandra Kogut.
Ausztráliából Gillian Armstrong nevét kell megjegyeznük, és Új-Zélandról sem szabad megfeledkeznünk, hiszen olyan neveket tartogat számunkra, mint Jane Campion – a második nő, akit legjobb rendezői Oscar-díjra jelöltek (Zongoralecke / The Piano, 1994), vagy Niki Caro, aki Charlize Theronnal (North Country / Kőkemény Minnesota, 2005) és Vera Farmigával (The Vintner's Luck, 2009) is dolgozott már közösen.
Nők és filmjeik Afrikában és Ázsiában
Afrikában Safi Faye szenegáli etnológus volt az első női filmrendező, aki világhírnevet tudott szerezni magának Kaddu Beykat (Letter from the village, 1975) című alkotásával, mely szülőfalujában játszódik. 1972-ben Sarah Maldoror leforgatta a Sambizangát, ami az 1961-1974 között Angolában lezajlott háborút eleveníti fel, ezenkívül pedig számos dokumentumfilmet is rendezett. A rövidfilmeket készítő, burkina fasói Fanta Régina Nacro legtöbbször humoros szemszögből közelíti meg hazáját és annak hagyományait, a komplex kapcsolatokat a tradíciók és a modern világ között. Nacro ezen ellentétek kihangsúlyozásával vált világszerte is népszerűvé. Gabon történetében nemrég született meg a nagy változás: 2008-ban elkészült az első, nő által rendezett fikciós rövidfilm (Le Divorce, r.: Manouchka Kelly Labouba).
Ázsia sokszínűségének köszönhetően a nők is teljesen más lehetőségekkel rendelkeztek és rendelkeznek, mint Afrika országaiban – főleg a kontinens keleti és déli részén. Japánban nagyon sok ideig Kinuyo Tanaka volt az egyetlen nő, aki filmeket készített. Neki is csak azért adatott meg ez a lehetőség, mert színésznőként kezdte (Ozu-filmekben szerepelt), és hírnevének köszönhetően a filmvilág addig rejtett kapui is megnyíltak számára. Japán napjainkbéli legismertebb női rendezői: Naomi Kawase (aki 2007-ben fődíjat nyert Cannes-ban a Mogari no mori / The Mourning Forest című alkotásával), Kaori Momoi és Shimako Sato. Dél-Koreában Lim Soon-rye, So Yong Kim és Lee Suk-Gyung, Kínában pedig Ning Ying kapott kitüntetett figyelmet. Ning Ying függetlenfilmesként a kínai mindennapokból merít ötletet filmjeihez, míg a bemondónőből rendezővé avanzsált Li Yu komolyabb témákkal (leszbikusok) borzolja a keletiek idegeit (Jin nian xia tian / Fish and Elephant, 2001). Hong Kong leghíresebbje Ann Hui (aki a wuxiától kezdve a drámáig már minden műfajban kipróbálta magát), Ivy Ho és a tajváni Sylvia Chang; ezenkívül a hírhedt meleg filmrendezőnő, Zero Chou is népszerűséget szerzett magának a fesztiválközönségeknél.
A Mumbaiban található hindi nyelven történő filmgyártás egyik legnagyobb központja Bollywood, ami egyben a világ egyik legnagyobb filmgyártó központja is egyben. Gyakran azonosítják a teljes indiai filmgyártással, bár Bollywood csak egy szegmense az indiai filmes világnak. Bollywoodban, eredeti névadójukhoz hasonlóan az itteni rendezők is – legyenek férfiak vagy nők – tisztában vannak azzal, hogy milyen alapanyagok szükségesek egy sikeres filmhez: egy cseppnyi komédia némi melodrámával vegyítve, végül pedig felhígítva néhány gyengéd csókkal-öleléssel, és egy kis táncra fakadással. A legismertebb indiai rendezőnők: Mira Nair, Aparna Sen, Deepa Mehta, Gurinder, Nisha Ganatra, Sonali Gulati, Indu Krishnan, Eisha Marjara, Pratibha Parmar, Nandini Sikand, Shashwati Talukdar.
Ha összesűrítenénk Pakisztán filmiparát, az egész egy nagyon pici helyen elférne – filmes térképükön mégis mindig jutna hely a nőknek is. Sangeeta és Shamim Ara feminista témákat dolgoznak fel, míg a televíziózásból a filmiparba csöppenő Sabiha Sumar és Mehreen Jabbar közérthető, nemzetközi témákkal foglakozó alkotásaikkal vannak szüntelen jelen a világ különböző filmfesztiváljain.
A Közel-Keletről Rakhshan Bani-Etemad nevét kell megemlítenünk, aki Irán legelső és leghíresebb női filmkészítője. Filmjei és dokumentumfilmjei a szociopatológiával foglalkoznak. Az ugyancsak iráni Samira Makhmalbaf édesapja, Mohsen nyomdokaiba lépve 17 évesen rendezte első filmjét (Sib / The Apple, 1998), Takhté siah (The Blackboard) című alkotásával pedig 2000-ben a Cannes-i zsűri különdíját is elnyerte.
(folyt. köv.)
1 „Why are women directors such a rare sight?” The Guardian, 2005. március 7.
2 Hurd G., Mary: Women directors and their films, Greenwood Publishing Group, 2007., 7. o.
3 Wiebe H., Robert: The Search for Order, 1877–1920. New York, Hill and Wang, 1967.
Bibliográfia:
- Ward Mahar, Karen: Women Filmmakers in Early Hollywood, JHU Press, 2008.
- Simpson, Philip – Utterson, Andrew – Shepherdson J., Karen: Film theory: critical concepts in media and cultural studies, Taylor & Francis, 2004.
- Hurd G., Mary: Women directors and their films, Greenwood Publishing Group, 2007.
- Wiebe H., Robert: The Search for Order, 1877-1920. New York, Hill and Wang, 1967.
