Ana Lungu második nagyjátékfilmje olyan, mintha Godard román újhullámos mozit rendezett volna: nem túl biztató kombináció.
Cristi Puiu generációjának mozija másfél évtizeden át uralta a román filmművészetet. Úgy néz ki, hogy újabb arcok váltják a világszerte ismert román újhullámos „brandet”. Már nem (csak) a kőkemény társadalmi realizmus érdekli az újabb (vagy más) utakat kereső alkotókat. Mintha felsejleni látszik egy új irányzat, ami a dokumentarizmust és a fikciót elegyíti, friss szerzők vízióiban: két ilyen aktuális alkotás van a Nu mă atinge-mă és a Îmi este indiferent dacă vom intra în istorie ca barbari. Ennek az újabb példája lehetett volna az Un prinț și jumătate, de amilyen azonosulhatatlan, pszeudo-intellektuális Ana Lungu filmje, biztosan kiveti magából majd a kánon.
S talán azért is, mert egy állami filmgyártástól független, önköltségű filmről van szó. Az Un prinț și jumătate egy metalepszissel operáló film, amelyben a színészek saját lényükből formálnak szereplőket, valós élettörténetükből: Iris Spiridon (színházrendező), Marius Manole és Téglás István (színészek) összeköltöznek egy tágas házba, ugyanis mindegyikük magányosan tengeti a mindennapokat. Egyfajta családot alkotnak: együtt esznek, együtt alszanak, hosszasan beszélgetnek az „élet nagy dolgairól”: vallásról, szerelemről, az élet értelméről – mintha az Álmodozókat néznénk, szex helyett unalmas csevegésekkel, amelyekben minden második mondat tartalmaz bölcsészeknek kikacsintó szakszavakat és neveket.
Alapvetően Iris életére koncentrál a film, akinek a közelmúltban elhunyt a párja, amin nehezen tudja magát túltenni, nem érzi azt, hogy bármilyen férfi a helyébe tudna lépni. Szimpatikus lesz számára Laci (Mátray László alakításában), akivel egy filmbemutatón találkoznak (újabb metaszint, hiszen abban is a trió tűnik fel), majd elmennek hozzá egy hétvégére Háromszékre, a zabolai telekre (Mátray a Filmtett-interjúban mesél a falusi élethez való vonzódásáról). Itt már fanyarúan mosolyoghatnak az (erdélyi) magyar nézők, amikor rájönnek, hogy a címbeli herceg Mátrayra vonatkozik. Az Un prinț și jumătate (Másfél herceg) ugyanis a mindenkori mesék herceg-motívumát próbálja kiforgatni: Iris fejében Laci lehet az, aki felülírja, megváltja bánatát a maga sztereotip, „herceges” megjelenésével (magas, szőke, izmos, férfias), avagy egzotikusnak van feltüntetve, Iris művészlelkének az ellentéte: kétkezi munkát végez a tanyán, illetve magyarul beszél, ami számára érthetetlen, de mindenképpen vonzó.
Ez problémás, egyrészt azért, mert a román filmben a magyar kisebbség reprezentációja amúgy is totálisan hanyagolva van, mi meg nem vagyunk kíváncsiak magunkra, mint holmi különleges kívülállókra, másrészt pedig a mese-párhuzamok (amik a két órás játékidő végére teljesen elbagatellizálják a filmet) mutatják a teljes alkotás felszínességét, érzelmi hozzáférhetetlenségét: egy ilyen regiszterben nem válhat pszichológiai mélységűvé a felvázolt drámai helyzet. Mintha Ana Lungu nem értené, hogy a kitartott snittekkel operáló, lassú folyású „újhullámos” realista formanyelv/stílus azért működik, mert érjük, ismerjük a mögöttes társadalmi valóságot, mivel benne élünk. Az általa megformáltatott kékharisnyások és kallódók zárt világa sokak számára nem élmény, hanem ismeretlen életforma, egyfajta „mesevilág”. Kicsit úgy érezheti magát a néző, hogy ez a film nem neki készült, hanem egy stábnyi szűk haveri körnek, akik összesugdolózhatnak a vetítőteremben: „Né, az ott nem Radu Afrim, amint saját magát játssza?”
Az Un prinț și jumătate sajnos egy félrecsúszott arthouse-kísérlet, ami még nagyobb csalódás, ha Ana Lungu előző rendezéséhez mérjük, az Egy jókislány önéletrajzához (Autoportretul unei fete cuminți), ami jóval hitelesebben mesél el egy női önkeresést, hasonlóan féldokumentarista módszerrel.
