Az élet harc, a házasság keserves, a morfium veszélyes, a szivar büdös, a nők jönnek-mennek, a politizálás megint csak veszélyes, a hollywoodi filmipar kegyetlen, a pénz elfogy, a siker szintén. Az első Lugosi Béla-életregényről.
Mikor a címet leírtam, kirázott a hideg. Hiszen – legalábbis ami engem illet – Drakula gróf, illetve a lény, amelyet a vérszívó székely arisztokrata globálisan megtestesít, épp az unalom ellentéte. A vámpír gyerekkorom óta egyet jelent az izgalomtól tövig rágott körmökkel, illetve a többé-kevésbé elfojtott erotikus életérzéssel, ha szabad így fogalmaznom.
Nyilván, tíz vámpírszimpatizánsból kilenc csípőből felmondja a leckét: Goethe A korinthusi menyasszonya a konszenzuálisan elsőnek tekintett irodalmi vámpírsztori, pontosabban elbeszélő költemény, aztán jön Polidori A vámpírja, mint a városi vámpír első irodalmi lelőhelye és persze Stoker Drakulája… majd következik még több tucat könyv- és filmcím. Joggal, hiszen mindenféle nációk írói, filmesei hozzányúltak a témához. Mi, magyarok viszont szemlátomást irtózunk a vérszopótól, mint klasszikus vámpír a fokhagymától, a fénytől vagy a kereszttől. Hosszú-hosszú ideig nem és nem akartunk vámpírsztorikat írni. Erdélyről – ahonnan maga Drakula gróf is származik – nem is beszélve. Ha a mi végeinken használjuk is néha a vámpírt mint motívumot, szimbólummá nemesítjük (elitesítjük), lásd például Bogdán László Drakula megjelenik című regényét, amelyben Drakula a kommunista diktatúra jelképe. Egyetlen 20. századi kivételt ismerek, amelyben a vámpírtéma konkrétan ott van: Pánczél Lajos Drakula halála című kisregényét, amely 1924-ben jelent, vagyis 27 évvel Stoker alapműve után. A 21. században aztán jöttek új generációk, új szerzők, akik, ha tetszik, nem viszolyogtak a témától: Szécsi Noémi Finnugor vámpírja és Benedek Szabolcs vámpírregényei azt jelzik, kezdünk barátkozni a témával.
Ugyanez jellemzi a leghíresebb Drakula-film (1931, Tod Browning) vérgrófját alakító Lugosi Bélához való viszonyunkat. 2022-ig kellett várni, hogy az első magyar nyelvű monográfia napvilágot lásson a lugosi születésű hollywoodi (magyar) színészlegendáról (Nagy Balázs: Lugosi Béla). Idehaza, Erdélyben még ennyi sincs. Tudjuk, hogy Lugoson született, tudjuk, hogy színészkedett Temesváron, tudjuk, hogy Budapesten már sikeres színészként állt a deszkákra, tudjuk, hogy belekeveredett a Tanácsköztársaság örvényébe, tudjuk, hogy mennie kellett, aztán jött Bécs, Berlin, Hollywood, a Drakula, a horrorfilm-ketrec, a lecsúszás, az alkoholizmus, a morfium és ennyi. De nem beszélünk róla. Mintha nem lenne a miénk is.
És akkor megjelenik 2022-ben egy könyv. Gyurkovics Tamás Akcentus című kötete ráadásul nem monográfia, nem dokumentumszöveg, hanem regény. Lugosi Béla amerikai éveiről. Elsőre nem értettem, miért csak az amerikai éveket regényesítette meg a szerző. Utána eszembe jutott, hogy ja, persze, azokról az időkről van alapanyag elég. A hazai időszakról nincs, vagy nagyon utána kéne menni. Mivel nem beszélünk róla. Mindegy, remek, a magyar Drakula-regények mellett tessék, itt egy magyar Lugosi-regény. Megszereztem a könyvet és… nos, nem estem tőle hasra. Ellenkezőleg. Rég olvastam ennyire unalmas regényt. Egy ideig nem is értettem, mi a baj vele. Mert a szerző szépen kigondolta, mit akar a témával. Nézzük a blikkfangos (filmes) trouvaille-okat.
Az első az, hogy a regény cselekménye visszafele „csorog”. Vagyis elkezdődik Lugosi halálával és a legnagyobb amerikai csúcson, a Drakula-köpeny felöltésével ér véget. Valóban frappáns fogás ez, le a kalappal: Gyurkovics a visszaforgatással a világ fölé boruló szupersztártörténetet mesél el a megszokott előrehaladó lecsúszás-történet helyett.
A második: a történetet egy kitalált (vagyis Drakula-szerű) titkár úr, bizonyos Zazi meséli el, aki ráadásul egyes szám második személyben beszél Lugosival, Lugosiról. Azt érteni véltem, hogy mivel Zazi úr imaginárius lény Lugosi alaposan dokumentált realista életeseményei közepette, afféle vámpírként tapad rá és szívja a történések vérét, hogy aztán papírra vesse őket. Ez is remek fogás, ugyanis amint lapozunk visszafelé az időben, Zazi úrnak egyre kevesebb tere marad, ahogy Lugosi belefiatalodik a Drakula-jelmezbe.
Azt viszont eleinte nem értettem, miért nem tud róla egyes szám harmadik személyben beszélni, ahogy minden normális ember szokott egy másikról. Amíg világossá nem vált, hogy Zazi úr meleg, továbbá fülig és teljesen reménytelenül szerelmes a nőfaló, majd egyre züllő színészbe. Tehát valamiféle vallomásos szöveggel van dolgunk, ez az oka az egyes szám második személynek. A baj az, hogy hosszú, túl hosszú ideig Zazi úr foglalja el a könyv terének oroszlánrészét. Az ő saját magához, szerelme elérhetetlen tárgyához és úgy egyáltalán, a világhoz szóló (belső) monológjait kénytelen olvasni az ember oldalak százain át. Melyek során egyebek közt arról is értesülünk, hogy a testi szerelmet egy ifjú latino oldalán élvezheti Zazi úr, ha már nem férhet hozzá szíve szerelméhez, de ez sem hoz hej, de nagy beteljesülést, ugyanis az ifjú latino rövid úton elhalálozik, fehérvérűségben (értsd, leukémia). Ez a trükk lehet, hogy sziporkázó, csak annyira művi, hogy egy idő után leválik a szövegről, mint rosszul illesztett vámpírfogak a színész fogsoráról.
Ami magát a regényt illeti, az említett fogásokon túl, esetleg innen, sok szavam nincs rá. Az igaz, hogy rendkívül alaposan dokumentált. Csak miért kell minden dokumentált történetet megírni, ha a szerzőnek nincs elég jó tolla hozzá, kérdezem. Mert persze, az élet harc, a házasság keserves, a morfium veszélyes, a szivar büdös, a nők jönnek-mennek, a politizálás megint csak veszélyes, a hollywoodi filmipar kegyetlen, a pénz elfogy, a siker szintén, ez mind igaz. De egy regénynek megítélésem szerint mégsem csak az említett elemek nagyon hosszan tartó felmondásából kell állnia. Mert akkor nem menti meg az egyes szám második személy, a visszaforgatás, de még az imaginárius meleg sztorivámpír sem. Esetleg jól mutat valamely nemzetközi könyvfesztivál polcán. Egyébként viszont egyetlen szóval jellemezhető: unalmas. És ez szomorú: hogy épp Drakula gróf, más néven Lugosi Béla unalmas. Akcentussal vagy akcentus nélkül. Tök mindegy.
Gyurkovics Tamás: Akcentus. Lugosi Amerikában. Kalligram, 2022.
