Megfejthető-e az Eastwood-titok? A könyv kísérletet tesz rá, az eredmény pedig impozáns, mégis felemás.

Az amerikai tradícióban a rebel fogalmának van egy sajátos, az adott kulturális környezetben értelmezhető jelentésmezeje, amelyet a lázadó szavunk csak részben képes lefedni: társul hozzá a vadnyugat hőskorának vadromantikája, a végtelen, sivár pusztaságok szabadságérzése, a társadalmon kívüliség korszakokon átívelő mintái – egy olyan (anti)hőstípus jelölője, amely átnyergelhetett időközben lóhátról a motorkerékpárra, de lényegi vonásai nem változtak. Ilyen szempontból találó a – tudtommal – első magyarul megjelent Clint Eastwood-életrajz eredeti címe: American Rebel. Clint Eastwood ugyanis pont úgy érkezett az amerikai (és egyetemes) filmtörténetbe, mint ennek az őstípusnak a megtestesítője: poncsóval a vállán, szivarral a szája sarkában és pisztollyal a kézben belovagolt, Névtelen Férfiként, magányos, zárkózott és titokzatos idegenként, akiről nem tudni, honnan jön és hová tart, és milyen előtörténetet cipel magával. 

Marc Eliot meg is jegyzi a könyv bevezetőjében, hogy három Eastwood-karaktertípus létezik: a spagettiwesternek (majd később azok amerikai hasonmásai) már említett Névtelen Férfija; a Piszkos Harry-féle keményöklű macsó, aki az igazságnak néha a törvény áthágásával szerez érvényt; illetve a „jószándékú vidéki suttyó” alakja. Annyiban árnyalnám ezt a tipológiát, hogy szerintem ez a három hősfajta lényegét tekintve ugyanaz, legalábbis nagyon hasonló karakterjegyekre vezethetők vissza. És az Eastwood-karakter varázsa, töretlen népszerűségének titka talán épp ebben áll: a vászonról ismert és a vásznon kívüli figura vélt vagy valós koherenciájában, abban az egységben, amely a személyiség és az imágó között képződött az évtizedek során, még akkor is, ha ez a kapcsolat részben konstruált. „A személyisége rányomja jól felismerhető bélyegét karaktereire és filmjeire, ugyanolyan jellegzetes, mint egy aláírás” – ahogy a szerző fogalmaz a könyv utószavában. Mindez jó alapot szolgáltat egy biografikus munka megírásához, de csapdákat is rejt magában.

Eliot, több hasonló mű szerzője, mintegy 360 oldalon (plusz hatvan oldalnyi bibliográfia, jegyzetapparátus, filmográfia, utószó stb.) kísérli meg felfejteni – vagy legalábbis bemutatni – ezt a titkot; a végeredmény impozáns, mégis felemás. Mindenképpen érdemes megjegyezni – és ez a szerző javára írandó –, hogy a könyv nem tartozik az ún. „engedélyezett” életrajzok sorába, amelyeknek az a fő jellemzője, hogy bár számos belsős információhoz juthat hozzá a szerző a munka „tárgyával” való együttműködés során, ennek fejében viszont a végső kép, amit a könyv közvetít, mondhatni retusált. Ehhez képest Eliot rendkívül tájékozottnak és jól informáltnak tűnik témáját illetően: szinte regényszerűen követhetjük Eastwood pályáját a kezdeti B-kategóriás epizódszerepektől és az országos ismertséget hozó Rawhide című tévésorozattól az európai „felfedezésén” – ne feledjük, a Dollár-trilógia révén hamarabb vált sztárrá az öreg kontinensen, mint Hollywoodban – és rendezőeszményeivel, Sergio Leonéval és Don Siegellel kialakult kapcsolatán át érett korszakának akadémiai díjakkal honorált rendezői-színművészi kiteljesedéséig (az eredeti kiadás 2009-ben jelent meg, az életmű eddigi utolsó kiemelkedő alkotását, a Gran Torinót követően). 

A Névtelen Férfi

A jólinformáltság nemcsak a filmszakmai jellegű értesülésekre, a filmes pálya eseményeire, folyamataira vonatkozik, hanem a magánéleti történésekre is. A kamera olyan közel megy tárgyához, hogy az már szinte zavarba ejtő, és az a kínos érzés kerítheti hatalmába az olvasót, hogy ennyit, ilyen részletesen, ráadásul gyakran átláthatatlanul szövevényesen és ellenőrizhetetlen forrásokra támaszkodva nem szeretne tudni arról az emberről, akit mégiscsak filmtörténeti jelentősége okán vesz górcső alá ez a munka. Mint egy bulvárlapban, elevenedik meg előttünk Eastwood megszámlálhatatlan nőügye, két házassága, félrelépései, a házasságaiból és azokon kívül született gyerekeinek sorsa (eddig nyolcról tudunk), különösen a Sondra Locke-kal való viharos – és Eastwoodra nem túl jó fényt vető – viszonya, politikai irányultságából fakadó egyes kalandor húzásai (köztudott, hogy Nixon és Reagan „belső köréhez” tartozott, és kimondva-kimondatlanul a republikánus/konzervatív mitológiában egy idő után ő vette át a korábbi nemzeti hérosz, John Wayne szerepét), és sorolhatnánk. Mindezekből egy legalábbis ellentmondásos kép rajzolódik ki: egy szikrázóan tehetséges és ambiciózus alkotó, elragadó személyiség, ugyanakkor már-már narcisztikusan magánakvaló, könyörtelenül céltudatos, magányos farkas – akárcsak az általa alakított karakterek.

És nem az a gond ezzel a „ráközelítéssel”, hogy illúzióromboló (miért ne lehetne az?), hanem hogy a szerző láthatóan maga sem tudta egyértelműen eldönteni, hol húzza meg a „szakmai” értelemben vett pályakép és a magánéleti sztorizás határait. A kronologikus szakaszolás során alaposnak szánt műelemzések váltakoznak (sőt, épülnek egybe) „kis színes” részletekkel, az arányok pedig néha kívánnivalót hagynak maguk után: a Nincs bocsánat műfajtörténeti mérföldkő jellegének ecsetelése nagyjából kis túlzással olyan súllyal van jelen, mint Barbra Streisand csupasz vállának csillogása az Oscar-díjátadón. (Azt tényleg csak zárójelben jegyzem meg: a könyvre ráfért volna egy alaposabb lektorálás és korrektúra.) 

Ezek ellenére Marc Eliot könyve cseppet sem haszontalan olvasmány a filmszerető és főként az Eastwood-rajongó közönség számára: a népszerű művészéletrajzok sorába illeszkedik, amely mögött azonban komoly kutatómunka van. Egy olyan alkotót állít elénk – egy igazi hollywoodi auteurt, ha ez nem oximoron –, akinek még annál is nagyobb nimbusza és ráhatása volt az elmúlt évtizedek folyamán az álomgyár működésére és történetére, mint ami kívülről látható; aki, kissé későn érő alkatként, időskorára érte el legnagyobb sikereit, mindent túlélt, szakmai és magántermészetű megrázkódtatásokat, de szerencsére továbbra sem nyugszik. Hadd legyen jó napja.