Aki nagyon akarja, váratlan mélységeket fedezhet fel a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism című filmben. Az igazság az, legalábbis a kisebbség kisebbségének szemszögéből – azokra gondolok, akik látták a filmet, de nem éreztek rá az ízére –, hogy Porumboiu eltávolodik az első munkáiban megismert, eredeti rendezőtől, akinek tényleg volt mondanivalója, nem szorította saját magát az aktuális divat korlátai közé, és a pillanat kánonjaihoz simuló, önként személytelenedő játékossá változik.
Úgy tűnik, néhány román filmrendezőben leküzdhetetlen vágy él arra, hogy önmagát programszerű alkotásokkal definiálja, s ezek elméleti szinten is meghatározzák őket, azon az elven, hogy az írástudó román embernek muszáj írnia. Ez egy csapda, amelybe beleesett a román új mozi rendezőinek egy része is. Az, hogy mindannyian a saját fejük után, közös manifesztum, közös – esztétikai, gazdasági, politikai, társadalmi – program nélkül vágtak neki az útnak, és hogy az „osztag” menet közben állt össze, nehezen legyűrhető komplexust eredményezett. A minimalizmus, az általuk elindított „hullám” anyagi szegénysége – anélkül, hogy a „kezdeményező” tudna róla – Cristi Puiu 2001-es A zseton és a betonja óta pusztít a fiatalabb és a – legalábbis koruk szerint – érettebb román rendezők között egyaránt. Ők az ingatagság esztétikájára váltottak át: munkáikat a lehető leghétköznapibb, aktuális történetek, a ravasz szegénység miatti józanság, real time felvételek, és helyenként banalitásba hajló hitelesség uralja. Ennek eredményeként a periféria világából ihletődött filmek jöttek létre a maguk hétköznapi drámáival, amelyek elsősorban a finomabb ízlésűeknek, egy – a szó szoros és átvitt értelmében is – vékony nézőrétegnek szólnak: elsősorban a fesztiválok közönségének. Nem vált általánossá, és nem is hiszem, hogy rögzülne, ám a jelenség mégis szemmel látható.
Mindezt maga Cristi Puiu bizonyítja a legjobban az Aurorával (2011), de Radu Muntean is e jelenség áldozatául esik az Ünnepek utánnal (Marţi, după Crăciun, 2010), miután éppen hogy megmenekül tőle a Boogie (2009) rendezésekor. És most Corneliu Porumboiun a sor legfrissebb játékfilmje, a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism (nagyjából így fordítható: Amikor Bukarestre leszáll az est, avagy Metabolizmus, Románia-Franciaország, 2013) apropóján. Az a Corneliu Porumboiu, akinek remekül állt a tragikus árnyalatú humor a Forradalmárokban, akire tökéletesen „rásimult” a minimalista (de nem szegényes!) dráma a Rendészet, nyelvészetben, legfrissebb opuszában rettentően merev, körülményes és hatásvadász lesz.
A film egy beszélgetéssel kezdődik, amelynek a témája… a film. A bukaresti (mert milyen származású is lehetne?) rendező, Paul (Bogdan Dumitrache) hazaviszi a szállodájába a vidéki színésznő Alinát (Diana Avrămuţ), aki mellékszerepet alakít a filmjében, és ami még fontosabb, Alina az aktuális szeretője éppen. Útközben Paul kitálal neki, kifejti a mozi jövőjével kapcsolatos aggodalmait: 50 év múlva nem lesz már film, s ha lesz is valami, amit mozinak neveznek, annak semmi köze nem lesz ahhoz, amit ma mozinak hívunk stb.1 Ez az első a film 17 snittje közül, hiszen a film ugyanígy folytatódik: hosszú, valós időben felvett, hivalkodóan egyhangú snittek alkotják, s a lassúságnak drámai hatást kellene kiváltania. Valójában a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism nem más, mint – kifinomultságot sem nélkülöző – filmes intelligencia és egy elkötelezett mesterember kiválóságának az ötvözete. Konjunkturális ars poetica, egy olyan szerző alkotása, aki – úgy tűnik – jól érzi magát az elefántcsonttoronyba zárkózva: „Én a filmjeim nézőjét magamhoz hasonlónak gondolom, a filmem olyan, mint egy párbeszéd vagy mint egy bizonyos fajta kommunikáció közvetítője. Ez azt jelenti, hogy tisztelem a nézőmet, és hiszem, hogy képes gond nélkül befogadni egy 10 perces időtartamú snittet. Egyébként nem is értem, mit jelent Romániában a közönségfilm fogalma, amelyben minden nevetséges ezen a szinten. Ha effélét akarok megvalósítani, akkor az Egyesült Államokba vagy Franciaországba kell mennem, és az ottani filmipar szabályai szerint kell játszanom.”2
Előny tehát, hogy Romániában nem létezik igazi moziba járó közönség, hiszen így bármit megtehetsz! (És ez jó egy bizonyos pontig, ha érzed a határaidat.) De minden nézőponton túl, nem a keret 10 perces időtartamával van gond, hanem a 600 másodpercnyi „töltelékkel”. Corneliu Porumboiu filmjének beállításaiban annyi vizuális szegénység mutatkozik meg – steril tömbházlakás, zord vendéglő, egy szálloda hallja, ami minél pompásabb akar lenni, annál egyhangúbbá, annál hamisabbá válik –, hogy minden, még a bukaresti utcák is papírmasé díszletnek tűnnek (úgy látszik, a vaslui környezet bukarestire váltása nem tett jót Corneliu Porumboiunak...). A film tökéletes illusztrációja a román minimalizmus nem létező manifesztumának. Minél szolgaibban hasonulnak rendezőink a post factum létrejött kanonokhoz, a filmjeik annál szárazabbak, személytelenebbek, hidegebbek és hiteltelenebbek lesznek, más szóval: annál kevésbé lesznek ezek filmek. A szigorúság a kulcsszava ennek a részben magukra erőltetett normának. Részben, mondom, mert valós anyagi szegénységből indult ki minden, és ez akaratlanul is stílust diktált, most viszont már nem akarnak kilépni ebből a stilisztikai szegény(es)ségből, ebből a minimalizmusból, amiből olykor épp az hiányzik, ami legitimálhatná: a hitelessége.
Ahogy minden, magára valamit is adó rendezőnél, ebben a filmben is felbukkan némi önreflexivitás, még ha az igen sajátos is: Corneliu Porumboiu saját magáról és a generációjáról, „hullámbeli” társairól beszél.3 Sajnos ezt inkább kijelentő módon teszi, dialógusokkal és utánzással (nevezzük idézetnek?),4 a környezet valószerűsége és a szereplők dimenzionálása, lélektani ábrázolása helyett. Így szereplőként Paul eléggé jellegtelen, kétdimenziós, valószerűtlen marad. Az Alinával folytatott ismétlések például profizmus helyett modorosságról tanúskodnak. Nem tűnik úgy, mintha a filmbeli rendezőt „megütné” egy ihletkrízis vagy leblokkolna egy jelenetben, inkább azt a benyomást kelti, mintha botladozna a felvételi helyszínen és a forgatókönyv „bugyraiban”. De mégis minden – és főképp mintha a rendezői akarat (a valós és nem a fiktív rendezőével) – ellenére a film végül lassan, nagyon lassan kikristályosodik, és a történet végül nagyjából összeáll, ha nem is egy többé-kevésbé lineáris cselekmény mentén, hanem inkább hiteles emberközi kapcsolatok feltárásának köszönhetően, a képen láthatók jelentéktelen felszínén túl.
Aki nagyon akarja – az új román mozi és különösen Corneliu Porumboiu iránti valószínű és lehetséges, de enyhén kritikátlan szerelemből –, váratlan mélységeket fedezhet fel a Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism című filmben. Az igazság az, legalábbis a kisebbség kisebbségének szemszögéből nézve – azokra gondolok, akik látták a filmet, de nem éreztek rá az ízére –, hogy Porumboiu eltávolodik az első munkáiban megismert, eredeti rendezőtől, akinek tényleg volt mondanivalója, nem szorította saját magát az aktuális divat korlátai közé, „szabotálta” azt teljes lényével, és a pillanat kánonjaihoz simuló, önként személytelenedő játékossá változik. De Corneliu Porumboiu tehetsége olyan hatalmas, hogy még ha makacsul igyekszik is, akkor sem sikerül teljesen tönkretennie egy filmet.
(Fordította Buzogány Klára)
1 Ami több mint valószínű, igaz, de a „klasszikus” mozi rajongói katakombákba fognak húzódni, hogy filmet nézhessenek, vagy jó esetben lesznek múzeumok, ahol akkor, 50 év múlva mai és tegnapi filmeket fognak vetíteni...
2 Lásd az Andrei Rus és Gabriela Filippi készítette interjút a Film Menu 2013. januári számában.
3„Paul a valós idejű filmezés jelentőségéről beszél, egy realista gyakorlatról, amelyet az új román mozi képviselői magukévá tettek. Corneliu Porumboiu azon szükséglete, hogy filmjeiben utaljon rendezőnemzedéke esztétikájára, higgadtabb formát ölt új filmjében, ellentétben a Forradalmárokkal, ahol a közös stílusra mutató utalások szórakoztató öniróniát hordoztak […]. Porumboiu filmje egy másik jelenetében bebizonyítja, hogy érzi generációja öntudatát: a vendéglőben Paul asztalához érkezik egy másik fiatal rendező, Laurenţiu, aki érdeklődik a forgatás felől. Az újonnan jött megemlíti, hogy a forgatókönyv, amelyen dolgozik, nem engedi, hogy hibázzon, mert nagyon jó. […] A filmes ismeretek használata a pár erőviszonyainak összehangolására ad egyfajta szubtilis formát annak, ahogyan a forgatókönyvíró-rendező az önreflexivitás eszközeit használja. Porumboiu áttételesen az új román mozin belül meglévő versengésekre is utal, amikor Paul a forgatókönyv erényeinek aláhúzását úgy értelmezi, mint egy leplezett formáját annak a sugallatnak, hogy a rendezés nem áll a helyzet magaslatán." (Dana Duma, Film folyóirat, 1. sz., 2013. október)
4 Ebben az értelemben a hab a tortán éppen a film főcímzenéje (egyébként egy kiváló dal Maria Răducanu előadásában). Igaz, hogy Cristi Puiunál működött a Lăzărescu úr halálában, de az „epigonizmus” enyhén redundáns.
