A Puzzle egy olyan kirakós, aminek már egyetlen darabja magában hordozza az egész történetet. Nem kristályszerkezete által, hanem azért, mert már láttuk.

Andrei Zincă neve nem véletlenül cseng ismeretlenül a filmrajongók számára: ez az első nagyjátékfilmje. Pedig korántsem először ül kamera mögött, korábbi rendezései közt olyanok vannak, mint a Guadalupe, a Marliena, a Morelia, vagy a Señora Tentacion. Ha a kedves olvasónak nem esett volna le: igen, ezek spanyol nyelvű telenovelák címei. Kiherélt melodrámák, a filmesztéták kedvenc, folyamatosan rugdalt döglött tetemei, amelyek a leggyűlöltebb idősávban, koradélután, a hírek előtt bomlasztják mindazt, amit Bergman, Tarkovszkij és – miért ne, Fassbinder –  éjfél után felépítettek. A másodpercenkénti huszonnégy kockás igazság hazug mostohagyermekei, a színészi játék temetői, a dramaturgiai taposómalom igái, az unatkozó nagymamák és tétlen háziasszonyok agysejt-krematóriumai. Ebből a szappanszagú légkörből érkezett vissza Zincă Romániába, hogy megpróbáljon labdába rúgni a távozása óta gyökeresen megváltozott, immár nemzetközi dicsfényben tündöklő román filmgyártásban.

De igazságtalanok lennénk a rendező-forgatókönyvíróval, ha csak korábbi munkái alapján ítélnénk meg őt, esélyt sem adva mozis debütjének, a Puzzle-nek. Úgyhogy esélyt adtunk, és megnéztük a kolozsvári díszpremieren. A legtöbb előérzet, sajnos beigazolódott: ez a film nagyrészt egy másfél órás telenovela, ráadásul a forgatókönyv a lassan unalmassá váló Magnólia-Korcs szerelmek-féle, mozaikszerű, egymásba fonódó történetszálak dramaturgiáját hozza. Ștefan (Adrian Titieni) egy banki végrehajtó, aki egy aukción beleszeret a femme fatale-szerűen viselkedő művésznőbe, Gloriába (Skovrán Tünde). Felesége (Cătălina Mustață) pszichiáter, és éppen Gloria édesanyját (Ioana Pavelescu) faggatja a múltról, amikor kiderül, hogy a nő még mindig szerelmes egy pasiba, akit csak egyszer (!) látott, Brüsszelben. Mit ad isten, a pasi (Dan Nuțu) azóta már bácsi lett, de szintén Bukarestben él, s pont őt akarja kitenni otthonából végrehajtó barátunk, Ștefan. Így szép a telenovela, ha kerek, s ha a címbeli kirakósból nem hiányzik semmi.

A filmet nem kell különösebben bemutatni, mindenki ismeri ezt az „álműfajt”, aki már látott véletlenül (vagy készakarva) az Acasă tévén délutáni szappanoperát: szépelgés minden – operatőri, zenei, színészi – szinten, az elszabadult érzelmeket bemutató képsorokat pszeudo-lírai lassítások váltják, ráadásul az említett brüsszeli találkozást felevenítendő egy több mint harmincéves Alexandru Tatos-film (Rătăcire / Tévúton, 1978) kockáit is belekeverik a digitálisan egymásba mosott képhalmazba, ugyanis abban láthatta a (közben telenovela-fogyasztó életkorúvá érett) közönség Dan Nuțut és Ioana Pavelescut utoljára, fiatalon együtt játszani. A filmes idézet viszont ebben a kontextusban nem hommage, hanem az eredeti mű megerőszakolása lesz, a giccs élesztőjeként működik, felpuffasztva azt, ami amúgy is dagadozik az érzelmi onániától.

Ami menthető a filmben, azt a színészek mentik: Adrian Titieni most is jó, a Skovrán Tündével készült jelenetei talán a legjobbak a filmben. Utóbbi végzet asszonyaként jobban működik, mint aggódó szeretőként vagy hisztis leányként (ez a forgatókönyv egyik legzavarosabb fordulata amúgy: miért kezd ki a művésznő a végrehajtóval, ha ennyire szereti a pasiját – s még mielőtt szüksége lenne arra a pénzre?), de hozzá fűződik a film legjobb pikantériája is: családneve Mátyás (igen, ékezetekkel), s amikor már kifullad a végzetes román érzelmekből, átvált magyarra, így aztán a filmben néhány mondat szeretett anyanyelvünkön is elcsattan, pardon, elhangzik. A kolozsvári magyar színház művésznője mindenképp jó választás volt a szerepre, a szürke bukaresti hivatalnokhoz képest már csak a magyarsága is egzotikumot jelent, s a filmben ezt ki is használja, nem próbál görcsösen bukarestieskedni, marad erdélyies, de nem zavaró tájszólásánál.

A még mindig sikeres román újhullámmal száznyolcvan fokban szembemenő, erőtlenül szépelgő alkotás a Puzzle. Nem azt mondom, hogy ne legyenek román közönségfilmek, sőt, legyenek! De ha már mintát vesznek valamiről, akkor ne a délutáni műsorsávból vegyék, hanem legalább Hollywoodból.