Clint Eastwood ismét egy ismert „amerikai sztorit” választott filmje alapanyagául, és sikeresen építette be azt a Gran Torinóból már ismerős önmitológiájába. A végeredmény: a kilencvenedik életéve felé rendületlenül menetelő mester talán legszemélyesebb alkotása.
Tíz éve már, hogy Clint Eastwood azt a meglepő bejelentést tette, hogy akkori soron következő, Gran Torino című filmjében lép utoljára a kamerák elé: a hattyúdalként való értelmezés azonban enélkül is adta volna magát, az idős mester saját karakterének emelt impozáns emlékművet a morózus háborús veterán megváltástörténetével. Az azóta eltelt évtizedben azonban semmilyen jelét nem mutatta a visszavonulásnak: szinte évente állt elő újabb filmmel, sőt egy alkalommal – Az utolsó csavar / Trouble with the Curve című, ráadásul nem is saját rendezésű filmben – színészi szerepet is vállalt. Ezek a munkák (a J. Edgar, az Amerikai mesterlövész, a Sully – Csoda a Hudson folyón vagy A párizsi vonat) az Egyesült Államok közelmúltjának ismert epizódjaihoz, „igaz történeteihez” nyúlnak vissza, helyenként már-már példázatszerűen mutatva fel az amerikai identitás – ellentmondásoktól sem mentes – mibenlétét. Legújabb filmje, a saját főszereplésével készült A csempész is megtörtént eseményeken alapul: Leo Sharp (a filmben Earl Stone) háborús veterán és virágkertész sztoriját dolgozza fel, aki vénségére drogfutárnak állt, és El Tata fedőnéven szédületes karriert futott be a mexikói drogkartellek világában.
Ismét egy hihetetlen amerikai (siker- és bukás)történetről van tehát szó, amelyből több irányba is ki lehet indulni a filmvászonra adaptálás során: ez a téma tálcán kínálja a véres-leszámolós akcióthrillerként való megvalósítást, de a – negatív előjelű – erkölcsi példázatot felmutató dráma lehetősége is benne rejlik. Eastwood mindkét műfaji kelléktárat felhasználja, de nagyon „megszűrten”, saját alkotói képére és ritmusára formálva – A csempész bizonyára a leginkább ráérős tempóval rendelkező drogmaffia-témájú film az elmúlt évtizedek álomgyári termésében.
Eeastwood a tőle megszokott precíz módon, biztos kézzel építi fel az idős kertész bűnbeesésének történetét (és csak így, leírva, tűnhet fel a bibliai szimbolika…), a kárhozat útja azonban itt paradox módon a megvilágosodás és megtisztulás felé vezet: az El Tatává szinte észrevétlenül, nagyobb dramaturgiai fordulatok nélkül átlényegülő Earl Stone a gengszterek szállítójává válásának folyamatában ébred rá saját elvesztegetett életidejének valóban fontos vonatkozásaira – a fejlődéstörténet, a változás és változtatás iránya tehát egyben zuhanás is, amely a mocsárban jut nyugvópontra. Mindezt pedig átszövi valami, már-már a bölcsességgel határos derű, és karcos, helyenként politikailag igencsak – de a Gran Torino-belinél azért visszafogottabban – inkorrekt humor (azt hiszem, ezt Eastwoodon kívül ma már senkinek sem tolerálnák Hollywoodban).
Nem véletlenül emlegetem a Gran Torinót: A csempészben majdnem ugyanaz a karakter jelenik meg, a morcos, a mai világ jelenségeivel és fejlődési irányával megbékélni – és ahhoz adaptálódni – képtelen (végtére is az internet teszi tönkre az üzletét, továbbá lépten-nyomon beleütközik abba, amit ő a fiatalabb generációk puhányságának érzékel), koreai háborút megjárt, magánakvaló, de a Walt Kowalski-figuránál azért jóval barátságosabb öreg veterán, aki munkája elvesztésével rádöbben arra, hogy végzetesen magányos maradt – és ha nem tesz ez ellen semmit, így is fog meghalni. Ahhoz azonban, hogy tegyen valamit, hogy megtalálja a – jórészt az ő hibájából széthullt – családjához vezető visszautat, ismét a munkájába kell temetkeznie – csak ez a munka jóval piszkosabb a liliomkertészetnél. Az egy nap múltán elhervadó liliom itt annak a metaforája, hogy az idő visszafordíthatatlanságában, az elmúlás folyamatában is meg lehet találni azokat a fogódzókat, azokat az értékeket, amelyekért érdemes élni és dacolni a halállal – hangozzék ez bármilyen banálisan.
Ebben a folyamatban, a sors iróniájaként, az öreg drogfutár egy kábítószer-ellenes ügynökkel (a lassan állandó Eastwood-szereplővé váló Bradley Cooper) lel egyfajta tiszavirágéletű apa–fiú kapcsolatra – az pedig külön beszédes, hogy filmbéli lányát, akinek végül „meggyónja” apaként és férjként elkövetett tévelygéseit, saját lányával, Alison Eastwooddal játszatja el. Clint Eastwood jelenléte annyira erős a vásznon, még mindig, hogy aligha tudjuk határozottan leválasztani a karakterről a referenciális elemeket – így válik A csempész egy évek óta beígért, hosszúra nyúlt búcsú újabb állomásává. Ahogy elnézzük a 88 éves mestert: talán nem az utolsóvá.
