Corneliu Porumboiu új filmje a végletekig megosztja nézőjét. Ha a Poliţist, adjectiv (Rendészet, nyelvészet) című film után még volt olyan ember, aki nem tudta, hogy kedvelje-e vagy sem a rendezőt, most már biztos nincs. A Când se lasă seara peste Bucureşti sau Metabolism című film végérvényesen két táborra osztja a filmbarátok táborát, ha netán volt olyan, aki eddig „emésztési zavarokkal” küzdött volna. Mostantól vagy utáljuk vagy szeretjük Porumboiut. Nincs középút.
Új, magyarra Mikor Bukarestben leszáll az est avagy Metabolizmusként fordítható című alkotásában Porumboiu tulajdonképpen a film metabolizmusát viszi vászonra: szerencsére közel sem szájbarágós allegóriái a hetedik művészet folyamatos műnem- és műfajforradalmak során meg-megújuló poétikáira reflektálnak, de úgy, hogy közben egy tipikusan „újhullámos” történettel is gazdagodik a néző.
A sokak által zseniálisnak tartott, kevesebbek által közhelyesnek kikiáltott román rendező újólag kényes témákba lógatja bele kameralencséit: a színészek forgatókönyvnek, rendezők, producerek kénye-kedvének való kiszolgáltatottságának motívumát egy látszólag tét nélküli, a filmezés médiumára reflektáló beszélgetéssel vezeti be. Azonban – kacsint ránk egyáltalán nem didaktikusan a film – mind a digitális, mind pedig az analóg médiumokra felvett témák paranormális erők által elgörbített villák módjára szúrják át hordozóikat, magukban a filmekben mutatván meg azokat a jellegzetességeiket, amelyek tulajdonképpen semmilyen hordozón nem rögzíthetőek.
Corneliu Porumboiu arról forgatott másfél órás nagyjátékfilmet, amit más direktor tizenegy percben lekevert volna (kivéve persze Truffaut-t – lásd: Amerikai éjszaka). A kezdő képsorokban Paul és Alina (egy, a filmben készülő film rendezője és a női mellékszereplő) a film jövőjéről beszélget, arról, hogy a digitális technika előretörése milyen irányba fogja terelni a filmkészítést. Férfi főszereplőnk itt a filozófia felségvizeire merészkedik, és kimondja azt, amit a rendező gondol a filmkészítésről. A vászonra kerülő film ilyen szempontból Porumboiu ars poeticájának tekinthető – minimalista, teátrális díszlet, kevés szereplő, fix kameraállás, száraz, hosszú képek, amelyekkel pattanásig feszíthetők a néző idegszálai. A végeredmény mégis teljesen emészthető (igaz, teljesen kifárasztja az elmét).
A film cselekménye egy készülő film egyetlen jelenete körül forog – próbák, szeretkezés, ebéd vagy vacsora, és közben mindegyre visszakanyarodunk a kezdőbeszélgetéshez: milyen kell legyen a film, mi a különbség egy színházi és egy filmes rendező között. Paul meztelenül szeretné látni Alinát (Diana Avramuţ, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színésze), és ennek érdekében átírja a forgatókönyvet (a rendező maga a demiurgosz), hogy a halandó ember (a színész) is érvényesülhessen, a film végére központi szereplővé váljon. De nem történik meg Alina apoteózisa, nem megy át a vizsgán, nem képes felnőni feladatához, hisz azt sem tudja hogy ki az a Monica Vitti vagy Federico Fellini, ezért Paul átengedi másnak, aki kevésbé ösztönösen, inkább a viselkedési szabályoknak megfelelve rendez filmet. Alina bukása azonban tulajdonképpen a FILM autonóm művészeti ágként történő önkijelentésének allegóriája: a rendezőnek be kell látnia, hogy a történetek eredendően tiltakoznak az ellen, hogy leképezzék őket. Ebben a banálisnak tűnő epizódban Porumboiu alkotása tulajdonképpen az empirikusan megismerhető világ leképezhetőségét vonja kétségbe.
Paul filmjéből egyetlen képkockát sem látunk – amikor Paul elindítja a videoprojektort, hogy megnézze az eddig elkészült anyagot, nemes egyszerűséggel a néző orrára húzza a vetítővásznat. Az egyetlen eset, amikor valamennyire közel kerülünk a filmben készülő filmhez, az a sminkes lakókocsi, amelyben a producer és az orvos digitális (!) felvételt (Paul endoszkópiás leletét) bámulnak. Talán csak a digitális mocskot (előre megemésztett, szarrá váló valamit) tudjuk dekódolni mi, és az igazi filmhez túl kicsik vagyunk. És mindenképp kevesen. Marosvásárhelyen alig tízen értek rá erre a filmre hétvégén, ami mindenképp elgondolkodtató, akárcsak az, hogy ha az étel és az ember között a villa (az evőeszköz) a kapcsolat, akkor mi köti össze a nézőt és a rendezőt úgy, hogy közben ne vesszen szem elől a tartalom.
Truffaut Amerikai éjszakája Porumboiu filmjéhez hasonlatos módon a filmkészítés nehézségeit mutatja be explicit, valamint csak a mozgókép-ipar által kanonizált, a beavatott megszállottakat megszólító szimbólumokkal, ám a román alkotás amiatt haladja meg „motivikus elődjét”, hogy itt nem csak egy készülő film megfilmesítésének általánosítható nehézségeit kell dekódolnunk, hanem a szó szoros értelmében meg kell emésztenünk ezt az alkotást ahhoz, hogy hozzá képest metaszintre tudjunk helyezkedni, értelmezését tudjuk termelni. És ez a „termelés”, adja tudtunkra lakonikus-ironikus stíljében Porumboiu, alapvetően erősen a testi médiumok rabja, talán túlzottan is rabelais-i természetű....
