Emléket, sőt emlékművet állít önmagának az amerikai film kultikus figurája, a szikár termetű, karcos jellemű, filmjeiben mindig a konzervatív Amerika értékrendjét megtestesítő Clint Eastwood. Állítólagos színészi hattyúdalát arra használta fel, hogy dicső módon eltemesse az általa oly már sokszor alakított karaktert, finoman utalva arra is, hogy az ilyen alakok fölött bizony eljárt már az idő.
Függetlenül attól, hogy milyen korban és közegben mozogtak, Clint Eastwood alakjai mindig a western világából kinőtt figurák maradtak, akiknél a nyers férfiasság fontosabb, mint a finom modor, akiknél a gorombaságszámba menő szókimondás az egyenesség és az őszinteség ismérve, és akiknél az előítéletekké merevedett meggyőződések szabják meg a gondolkodás és a viselkedés határait. Eastwood általában a független amerikai férfi ideálját képviseli, akiben elevenen élnek azok a nem mindig túlreflektált, alapvetően a harciasságon, erőn alapuló hagyományok, amelyek az újvilág megalapításától kezdve meghatározták az ottani gondolkodásmódot. Ezek azok a gyökerek, amelyek szemszögéből érthető, hogy a 20. századi konzervatív amerikai számára miként vált alapvető paradigmává a háborús múlt és a veterán-identitás. A golyózáporban edzett férfi számára csak az tud igazi partner lenni, aki hozzá hasonlóan sanyarú háborús körülmények és az életveszély szorításában vált emberré, aki „anyanyelvi szinten” beszéli a hadsereg speciális kommunikációs rendszerét. A második világháború, Korea, Vietnam frontjai igazi kohéziós erőként, tájékozódási pontként működnek az amerikai társadalomban.
Clint Eastwood a Gran Torino-ban ezt a világot dolgozza fel, és miközben elsősorban ennek az értékrendnek a kiüresedettségét, anakronisztikus mivoltát és megalapozatlanságát mutatja fel, nem állja meg, hogy finoman fel ne magasztalja: lehet, hogy Walt, a főhős embergyűlölő, lehet, hogy rasszista, de mégis csak benne van már meg egyedül a lovagiasság és az önfeláldozás képessége.
A hagyományos értékrend kifordítása már az alapszituációval megkezdődik. Tipikus kertvárosban vagyunk, ahol gondosan nyírt gyepszőnyeg van a falécekből ácsolt házak előtt, és a kikövezett kocsibeállók a telkek legfontosabb részét képezik. Ezek a második világháború gazdasági fellendülésének hatására létrejött környékek a jómódú középosztály lakóhelyei voltak, azonban Walt lakóhelyén annyira megváltozott időközben a települészerkezet, hogy már csak a legszegényebb bevándorlók és saját maffiáik húzódnak meg ott. Miközben minden hozzá hasonló lakos elköltözött, Walt változ(tat)ásra képtelen relikviaként, önmaga legnagyobb bosszúságára marad ott a feketék és vágottszeműek között. Ő, aki életének legmeghatározóbb időszakában, a koreai háborúban a gyűlölt sárgák ellen harcolt, most azzal kell szembesüljön, hogy szomszédaikként mindennap normális viszonyt kell ápolnia velük.
Temetéssel kezdődik a Gran Torino, de ez még „csak” Walt feleségének az elmúlásáról szól, ami az első lépés az eastwoodi figura megsemmisülésének útján. A kiszámítható sztorinak köszönhetően az első pillanattól kirajzolódik az út, amelyet hősünk be fog járni: kénytelen-kelletlen megbarátkozik az őt körülvevő emberekkel, és szépen lassan rájön arra, hogy az évtizedekkel korábban kialakult előítéletei megalapozatlanok, sőt tarthatatlanok. Clint Eastwood a tőle jól ismert színészi eszközökkel dolgozik, összeszorítja keskeny ajkait, hunyorog, rekedtes hangján sercegi goromba mondatait, valamint meglepő módon különösen öregesen jár, mozog. A film végén történő önfeláldozó megdicsőülés pedig egyszerre jelzi a megértést, saját álláspontjának radikális megváltozását, de azt is, hogy ebben a formában rá csak a megsemmisülés várhat. Ha hű akarna maradni új önmagához, olyannyira meg kellene változnia, hogy az már nem is ő lenne: s ez a két világ nem fér meg egy élet alatt egy emberben.
A film minden érdeme ellenére egyáltalán nem hibátlan, és nagy visszhangját főleg az akár marketingfogásnak is beillő bejelentésnek köszönheti, miszerint ez volt Eastwood utolsó színészi munkája. A legtöbb hiányosság a forgatókönyvvel kapcsolatos, amelyben a feladott labdák nincsenek igazán felütve. Mintha minden fel lenne turbózva egy kicsit, az egyes részletek mégis elsikkadnak, a dramaturgiai ív nincs kellőképpen végiggondolva. Nagy gonddal kidolgozzák a garázsban féltve őrzött veterán autó, a soha nem használt, de minden nap letisztogatott Gran Torino mítoszát, azonban ennek első kigördülése valahogy elvész az események sűrűjében. Ugyanígy valami sötét titok látszik a férfi mögött lappangani, amit az öreg kínai sámán egy meglehetősen sablonos jelenetben ránézésre megsejt, de aminek a dramaturgiai csúcsponton történő kimondása valahogy súlytalan marad. Vizuális szempontból legérdekesebbek azok a röpke beállítások, amelyekben fizikai agresszióval szemben válik a kamera valódi szenvedő alannyá: a kamera annyira szubjektívvé válik, hogy néhányszor magát az optikát rúgják a színészek.
Korrekt, a szokott eastwoodi műgonddal kidolgozott mozi a Gran Torino, amelynek hátterében komoly társadalmi problémák is felsejlenek, de mindent elnyom a szokottnál is inkább előtérbe helyezett főszereplő drámája. A filmnek viszont külön érdeme a hőshöz való önkritikus viszony, úgyhogy aki szereti a nem túl felkavaró, mindvégig az emészthetőség határán belül maradó, de azért enyhén megrázó fejlődéssztorikat, azoknak mindenképpen ajánlható.
