A költő-életrajzban (Egy angyal az asztalomnál) és a kosztümös koridézésben (Zongoralecke, Egy hölgy arcképe) egyaránt járatos Jane Campion látszólag nem kockáztatott sokat, amikor az angol romantika lángeszű poétafejedelme, John Keats utolsó éveit csomagolta cellulózba. Azonban ahelyett, hogy igyekezne a nyomorgó zseni veséjébe látni, inkább szenvelgő hősszerelmest farigcsál belőle, aki szelíden nyúlik el a széplelkű varrólányként halálosan egysíkú Abbie Cornish párnás ölén. Szecessziós-romantikus nyáltenger a javából.

Legyen színes-szagos eredetmese (Én, Pán Péter), oknyomozós sikersztori (Capote), érdes zseni-revízió (Dumas), vagy – ahogy a Fényes csillag is – epekeserű melodráma (Árnyékország, Jane Austen magánélete), mindig borítékolható, hogy az írói biopic-re sokan felkapják a fejüket. A néző ilyenkor rendszerint azt várja, hogy dohos tankönyvekből összeharácsolt előismereteit alapjaiban ingassa meg, vagy legalábbis merész perspektívával gyarapítsa az elmés rendező. Az új-zélandi származású Jane Campionnek pedig már van gyakorlata a terepen, és a romantikus korszellem megidézéséért sem kell a szomszédba mennie. Csupán szokásos eszköztárából kellett volna dolgoznia ahhoz, hogy a Fényes csillag John Keats-e valóban feltámadjon papírsírjából. Ezért is tűnik elsőre érthetetlennek, miért vált végül dagályos-szecessziós megagiccs a reményteljes koncepcióból.

Keats életének utolsó periódusát beszéli el a történet: a fillérekből tengődő, félnomád életet élő lángész (Ben Whishaw) egyetlen társa kevésbé tehetséges kollégája, Brown úr (Paul Schneider). Kettejük bukolikus idilljét zavarja meg a szókimondó, tenyeres-talpas varrólány, Fanny Brawne (Abbie Cornish), akinek rögvest szemet szúr az egyébként közönnyel fogadott Keats művészi teljesítménye. Kapcsolatuk eleinte az irodalom közös szeretetéből táplálkozik, de az idők során csigaléptékben szerelemmé érik. Fanny nehezen viseli a zabolázatlan, megállapodni képtelen ifjú folyamatos utazásait, de a közös jövő igazán akkor kerül veszélybe, amikor Keats londoni útja során súlyosan megbetegszik.

Hogy mégis mi csapja agyon a produkciót? Nyilvánvalóan az, hogy a női karakternek ezúttal másodhegedűsi pozícióba kellene kényszerülnie. Campion azonban nem hajlandó ekkora áldozatot hozni a hitelességért, körömszakadtáig ragaszkodik a bevált elbeszélésmódhoz. Egyébként is bolondériája, hogy a szívszakasztó női monodráma mindig főmotívumként, már-már világmodellként üzemeljen. Ez eddig (Egy lány története, Egy angyal az asztalomnál, Zongoralecke, Egy hölgy arcképe) tökéletesen be is vált, a Fényes csillag viszont rendesen megszenvedi az önkényes arányeltolást: végig Fanny nézőpontjából részesülünk, az ő vidékies, puritán szemüvegén keresztül bomlik ki a szenvelgő történet, holott a közönséget ezúttal is a művész belvilága izgatná.

Körömfeketényit sem kapunk viszont Keats géniuszából. Az egyik legnagyobb angolszász költő ebben a filmben hullamerev, szűzies idealistaként teng-leng, papírízű tételmondatokat hangoztat, olykor nagyokat sóhajt, vagy szigorúan összevonja szemöldökét, de lelkivilágából szemernyit sem mer mutatni. Meg sem próbál a zseni fejével gondolkodni, így aztán Keats a játékidő utolsó percéig hevenyészett vázlat marad. Nem meglepő tehát, hogy a jellemfejlődés privilégiuma a szintén hanyagul megírt, dögunalmas Fanny-t illeti: ingerszegény parasztlányból széplelkű asszonysággá avanzsálódik – persze erőltetetten, lóugrásokban.

A rendezőnő leleményesen úgy döntött, ha már kipöcköli a költőt a dramaturgia fősodrából, legalább beszéljenek helyette költeményei. Így aztán nem telik el tíz perc anélkül, hogy valamelyik szereplő ne csapna bele átszellemült tekintettel egy-egy Keats-versbe. Sőt, a végefőcím alatt is az Óda egy csalogányhoz szól (azt talán magyarázni sem kell, mennyire nem való oda). Campion szervezett volna inkább zajos felolvasóesteket a szerző műveiből szerte a világon: még azzal is közelebb hozta volna a pórnéphez annak jellegzetes világát, mint ezzel a mesterkélt, vadgiccsbe torkolló fércmunkával, ami mindenről szól, csak arról nem, amiről kellene.

A fiatal szerelmespár bimbózó románcáról ne is nagyon essék szó: botrányosan van vászonra mázolva. Talán mindent elmond a megközelítésmódról, hogy szerelmük egy Szinyei Merse Pál Majálisára hajazó, réti csókjelenetben kulminál. És persze a nagy emóciókkal telített eufória-hangulathoz engedelmesen illeszkedik az operatőri munka is: a kamera idilli akácligeteken, lágy szellőben himbálózó liliommezőkön illegeti magát, Greig Fraser nagy igyekezettel próbálja kozmomorfizálni hőseink életérzését, de a képek hazudnak, akárcsak a kilúgozott figurák filléres párbeszédei.

Mindezek ellenére a Fényes csillag akár működhetett is volna, ha a szerelmi szál Keats motivációs háttereként, puszta ihletanyagaként ékelődik be. Ha emberi oldaláról mutatkozik be „a szépség költője”. Nem delíriumos őrjöngésekre, látványos vívódásokra kell itt gondolni, de a komótos lányregény sorközeiben igazán elfért volna néhány őszinte, visszafogott, maradandó Keats-momentum is. A színészek sem tudják menteni a menthetőt: Abbie Cornish hiába tehetséges színésznő, ha a figurájában szunnyadó parazsat piszkavassal se lehetne fellobbantani, Ben Whishaw össze-vissza bájolog, az egy srófra járó mellékfigurák közül pedig csupán a Mr. Brownt alakító Paul Schneider tudná magára vonni a figyelmet, ha a kusza forgatókönyv több lapot osztana neki. Összességében Jane Campion darabja nem más, mint ömlengős, a lényeget önfeledten elleplező, bágyasztó szerelmesfilm. Ilyenből meg annyi van manapság, mint kutyán a bolha.