Skovrán Tünde a kolozsvári társulat ismert és kedvelt színésznője. Kislánykori álma teljesült, amikor filmes szerepre kérték fel. Az első bátortalan lépések óta több év telt el: karrierjének alakulásáról faggattuk.
Holnaptól vetítik a romániai mozik a Puzzle című filmet, díszbemutatóját hétfőn tartották Bukarestben. Mikor és hogyan kerültél bele ebbe a történetbe?
A projekt legalább öt éve kezdődött. Amerikai produkciónak indult, Frank Langellával a főszerepben, de beütött a gazdasági krízis, sok támogató visszavonult. Akkor döntöttek a román szereposztás mellett. Andrei Zincă már készített egy filmsorozatot itthon, sok színészt ismert, de Gloria szerpére nem talált senkit.
Én fel voltam iratkozva egy casting-céghez Bukarestbe, bár mindig az volt az érzésem, hogy magyar színésznő úgysem fog Bukarestben labdába rúgni. Egyszer mégis írtak, majd két hét múlva felhívtak, hogy menjek castingra. Senki nem volt ott, csak egy alkalmazott, én elolvastam a szöveget, nem is sikerült olyan nagyon jól, felültem a repülőre és visszajöttem Kolozsvárra. Másnap hívtak telefonon, hogy azonnal menjek, mert a producer akar találkozni velem. Úgy gondoltam, hogy rövid listás lettem, senkinek sem mertem szólni, de akkor már ki voltam választva. Nagy meglepetés volt számomra is. Két vagy három hétre rá volt az első olvasópróba.
Hogyan viszonyultál a sztorihoz?
Úgy érzem, a mai kelet-európai filmek gyakran a nyomorról, a posztkommunizmusról, a lepusztult tárdsadalomról szólnak. Ez a film nem. Egy szerelmi történet, furcsa love story. Nagyon meg fogja osztani a közönséget, azt hiszem.
Ebben a filmben vannak szép arcok, gyönyörű a díszlet, és remélem, hogy elgondolkodtatja az embereket azzal kapcsolatban, hogy mennyire élik meg a kapcsolataikat, mennyire hiányzik vagy nem hiányzik az életükből a szenvedély, a véletlen találkozások. Lehet, hogy ha Amerikában vetítenék a filmet, az emberek hamarabb rákattannának, mint itt. De nem biztos.
Említetted, hogy más szereposztással indult a projekt. Ez nem zavart?
Pont ezért dolgoztam olyan jól a Puzzle-ban.
Nem tudom megítélni hogy milyen munka, milyen minőség, de mindenképpen fontos lépés volt életemben ez a film, és remélem, hogy ha most beülök a moziba, és meglátom magam a nagy vásznon, nem fogok elájulni. Kritikus vagyok magammal szemben, bármit csinálok, szinte sosem tetszik egyöntetűen, de remélem, fogom tudni, hogy itt, két év elteltével, mi lenne jobb, ha újraforgatnánk.
Nem rossz, hogy nincs következő lehetőség? A színházban megteheted, hogy a következő előadáson változtatsz egy hansúlyt, egy árnyalatot, amitől jobb lesz a szerep.
Olyan szempontból rossz, hogy dühös vagy, mert akkor nem jutott az eszedbe a jó megoldás. De én le tudom zárni a történeteimet: arra gondolok, hogy ez volt a kezdet, ide mindig vissza tudok csatolni, innen indultam és oda megyek. Az összes Puzzle-os tapasztalatomat fel tudom majd használni a következő munkáimban.
Magyar anyanyelvű színészként nem ütköztél akadályokba?
Sokat izgultam, hogy jól mondjak mindent. Azt akartam, hogy ha én leforgatok egy jelenetet, azt ne miattam kelljen újravenni. Sokat gyakoroltam a szöveget, az utolsó díszleteshez is odamentem, elmondtam neki a szöveget, és kérdeztem, hallatszik-e, hogy erdélyi vagyok? Persze, hogy hallatszik. De végül is én magyar vagyok ebben a filmben, Gloria Mátyásnak hívnak.
Ettől a ponttól viszont már meredeken ível felfele a filmes karriered.
Nem tudom, hogy mennyire meredeken, de ez volt az áttörés. Ha már megismernek az emberek, valahogy magától értetődően számításba kerülsz.
Mindig is filmszínésznő szerettél volna lenni?
Ez gyerekkori titkos álmom volt. Csak nem mertem rá gondolni. Baróton nőttem fel, entellektüell családban, de azt hiszem, mi voltunk az utolsó család Baróton, akinek nem volt színes tévéje és parabola-antennája. Sokáig se színházat, se filmet nem láttam, de 3 éves koromban már tudtam, hogy színész akarok lenni. A szomszédból átsugárzott a parabola-antenna jele, így nézhettük mi is, amit a szomszéd. Néha elkaptunk egy-egy jobb filmet. Nemrég villant be egy kép, amint gyerekként egy Karády Katalin-filmet nézek, és mondom magamban, hogy én színésznő akarok lenni. Arról álmodoztam, hogy filmet csinálok... A plaszticitására gondoltam, képek jöttek be, elképzeltem magam egy-egy filmben.
Ahogy elköltöztünk Sepsiszentgyörgyre, ez a vágy átalakult. Végül színházi színész lettem. A színház annyira beszippantotta az energiáimat és a gondolataimat, hogy nem gondoltam arra, hogy mást is kellene csinálnom. Castingokra is alig jártam.
Közben több kollégád kapott filmes szerepet is.
Az elején nagyon kevesen, inkább a férfi színészek.
Hogy érzed, megérte ennyit várni?
Most jött el az ideje. Beérett. Örülök, hogy nem foglalkoztam vele, mert úgy érzem, hogy most értem meg erre a dologra. Sokkal nagyobb intelligenciát igényel, hogy fejben összetarts egy filmszerepet, mint amit én 18 évesen meg tudtam volna csinálni. Az is lehet, hogy tudtam volna, de most sokkal jobban izgat. Tudom értékelni ezt a lehetőséget. Ha akkor összejön, nem adna most szárnyakat.
Most, ha nincsen jelenetem a forgatáson, akkor lesem, hogy kitől mit lehet tanulni, mit lehet kérdezni. Nagyon aktívan részt veszek a stáb munkájában, mindenben, például ha a díszletben valami nem tetszik, akkor odamegyek a díszlettervezőhöz, és kicsi változtatást javasolok.
Varázslatos... Kitalálunk egy világot, azt leforgatjuk, és a végén, amikor összevágjuk, azt mi teremtettük. Ez rettenetesen izgat.
Ezért vágtál bele a filmrendezésbe is...
A Puzzle-lel kezdődött ez a folyamat. Az elején nehezen dolgoztam, koncentráltam, hogy megfeleljek. Aztán amikor megszűnt a görcs, a nagyon akarás, kezdtem élvezni. Sokat beszélgettünk Adrian Titienivel: neki is voltak kisfilmprojektjei, és egyszerűen megfogalmazódott bennem, hogy én is kellene ilyent csináljak.
Miután leforgattuk a Puzzle-t, elmentem tanulni Amerikába, majd amikor visszajöttem, elkezdtem írni egy forgatókönyvet egy urban storyból, 20–25 perces kisjátékfilmre valót. De rájöttem, hogy szinte lehetetlen azonnal megcsinálni, mert sem pénzem, sem tudásom nincs egy ekkora projekthez.
Volt a tarsolyomban még három történet, az egyiket elővettem, és így jött létre az Egyedül, avagy a Csigabiga.
Erre a rövidfilmre honnan került pénz?
Sehonnan. No budget. No budget film lesz: mindenki azért jött, mert dolgozni akart. Senki sem kérdezte, mit fizetek. Sok fiatal van Erdélyben, aki imád dolgozni, jó ötletei vannak, tele van energiával, és nincsen lehetőségük. Amikor van egy jó ötlet, az emberek rajozva jönnek.
BBTE-s diákokkal dolgoztam, meg hát olyan emberekkel, akiknek annak idején segítettem, amikor még sapientiás diákok voltak, akiknek szerepeltem a filmjében. Mind olyan emberek, akikre lehet számítani. Történetek vannak, felszerelés kerül, ha az ember nagyon akar valamit.
Vannak anyagi források is: amikor az első forgatókönyvemmel (Középen a ház) próbáltam befektetőket keresni, senki nem dobott ki az irodájából, volt, aki azt mondta, hogy ha mással nem is, de egy autóval, amivel hordozni tudom az embereket, segít.
Mondod, hogy Amerikában tanultál. Miért érezted, hogy erre szükséged van?
Tavaly a TIFF-en határoztam el, Melissa Leo sajtótájékoztatóján. Akkor már nagyon gondolkodtam azon, hogy menjek tanulni Londonba vagy Németországba. Feltettem neki a kérdést, hogy mit gondol, egy filmszínésznek mennyire van szüksége technikára. Rám nézett, egyet kacagott, és azt mondta: lehetetlenség filmet csinálni anélkül, hogy az ember tökéletesen ismerjen egy-egy filmes technikát. És ez így is van.
Amerikában ahhoz, hogy jobb legyél a többinél, nem elég a természetes intelligenciád, a tehetséged, emellett sokmindent meg kell tanulni. Intézmények, csapatok, tanárok dolgoznak azon, hogy minél jobban összegyúrjanak egy olyan filmes tudományt, tanulmányt, amitől egy színész több lehet. Például nem tudok róla, hogy itthon tanítana valaki Meysner-technikát, ami Amerikában szinte megkerülhetetlen, vagy a Strasberg-módszert.
Egy évig készültem az utazásra. Jelentkeztem, felvételiztem Skype-on, írtam az összes ismerősömnek, akinek valamilyen köze volt valaha Amerikához, gyűjtöttem az információkat. A Puzzle-beli anyám, Ioana Pavelescu is hosszú időt töltött Amerikában, Los Angelesben, New Yorkban, tőle is sok hasznos információt kaptam. Összeállt a fejemben a kép, hogy hová akarok menni. A családom, a párom támogatott anyagilag, de pályáztam is.
És eljutottál Hollywodba. Mit tanultál ott?
Az alapokkal kezdtem. Olyan osztályba jelentkeztem, ahol az ABC-től indul a tudomány, mert nem akartam szembesülni azzal, hogy én vagyok a legképzetlenebb. De egy hét után a tanárok kérésére az igazgatóság átirányított a haladó csoportba. Amerikában a filmszínész-iskolába nem csak a fiatal, 18 éves generáció jár, hanem nagyon sok aktív színész, idős színészek is, mert folyamatosan kondiban kell tartsák magukat. A legtöbben filmet csinálnak, színházat szinte nem is, és akkor néha beiratkoznak egy-egy ilyen kurzusra, és felelevenítik a tudásukat, felkészülnek egy következő szerepre, vagy egy olyan szövegen dolgoznak, amiről tudják, hogy a jövôben esedékes lesz. Ez egy tréning tulajdonképpen.
Miután átkerültem a haladó csoportba, én még mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy az alapokat is tanuljam meg. Úgy egyeztem ki a sulival, hogy járok a haladó csoportba délutántól estig, viszont reggel a kezdőkkel, mert mindenképpen szeretném tudni az alapokat is. Casting-technikától jelenetelemzésig nagyjából úgy próbáltam összeválogatni az óráimat, hogy mindenre legyen rálátásom.
Mit hoztál haza a tarsolyodban egy nyár után?
Nagyon sokat. Főként a hozzáállásom változott meg. Amerikában módszereik vannak, hogy megszabadítsanak minden görcstől, és akkora önbizalmat adnak, aminek köszönhetően én sokat változtam. Mindig arra törekszünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból az első próbán, bár lehetetlen. Nem merünk tévedni, nem merünk rossz dolgokat kipróbálni, melyek lehet, hogy nem is rosszak. Valahogy ezt nagyon ügyesen kiiktatták belőlem, nagyon sok pozitív energiát kaptam. Azóta például a Proiecte de trecut című filmben, amit most forgattam, teljesen más lelkiállapotban dolgoztam, és ez látszik. Amikor laza vagy, biztos vagy magadban, akkor óhatatlanul átsugárzik a képernyőről, színpadról, mindenhonnan.
Ebben a filmben is románul játszol. Itt sem jelentett problémát az akcentusod?
Rájöttem arra, hogy sokkal könnyebb, ha idegen nyelven kezdesz el gondolkodni, és nem az anyanyelvedből fordítasz. Így sokkal könnyebb kimondani idegen szavakat. A román nyelv sok hangulatteremtő sóhajtást tartalmaz például, amit a magyar nem – ezek segítik a színészt, lezser lesz az alakítás. Most kezdtem ezeket a segítő elemeket használni, és úgy érzem, természetes hangon szólaltam meg.
Színházi szerepeid is mélyültek a filmes képzésnek és tapasztalatoknak köszönhetően?
Szerintem igen. Nem tudom, hogy ez mennyire látszik, de fejben sok minden dől el, és ez nekem jót tesz.
Iskolának számít az első kisjátékfilmed forgatása is?
Rengeteget tanultam belőle, ez egy workshop volt számomra. Autodidakta tanulmányi periódus.
Említetted, hogy októberben ismét forgatsz. Addig?
Alakulóban van egy augusztusi projekt.
Miután lejár a Puzzle bemutatója körüli őrület, meg akarom vágni az első kisjátékfilmemet, aminek még csak a nyersanyagát láttam, majd lesz egy kisebb szerepem egy másik kisjátékfilmben. Megyünk a színházzal turnézni egy hónapra, így nem nagyon van lehetőség másra.
