A Universal stúdió története 1. A Universal stúdió története 1.

Drakula háza

A Universal stúdió története I.

A Universal a második legrégibb aktív hollywoodi filmstúdióként egyidős az amerikai filmiparral, 99 éves történetén keresztül a mozgókép evolúciója is végigkövethető. Pedig az alapító, Carl Laemmle kicsiben kezdte: a Universal a „Kicsik” egyike volt, és mivel nem tudott versenyezni az „Nagyok” szuperprodukcióival, egy ellentmondásos rétegműfajhoz, a horrorhoz nyúlt, leginkább emblematikus filmjei így a Drakula és a Frankenstein nyomán indult horrorciklus opuszai.

A függetlenek hőskora

A Universalt (első nevén Universal Film Manufacturing Company) Carl Laemmle alapította 1912-ben. Laemmle Németországban született 1867-ben, majd 17 évesen emigrált az USA-ba szerencsét próbálni. Neve nem a Universal alapítójaként bukkan fel először a filmtörténet-enciklopédiákban, hanem az amerikai független filmforgalmazók egyik élharcosaként, akik véget vettettek a filmipart monopolizáló Edison piaci uralmának – noha később ők is trösztöt alakítottak. Az eleinte különféle kereskedelmi munkákból élő Laemmle a fáma szerint 1906-ban egy ruházati boltnak keresett helyet Chicagóban, amikor felfigyelt egy nickelodeon (olcsó, „ötcentes” mozi) hatalmas forgalmára. Itt nyitotta meg rövidesen a 204 férőhelyes The White Front Theater mozit, majd Robert Cochrane üzlettársával rövidesen egy másodikat is. Ezután megalapította a Laemmle Film Service-t, ami 1909-re a legnagyobb amerikai forgalmazó céggé vált.

Carl Laemmle

Edison és trösztje, a filmkészítést, forgalmazást és bemutatást egyaránt kezében tartó MPPC (Motion Picture Patents Company) hatalma először akkor inogott meg, amikor Laemmle egy üzleti nézeteltérés után megtagadta a jogdíjak fizetését, megalapította az immár filmkészítéssel foglalkozó Yankee Film Companyt, majd abból az Independent Moving Picture Company gyártócéget (amiből később a Universal kinőtt), közben pedig az Edison-tröszt végleg elvesztette a perháborút. Laemmle a hollywoodi filmipart meghatározó sztárrendszer megszületésében is alapító szerepet játszott: 1909-ben átcsábította a Biograph-tól Florence „a Biograph-lány” Lawrence-t, az IMP arcává tette, és különféle hamis hírek terjesztésével (például gyászjelentéssel) promoválta.

„It’s alive!”

1912-ben New Yorkban az IMP összeolvadt néhány kisebb független vállalattal a Universal zászlaja alatt. A cég eleinte elsősorban Laemmle IMP-jának, valamint független és külföldi gyártók filmjeinek forgalmazással foglalkozott. Noha Cochrane és Laemmle mellett a Universalba beolvadt függetlenek vezetőinek többsége (például Charles Baumann a New York Motion Picture Companytól és a producermogul Pat Powers) magas posztokat kapott az új vállalatnál, Laemmle némi belső hatalmi harc győzteseként 1913-től már egyedül irányította a céget egészen 1936-ig, és addigra megvalósítótta a vertikális integrációt: egyszerre vezérelte a gyártást, a forgalmazást és a bemutatást. A Universalt a többi Kicsivel együtt elsősorban az különböztette meg a Nagyoktól, hogy nem voltak előkelő, „premier”-filmszínházaik: filmjeik törzshelyei a külvárosi, vidéki mozik voltak.

George Loane Tucker: Traffic in Souls

A Universal első fontos sikere és egyben az első nagyjátékfilmje az 1913-as Traffic in Souls volt. Az akkoriban hosszúnak (88 perc) és méregdrágának (57 000 $) számító mozi elvileg a prostitúció problémájával foglalkozott, gyakorlatilag viszont áldokumentarista és szenzacionalista stílusa mellett az egyik első exploitation-szexfilm volt, ennek megfelelően szép bevételt (450 000 $) hozva. A Traffic in Souls hatalmas sikere ellenére a Universal a továbbiakban a minimális számú alkalmi presztízsfilmet leszámítva híradókat (The Universal Animated Weekly), pártekercses, alacsony költségvetésű „programmer” rövidfilmeket, a 101 Bisons márkanév alatt futó westerneket, melodrámákat, vígjátékokat és sorozatokat (a gazdasági világválság után pedig 60–70 perces B-filmeket) készített. Laemmle meglehetősen konzervatív stúdiófőnök volt, az egész estés filmet múló divatnak tartotta, egyenesen támadta a formátumot, és versenytársainál jóval tovább gyártott régi stílusú, kevés tekercses mozgóképeket. Még maga Walt Disney dolgozott a Universalnak: mielőtt megalapította saját, sikert sikerre halmozó stúdióját, Laemmle cége forgalmazta a Mickey egér elődjének tekinthető Oswald, the Lucky Rabbit-filmecskéit.

Oswald, the Lucky Rabbit

Laemmle legfontosabb új beruházása, a Universal City 1915-ben épült meg Dél-Kaliforniában, ezzel az eredetileg New York-i székhelyű cég véglegesen nyugatra települt. A komplexum a szó szoros értelmében filmgyárként működött, ezzel követendő példát állítva a többi stúdió vezetői elé. Laemmle ráadásul a turistáknak is megnyitotta Universal Cityt, ami egészen addig vonzotta a tömegeket, amíg a hangosfilmek térhódításával megjelentek a hangszigetelt forgatások. E hatalmas létesítményben óriás külső és belső díszletek, előhívólaborok, vágószobák kaptak helyet, később pedig Universal City szó szerint várossá vált, saját postával, rendőrséggel és tűzoltósággal. Laemmle a Universal City beindulásakor érezhette magát csúcson: a legtermékenyebb filmgyár birtokosaként cége a legnagyobb Kicsi volt, New Yorkban is voltak stúdiói, jövedelmező európai, sőt később távol-keleti kapcsolatokkal is büszkélkedhetett.

A Universal City 1915-ben

A Universal 1915-ig töretlenül sikeres volt, hisz futószalagon gyártotta nem túl igényes, de fillérekből kihozott filmjeit, valamint agresszív forgalmazási-bemutatási rendszere volt; de később, amikor a mozi már nem számított önmagában újdonságnak, egyre inkább lemaradt a stúdiók élbolyától. Laemmle rosszul fizetett, ráadásul néhány Broadway-csillaggal kapcsolatos negatív tapasztalata miatt kimondottan sztárellenes volt, így tehetségei könnyen elcsábultak a nagyobb stúdiókhoz, elment többek közt Florence Lawrence, Mary Pickford, John Ford, Rudolph Valentino, Rex Ingram, Lon Chaney és Mae Surray is. Érdekesség, hogy a Universal versenytársainál több női rendezőt alkalmazott, de Laemmle 1919-ben kedvenc (és kivételesen jól fizetett) rendezőnőjét, Lois Webert is elvesztette. Stúdiójának továbbra sem voltak nagy, „premier”-színházai, meg kellett maradniuk az igénytelenebb és kisebb vidéki moziknál, amelyeket 1925-ig láttak el jövedelmezően.

Mivel az alacsony költségvetésű, néhány tekercses filmek egyre inkább kimentek a divatból, Laemmle kénytelen volt újítani, azaz „a méret a lényeg” alapon színvonalasabb produkciókat készíteni. Egyszerre volt konzervatív és hazárdőr filmmágnás (Lucky volt a beceneve): egyik nagy húzása a fiatal Irving „Csodagyerek” Thalberg (aki addig a későbbi Columbia-alapító Harry Cohnhoz hasonlóan titkárként dolgozott nála) leszerződtetése volt. A hamar sztárproducerré váló Thalberg indította el a stúdiót a tucatgyártott mozgóképektől a minőségi nagyjátékfilmek készítése felé, legsikeresebb projektjei A Notre Dame-i toronyőr (The Hunchback of Notre Dame, 1923) és a Körhinta (Merry-Go-Round, 1923) voltak. Az előbbi címszerepét alakító Lon Chaney, az „ezerarcú ember” az 1919-es The Miracle Man-nel debütált, és az évtized legfontosabb Universal-sztárja lett (1957-ben a stúdió színeiben készült Man Of A Thousand Faces című, James Cagney főszereplésével készült biopic tárgyalta életét), de mint sokan mások, idővel ő is elszegődött egy nagyobb stúdióhoz.

A Notre Dame-i toronyőr, 1923

A Körhintán Eric Von Stroheim kezdett dolgozni, aki Thalberghez hasonlóan Laemmle felfedezettje volt. A korábban színészként dolgozó Stroheim 1919-ben debütált a Universalnál az Asszonybecsülettel (Blind Husbands). Gyakorlatilag ingyen vállalta a munkát, és az antagonista szerepét is eljátszotta, a film pedig hatalmas siker lett, így a következő, immár Thalberg produceri közreműködésével forgatott mozija, a Szeszélyes asszonyok (Foolish Wives, 1922) már hatalmas büdzsét kapott, de ezt is sikerült túllépnie. A Universal mentette a menthetőt, és az első, millió dolláros moziként hype-olta a filmet, de az így is megbukott. Stroheim sosem jött ki Thalberggel, így az kirúgta őt a Körhinta forgatása közben, de a „csodagyerek” sem volt elég konzervatív Laemmlének, így rövidesen mindketten az MGM-nél kötöttek ki.

A Notre Dame-i toronyőr és a Körhinta sikerei után Laemmle megengedhette magának a terjeszkedést: igyekezett igényesebbé tenni a stúdió profilját, Universal Pictures, Inc. néven 1922-ben újraszervezte a vállalatot, és bevásárolt egy Universal Chain Theaters névre keresztelt színházláncot. E nagyobb beruházásai azonban későn jöttek, a konkurencia miatt a Universal privát színházlánca hamar jelentéktelenné vált, 1927-re mozijai már olyannyira veszteségesek voltak, hogy elkezdte eladni őket, és 1933-ra már egy sem volt a birtokában. Maguk a Universal-filmek ugyan sikeresek voltak, de premierszínházak nélkül Laemmle ebből kevés pénzt látott, és a presztízsfilmek sem hoztak annyit, hogy kompenzálják az összes film gyártási költségeit.

Merry-Go-Round, 1923

Mivel az USA-ban a Universal behozhatatlanul le volt maradva a Nagyok mögött, Laemmle Európában igyekezett terjeszkedni. Számos német mozi volt a birtokában, filmjeit itt is vetítették, készített koprodukciós alkotásokat, sőt 1926-ben megpróbálta egyesíteni cégét az első számú német filmgyárnak számító UFA-val – sikertelenül. A hangosfilm megjelenésekor Laemmle megint gondolt az európai piacra, így számos filmjét több nyelven is leforgatta, így készülhetett pl. spanyol nyelvű ikerfilmje a Drakulának. A Universal az európai rendezők foglalkoztatásában is élen járt: Murnau ugyan a Foxnál landolt, de Laemmle fogadta be a legtöbb óvilági rendező-pionírt, akik a nácik megerősödése miatt emigráltak az USA-ba. A magyar Fejős Pál (Paul Fejos) például három, innovációiban filmtörténeti jelentőségű mozit is rendezett (The Last Moment, 1927; Lonesome, 1928; Broadway, 1929), a német expresszionisták pedig a Universal horrorciklusának készítették elő a terepet.

A mozi hangja

A stúdió mostoha anyagi helyzete miatt a hangosfilmre való átállásból sem vehette ki kellően a részét, de Laemmle a „beszélő filmeket” ugyanolyan múló hóbortnak vélte, mint annak idején a nagyjátékfilmeket. „Némaságot fogadott”, inkább eladott egy mozit, semhogy felszerelje hangosfilmek vetítésére alkalmas berendezéssel. Laemmle (több vetélytársához hasonlóan) merő spórolásból licenszelés helyett saját hangosítási rendszert akart kifejleszteni Uniphone néven, de legvégül ő is a szabványos hang-rendszer mellett döntött. Komoly késéssel kezdte meg a felújításokat: az első, hangosfilm lejátszására alkalmas terme 1929-ben készült, de versenytársaival ellentétben számos hangosfilmjét is kiadta néma verzióban, hogy az elavult felszereltségű mozik is játszhassák.

Carl Laemmle Jr.

1929-ben Laemmle fiát, Carl Laemmle Jr.-t nevezte ki vezérigazgatónak, a fáma szerint ajándékként 21. születésnapjára. Az idősebb Laemmle egyébként híres volt arról, hogy gondolt a rokonaira („Uncle Laemmle has a very big faemmle” – szólt a lefordíthatatlan mondás), akik között egy tehetséget minimum találni: William Wyler, a későbbi Ben-Hur rendezője Laemmle unokaöccse volt. Apjával ellentétben az ifjú Laemmle (akit általában csak „Junior” néven emlegettek) igyekezett haladni a korral, irányítása alatt a stúdió tovább csökkentette a gyártott filmek számát, és kevés, de annál grandiózusabb produkciókra összpontosított. Ifj. Laemmle a fáma szerint nem vetette meg az olvasást, és a stúdió ennek köszönheti első igazi remekművét és egyben mainstream sikerfilmjét, az Erich Maria Remarque regénye alapján készült Nyugaton a helyzet változatlant (All Quiet on the Western Front, 1930). Az örökérvényű háborúellenes eposz két Oscart nyert, végre némi presztízst szerezve a Universalnak. Junior stratégiája azonban hosszú távon már kevésbé volt jövedelmező, így a stúdió megmaradt Kicsinek. Az ifjú Laemmle túl sokat költött presztízsfilmjeire: a cég veszteséges volt, és ha nincs a Drakula és a Frankenstein meglepetésszerű sikere, gyorsan csődbe is ment volna.

Szörnyek keringője

A Drakula és a Frankenstein fémjelezte horror-ciklus nagy hagyományokra tekintett vissza a Universal berkein belül. Az egyik legfontosabb német expresszionista film, a Panoptikum (Das Wachsfigurenkabinett, 1924) direktora, Paul Leni is a Universalhoz került, és sikerrel adaptálta Broadwayről filmre a The Cat and the Canaryt (1927), majd újra a horror zsánerével kacérkodott The Man Who Laughs (1928) esetében is, amelynek főszerepét a német expresszionizmus emblematikus színésze, Conradt Veidt játszotta. A szintén expresszionista stílusú, de új-zélandi származású Rupert Julian (a Lon Chaney neve fémjelezte 1925-ös Phantom of the Opera rendezője) 1930-ban hangosfilmként, The Cat Creeps címen remake-elte a The Cat and the Canaryt, ami elődjeivel ellentétben megbukott a mozikban.1

The Cat and the Canary, 1927

A következő Universal-horror, a Drakula (1931) szintén egy kvázi-remake volt2 (Murnau Nosferatujáé), ez viszont kasszasiker lett. Lon Chaney-t a Universalnál és az MGM-nél készített filmjei horrorsztárrá tették, és a két Laemmle eredetileg őt akarta legújabb Broadway-adaptációjuk, a Drakula címszerepére. Chaney azonban addigra meghalt, de állandó rendezője, Tod Browning vállalta a filmet, az operatőr pedig a kiváló Karl Freund, Murnau egykori alkotótársa lett. A többi már történelem: Lugosi Béla neve összeforrt szerepével. Ugyanezen évben egy másik gótikus horrorregény feldolgozása, a Boris Karloff főszereplésével készült Frankenstein (1931) is tarolt a mozipénztáraknál – e film a Drakulával ellentétben az idő próbáját is kiállta. Mivel a stúdió a presztízsfilmek költségei miatt továbbra is pénzügyi gondokkal küszködött, a Nagyok közé való feltörési kísérleteik pedig kudarcba fulladtak, a későbbiekben is megmaradtak e jól bevált zsánernél, így a 30-as, 40-es években a Universal név egyet jelentett a Drakula és a Frankenstein nyomán született horrorciklussal.

Tod Browning: Dracula, 1931

A nagy sikerre való tekintettel a Universal vezetősége igyekezett a lehető legjobban kiaknázni a Drakula és a Frankenstein sikerét. Browning visszatért az MGM-hez, az utóbbi rendezője, James Whale viszont további remekműveket rendezett a Universalnak, amelyekben elsőként ötvözte a horrort a humorral. A The Old Dark House-ban (1932) ismét Karloff szerepelt; a H.G. Wells regényén alapuló A láthatatlan emberben (Invisible Man, 1933) Claude Rains; a szintén Karloffal készített Frankenstein menyasszonyát (Bride of Frankenstein, 1935) pedig minden idők legjobb folytatásaként emlegetik. Karloff játszotta a Múmia (The Mummy, 1932) címszerepét is, amelyet Karl Freund rendezett, és e film még az ezredforduló környékén is jól jött a Universalnak, amikor Stephen Sommers megrendezte a két folytatást és egy spinoffot sarjadzó remake-jét. A Universal a rengeteg Drakula- és Frankenstein-sequel mellett öt film erejéig crossover-módra összeeresztette Karloffot és Lugosit, e filmek közül egyedül a Poe novellájához csak címében kötődő, de korát megelőzően merész The Black Cat (1934) nevezhető remekműnek, melyet egy újabb európai emigráns, Edgar G. Ulmer rendezett.

James Whale: Frankenstein, 1931

1935-re a Universal-horror ciklusa kifáradni tűnt, de mindenski meglepetésére 1938-ban új erőre kapott, amikor a Universal „double feature”-módra újra műsorra tűzte a Drakulát és a Frankensteint. A széria hattyúdala A farkasember (The Wolf Man, 1941) lett3, amelyben Lon Chaney fia, Lon Chaney Jr. játszotta a főszerepet. A Universal ezen szériáját a legtöbb stúdió megkísérelte leutánozni, de minőségi horrorfilmeket egyedül az RKO tudott folyamatosan készíteni. A Universal szörnyei tömegkulturális ikonokká váltak, és a stúdió a későbbiekben is figyelemmel kísérte boldogulásukat: a legtöbb emblematikus monstrumuk feltűnik az Abbott és Costello-komédiákban, a Drakulának 1979-ben készült egy méltatlanul elfeledett remake-je, a Múmia-remake rendezője, Stephen Sommers pedig 2004-ben készített pastiche-t (Van Helsing) a stúdió összes szörnyikonjával.


1 Ebben az időben akár friss filmeket is lehetett remake-elni, mivel ha egy film lefutott a mozik műsoráról, közönsége jó eséllyel sosem látta többé. A Universal különösen sok filmet forgatott újra a harmincas évektől napjainkig.

2 Igazából viszont Bram Stoker regényének (sőt, az abból készült Broadway-darabnak) az első „igazi”, jogtiszta adaptációja.

3 A Universal épp nemrég remake-elte, Joe Johnston rendezésében.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Drakula

    Fekete-fehér fantasy, horror, 75 perc, 1931

    Rendező: Tod Browning

  • Van Helsing

    Színes és fekete-fehér akciófilm, kalandfilm, fantasy, horror, 131 perc, 2004

    Rendező: Stephen Sommers

  • Frankenstein

    Fekete-fehér horror, 70 perc, 1931

    Rendező: James Whale

  • A Notre Dame-i toronyőr

    Fekete-fehér filmdráma, 100 perc, 1923

    Rendező: Wallace Worsley

  • Körhinta

    Fekete-fehér filmdráma, 110 perc, 1923

    Rendező: Erich von Stroheim, Rupert Julian

  • Nyugaton a helyzet változatlan

    Fekete-fehér filmdráma, történelmi, háborús, 145 perc, 1930

    Rendező: Lewis Milestone

  • Az Operaház fantomja

    Fekete-fehér filmdráma, horror, 101 perc, 1925

    Rendező: Lon Chaney Jr., Rupert Julian, Ernst Laemmle

  • A láthatatlan ember

    Fekete-fehér horror, sci-fi, 71 perc, 1933

    Rendező: James Whale

  • A Farkasember

    Fekete-fehér horror, 70 perc, 1941

    Rendező: George Waggner

  • Múmia

    Fekete-fehér fantasy, horror, 73 perc, 1932

    Rendező: Karl Freund

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat