Vegyünk némi nárcisztikus személyiségzavart és kapcsolatfüggőséget, házasítsuk össze a szuperhős-akciófilmek dramaturgiájával, a gore esztétikának megfelelően öntsük nyakon egy kamionnyi vérrel, mindennek a közepébe ültessük vértasakokból álló trónra Nicolas Cage-et minden idők leghírhedtebb vámpírjaként, az egészet pedig állítsuk komikus/parodisztikus fénytörésbe – és megkapjuk a legújabb Drakula-mozit.

Lugosi Béla, Max Schreck, Klaus Kinski, Christopher Lee, Udo Kier, Frank Langella, Gary Oldman, Gerard Butler, Leslie Nielsen – mi köti össze ezeket az ikonikus színészegyéniségeket? A válasz egyszerű és közismert: mind eljátszották Drakula grófot, minden idők leghíresebb/hírhedtebb vérszívóját és Erdély töretlenül legnépszerűbb tömegkulturális exportcikkét. A névsor még folytatható, a listáról azonban fájóan hiányzott Nicolas Cage neve – mindeddig. Az igazság kedvéért hozzátenném – anélkül, hogy elébe kívánnék vágni a történéseknek –, hogy Cage alakítása retrospektíve tölt be egy Drakula alakú űrt: azután kezd el hiányozni, miután láttuk. Pedig Chris McKay új vámpíropuszának elvileg nem is ő a főszereplője, az mégis úgy fog fennmaradni a mozirajongók emlékezetében, mint „Nicolas Cage Drakula-filmje”. A Renfieldnek ugyanis, meglepő módon, Renfield a főszereplője – de kicsoda is ő tulajdonképpen? A kérdés egyfajta identitászavarra is utal(hat), nem véletlenül: Renfield alakja némi módosuláson ment át az idők – és a műfajváltások – folyamán. Bram Stoker klasszikus rémregényében ő a Seward doktor felügyelete alatt álló elmegyógyintézeti ápolt, akit „a Sötétség Hercege” famulusául választ ki magának, és aki mindenféle undormányos rovarokkal táplálkozik, mert azok elfogyasztásától reméli a halhatatlanságot. A Tod Browning-féle – máig talán legismertebb – filmadaptációban viszont már átveszi Jonathan Harker helyét, aki londoni ingatlanügyletet érkezik lebonyolítani a gróf erdélyi kastélyába, de ő is ugyanúgy Drakula segítőjeként végzi.

A tanítványszerep tehát megmarad, a Renfield rendezője pedig láthatóan a Browning-változatot tekinti előképének, és ezt az 1931-es Drakula képsorainak fekete-fehér „újrajátszásával”, illetve a Lugosi-féle arisztokratikus vámpírkarakter szélsőségesen karikírozott ábrázolásával teszi egyértelművé. Csakhogy a vérszívó gróf (Cage) és hűséges asszisztense (Nicholas Hoult) fölött is eljár az idő, és a 21. század megváltozott körülményei között kell helytállniuk, ezúttal New Orleans-ben. McKay bravúrja abban áll, hogy képes egy sajátosan korhoz illő látószögből újrakereteznie a klasszikus történetet és felállást – majd azt is ironikusan visszájára fordítja. Mit tehet egy meglehetősen régimódi (nem csoda, hisz az örökkévaló sötétségben élő-haló) nagyúr folyton regenerálódó és fiatalos társa manapság? Hát terápiára jár. Ráadásul önsegítő csoportterápiára, ahol kapcsolatfüggő emberek bizonygatják egymásnak és maguknak, hogy „többet érdemelnek” és „joguk van a boldogsághoz”. Eleinte csak azért jár közéjük a jó szolga, hogy ha már állandóan friss vérrel kell táplálnia gazdája csillapíthatatlan éhségét, legalább olyan emberek testét és vérét szállítsa neki, akik az ő személyes értékítélete szerint rászolgáltak a halálra: vagyis a terápiára járó emberek abuzív társaiét. A jóra való késztetés tehát csírájában ott van Renfield lelkében, és ez kiváltja a gróf haragját, aki ártatlan szűzlányok, szerelmespárok, apácák és mazsorettek tiszta vérét szomjúhozza (bár – újabb fricska a korszellemnek, az önszuggesztiós lózungokon és az áldozati kultúrán való élcelődés mellett – őt nem érdeklik a „genderkérdések”).

Apropó szomjúság: a szolga friss testi kondíciójának, állandó regenerálódásának titka a gazda cseppekben adagolt gyógyító vére – Renfield tehát kiszolgáltatott, és kiszolgáltatottságára, végzetes „munkahelyi” függőségére, főnöke nárcisztikus pszichopata mivoltára a terápiás alkalmak révén ébred rá. Renfield felismeri, hogy toxikus kapcsolatban él. Megpróbál szabadulni, útja pedig kereszteződik egy személyes revansvágytól fűtött, dühös rendőrnőével (Awkwafina), aki a város legkegyetlenebb maffiacsaládja és a velük szövetséges korrupt hatóságok ellen folytat rettenthetetlen keresztesháborút, amelybe aztán a világuralomra törő Drakula és a fellázadt, illetve a rendőrnő iránti gyöngéd érzeményeinek tudatára ébredt Renfield is beszáll, természetesen ellentétes oldalon. Ebből aztán akkora narratív és műfaji katyvasz keletkezik, hogy alig győzzük kapkodni a fejünket – és nemcsak mi, nézők. A fejére mindenkinek ajánlatos ügyelnie ebben a teremtett káoszban: a derék gróf és a sebtében bekapkodott bogaraktól szuperhőssé átlényegülő Renfield szétrobbanó fejeken, átharapott ütőereken, kitépett belsőségeken, leszakított végtagokon (aki látta, annak örökre átértelmeződik a „give me a hand!” felkiáltás), halomba hányt hullákon gázolnak át a gigantikus összecsapásban. A film büszkén vállalja önnön trashjellegét, a brutalitást a groteszkbe forduló extremitásig elmenően fokozza – ilyen volumenű stilizált vérorgiát legutóbb talán a japán erőszakmesternél, Takashi Miikénél láthattunk.

Cage végre szándékoltan cringe lehet, és oly mértékben illik rá a karikírozott Drakula-szerep, mint erdélyi grófra a magasított gallérú vámpírköpeny. Rajta és a létének esendőségére ébredő, dilemmázó gyilkológépet alakító Houlton kívül nemigen vannak megjegyezhető karakterek a filmben, és a cselekmény néhány fordulata, valamint a szereplők közti viszonyrendszer felvázolása helyenként meglehetősen bugyuta – kérdés, hogy ez elviselhetetlenül nagy probléma-e egy ehhez hasonló produkció esetében. Azok is elégedettek lehetnek, akik mélyebb, a mérgező kapcsolatok lélektanára vonatkozó jelentésrétegeket bányásznának ki a hullahegyek alól, bár McKay és alkotói csapata a bizarr elbeszélői környezetbe helyezett, egyszerre komolyan vett és parodizált motivációs szlogeneket inkább ürügyként használja egy ízléspróbáló és kissé klisés, mégis fergeteges horrorvígjátékhoz. Drakula nem halott, és élvezi – és vele együtt mi is.