A formai trükkök mestere, az indie románcok egyik szülőatyja, a videoklipek francia zsenije, azaz Michel Gondry nyolc év után újra bemerészkedett a kamera mögé, hogy az alkotó ember legnagyobb félelmeiről és a kreativitás örömeiről mesélhessen. Az erősen önéletrajzi alapokon nyugvó új Gondry-film a hátsó sort sem hagyja nevetés nélkül, ADHD-soknak pedig egyenesen kötelező darab.
Truffaut Amerikai éjszakájától Kaufman Synecdoche, New Yorkján át egészen Tarantino Volt egyszer egy Hollywood...-jáig számtalan alkotó próbált szembenézni önmagával és megfogalmazni a hetedik művészet esszenciáját, vagyis azt, hogy mi a francért szentelnek egy egész életet annak a kiszámíthatatlan kimenetelű, költséges, kockázatos, gyakran élhetetlen, de mindenekfelett őrült dolognak, amit filmkészítésnek nevezünk. Gyakran évek telnek el egy forgatókönyvtől egy kész filmig, a sikerre semmi garancia, végtelen időbe és pénzbe kerül, ráadásul sosem az forog le, amiről az ember az íróasztal előtt ábrándozott. Ezek a filmek a mozi szépségét és poklát egy tányérra pakolva próbálnak kijutni ebből a celluloidrengetegből, ahová sok más rendezőhöz hasonlóan Gondry is belekeveredett.
Egykoron makulátlan elme volt – Michel Gondry: L'écume des jours / Tajtékos napok
Amikor az ember azt hinné, hogy idén a franciák már nem tudnak rálicitálni a Holy Motors öncélúan tomboló szürrealizmusára, akkor Michel Gondry bebizonyítja, hogy igenis rá tudnak. A Tajtékos napok nem más, mint egy kétórás vizuális ötletbörze, de még annak is érdektelen.
Eddigi munkásságának abszolút mélypontját a Tajtékos napok című Boris Vian-feldolgozás jelentette, melyet a kritika és a szakma is vegyes megítéléssel fogadott. Ezt a – jobb szó híján – traumát dolgozza fel új filmjén keresztül: A megoldások könyve középpontjában egy paranoid, kicsit bipoláris és hebehurgyán bájos rendező áll. Marc Beckerrel (Pierre Niney) producerei körében találkozunk először, akik öncélú ötletektől túlburjánzó, érthetetlen, 5 milliós pénzkidobásnak látják a filmjét. Miután bejelentik, hogy leállítják a forgatást, Marc Párizsból vidékre szökik stábjával és az ellopott nyersanyaggal, hogy nénikéje házában befejezzék a filmet.
A rendező a sok hűhó ellenére filmje első vágatát sem hajlandó megnézni, de nagyon küzd azzal, hogy mégis koherens formát találjon az új opuszhoz. Napokig dokumentumfilmet forgat egy hangyáról; gyakorolja, hogy szükség esetén hogyan tudná 20 perc alatt bevinni idős nénikéjét a kórházba; vágójának egy furgonban épít vágószobát – miközben mindenkit megőrjít maga körül. Marcból ömlik a kreativitás, minden rezdülése előszobája valamilyen, a maga módján innovatív, de a legtöbb esetben teljesen fölösleges ötletnek. Mindeközben egy A megoldások könyve névre keresztelt füzetbe gyűjti hasznos és haszontalan meglátásait az alkotói folyamatról, egyszersmind az életről. Az infantilis rendezőt vágója (Blanche Gardin), gyártásvezetője (Frankie Wallach) és szeretett nénikéje, Denise (Francoise Lebrun) próbálja jobb belátásra téríteni, de miután rájönnek, hogy esélyük sincs, csak rezignált nyugalommal figyelik az „őrült zseni” és a „depressziós imposztor” énjei közt lavírozó Marcot. Denise idilli és kellően izolált vidéki házában mindenkinek jut külön szoba, mégsincs senki megvédve Marctól, aki az éjszaka közepén rátör a vágóra, hogy vágja meg a filmet, de a végétől kezdve, vagy hogy a gyártás kérje meg Stinget, hogy az írja meg a filmzenét.
A megoldások könyve egy igazi Szabad ötletek jegyzéke, olyan, mintha másfél óráig Gondry fejében sétálgatnánk, miközben lépten-nyomon lebomlik az a bizonyos negyedik fal. Az alkotói válság különbözői formáitól egyszerre nevetünk fel és érzünk szekunder szégyent, de az öncélúságtól sziporkázó, váratlan gegekkel tarkított humor és a csodálatos színészek megmentik. A 2014-es Yves Saint Laurent-ból ismert Niney-nek egyetlen hamis pillanata sincs a folyamatosan hadaró, végtelenül szorongó és mániákus rendező szerepében, az őt körülvevő, gyakran klasszikus értelemben maszkulin karakterrel bíró nők pedig remek partnerei ebben.
Aki a régi Gondry comebackjét várta, az lehet, hogy csalódni fog, de A megoldások könyvén bőven ott vannak a rendező kézjegyei. A Marc-alteregó ötleteiben felsejlik az az analóg, bátran kísérletező és játékos filmkészítés, ami Az álom tudományában arányosan lett adagolva, a Tajtékos napokban viszont túlcsordult: a filmbeli stoptrükkök, a játékidő felénél bejátszott papíranimáció és a kézzel készített, fölösleges tárgyak mind megidézik a CGI-t és zöld hátteret megelőző kort, és egyben a Gondry-életművet is. Ráadásul nem marad el az Egy makulátlan elme örök ragyogásában kultuszteremtő manic pixie girl sem: Marcot ugyanis minden és mindenki próbálkozása ellenére a szerelem hozza ki az agóniából, ami egy Gabrielle nevű videós lány (Camille Rutherford) képében érkezik.
Mondani sem kell, hogy A megoldások könyve nem igazán nyújt megoldást semmire. Ezer opciót felmutat, amiből a legtöbb használhatatlan, de végtelenül szórakoztató: a film minden kockájáról süt a médium iránti szerelem, a kísérletezés iránti gyermeki lelkesedés. Gondry alteregója az alkotás véglegekig eltúlzott mélységeibe és magasságaiba viszi a nézőt, mégis, elsősorban nem is a filmkészítés gyötrelmeiről szól, hanem arról az állapotról, amikor már valami elkészült és meg kell tanulni élni vele. Ez pedig túlmutat a filmkészítésen és egyetemessé válik, hiszen bármire érvényes, amit mi magunk is létrehozunk az életben. Spoiler: benne van Sting!
