A kortárs román film legpunkabb, legpimaszabb fenegyerekének, az ún. román újhullám talán egyetlen máig is releváns, folyamatos formai és tematikai megújulásokra, de a saját köldökéből való kikandikálására is képes figurájának új filmje egy hozzá mérhetően cinikus aforizmaszerző (aforizmátor? aforista? aforizmőr?), a lengyel Stanisław Jerzy Lec egyik egysorosát idézi meg: Ne várj túl sokat a világvégétől. Ám a világvégétől eltérően Jude filmjétől joggal várhatunk sokat.
Hamar derengeni kezd, hogy a rendező utóbbi játékfilmjei közül három (jelen alkotás mellett a Zűrös kettyintés, valamint a Bánom is én, ha elítél az utókor) egyfajta laza trilógiát alkot: mindhárom filmben egy túlhajszolt, „mai”, szakmával és magánélettel nem feltétlenül sikeresen zsonglőrködő (főhős)nőt követünk, konkrétabban annak mindenféle válogatott idiótákkal szegélyezett útját, miközben érvényesülni, vagy legalább a munkáját végezni próbál. Az Ilinca Manolache általa parádésan, pazar humorral és energiával alakított Angela odüsszeiája a Zűrös kettyintés tanárnőjének útjára hajaz: a kortárs Bukarest betondzsungelén próbálja átverekedni magát különféle úticéljaiig, eközben nemcsak a pokoli forgalom, hanem az emberi közöny és/vagy bunkóság mocsara is folyamatosan próbálja visszahúzni. Angela már ébredéskor hullafáradt és morcos, egész napját kávékkal meg energiaitalokkal pöttyözi, de a testi-lelki túlélés végett a szociálisan elfogadott azjószerek hörpölése mellett egy igen kortárs műfajt is űz: surmó TikTok/Instagram-videókat posztolgat naponta többször, amiben egy, rosszul a fejére szídzsíáj-szigszalagozott, Andrew Tate-szerű avatáron keresztül mer végtelenül bunkó lenni. Vallomása szerint azért parodizálja a káromkodó, a valósággal trumpi viszonyban lévő, prosztón hívsovén macsóságot, hogy ne hibbanjon bele teljesen a hajtásba. (Ezáltal talán érthetőbb lesz az is, hogy Jude maga miért és hogyan készíti a filmjeit, és hogy ezekben miért és hogyan mutatja be sokszor végletekig szatirizált figuráit.)
Nemcsak protagonistái tekintetében rokon alkotás ez a három, hanem a többi médiummal való viszonyát tekintve is. Jude eddigi filmjeiben is folyamatosan idézetekkel, pastiche-okkal, átiratokkal, műfajparódia-csírákkal bombázta a gyanútlan nézőt, ezúttal pedig odáig megy, hogy fog egy 1981-es román alkotást, az Angela merge mai departe (Angela továbbmegy) című „taxisofőr-termelési” filmdrámát, és hosszasan használja vendégszövegként, mondhatni párbeszédet kezdeményez a két mozi között. Az üres formai játékon túllépve remekül pászítja egybe a román film múltját és az abban ábrázolt valóságot (komcsi társadalmi propagandát? idealizált kommentárt? ténylegesen szociografikus tartalmat?) a mai, kortárs Romániával és saját filmjével. Nemcsak arról van szó, hogy a rendező egyébként nagyszerűen egymásra vágatott ugyanott játszódó jeleneteket a két filmből, hanem ezeknek a szüzséje is találkozik egy adott ponton: az 1981-es film színészei, Dorina Lazăr, valamint az akkori stáblistán Vasile Miske néven szereplő, ám most ezért jóvátételt kapó, 42 év után kijavított nevű Miske László is felbukkan Jude 2023-as valóságában. (Nem is akárhogyan.*) Nagyon izgalmas ez a „texturális” játék, amire Jude invitál a két film összevágásával, sőt, fuzionálásával: a múlt obligát módon átesztétizált – és ezáltal „nosztalgizált” – színes, egyszerű, beavatkozásmentes képeihez képest a mai valóság brutális, szemcsés-kontrasztos. Mintha a mai szál 16 mm-es fekete-fehér filmnyersanyagát egy drótmosogatón keresztül vették volna fel, sokszor köszörüli a szemet a komcsi mozi selymes simogatásához képest.
Ám ez csak az egyik a nagyon sokféle idézet közül, ha a leghangsúlyosabb is. Angela, mármint a mai Angela ugyanis a filmgyártásban dolgozik, egyfajta produkciós asszisztens, jelenlegi feladata az, hogy castingvideókat rögzítsen a telefonján (ugyanazon, amin a nőgyűlölő paródiákat is készíti) egy, a filmben ki nem mondott, de nyilvánvalóan a sajtkoffer szóra rímelő nevű osztrák cégnek, elvileg munkavédelmi célokra. Képfajták miriádjait láthatjuk hát Jude mozivásznán: a már említett két celluloid alapanyagú filmfajtán kívül vannak a telefonon rögzített, illetve élőben effektezett videócskák, no meg a ma már szinte kötelezőnek számító munkahelyi Zoom-beszélgetés laptopról vetített és a film valóságán belül rögzített képe. A legelidegenítőbb képi gesztus azonban a Zűrös kettyintést kettészelő „szószedethez” (vagy akár a két, csupán archív fotográfiákból összeállított doksijához, a Țara moartă-hoz, illetve a Ieșirea trenurilor din gară-hoz) hasonlít: itt egy statikus, dokumentumjellegű képsorozattal szakítja meg a rendező a cselekmény normális folyását, ami a Bukarest és Buzău közötti gyorsforgalmi úton balesetben elhunytak emlékére állított korhadó kereszteket gyűjti képcsokorba.
A sok formai játék mellett gigantikus mennyiségű tartalommal is hergeli Jude a nagyérdeműt, az észrevétlenebbektől a tudálékosabbakig szolgál mindenféle újdonsággal: a film valószínűleg legelképesztőbb epizodistája Minden Filmkritikus Legrosszabb Rémálma maga, azaz Uwe Boll, aki saját magának lehető legkévésbé fickcionalizált változatát „alakítja”, roppantul büszkén arra a csúcsteljesítményére, amikor 2006-ban élőben kimosott öt darab nyamvadt kritikust egy igazi bokszringből – de emellett megtudhatunk érdekességeket pl. különféle festményekről, no meg az is kiderül, hogy miképpen halt meg David Hemmings, a Nagyítás (Blow-Up, r. Michelangelo Antonioni) színésze Bukarestben egy low budget, direkt dévédére készülő horrorfilm forgatásán. Ó, gloria mundi…
A film azonban nemcsak intertextualitásban jeles, hanem antikapitalista kommentárként is működik, sőt, talán ekképpen olvasva a legerősebb. Angela – a múltbéli, taxisofőr Angelához némileg hasonlóan – egy agyonhajszolt, kihasznált nő, aki képtelen nemet mondani munkáltatóinak. Ráadásul most épp a lehető legszarabb fajtájú műfajhoz, egy esztétikai és erkölcsi szempontból is értékelhetetlen, kizsákmányoló munkahelyi videóhoz kell anyagot gyűjtenie, mintegy közbenjáróként, hogy a felettesei mosshasák kezeiket. Túlságosan nem spoilerezném el a film további bonyodalmait, annyit viszont mindenképp elismerhetünk, hogy kamerába nézős, hosszú, vágatlan egysnittet a 2006-os Forradalmárok (A fost sau n-a fost?, r. Corneliu Porumboiu) óta nem élveztünk ennyire sírvakacagósan.
Humort és keserűséget egyaránt tömörítő fricska ez a film, amit könnyen elintézhetnénk azzal, hogy egy specifikus ország specifikus élethelyzetéről szól, ám a couleur locale-t leszámítva nagyon univerzális, nagyon mai és nagyon nyomasztó problémákat mutat be a rendezőtől elvárható formatudatos játékossággal. Ennél többre márpedig a világvégétől sem számíthatunk…
