Két kamasz megépíti a világ legkülönlegesebb lakóautóját; egy özvegy férfi új életet kezd, nőként; egy házaspár gyerekeik ellenszenvéért küzd; egy rikácsoló díva hétköznapi boldogságra vágyik kafkai figurák gyűrűjében. Négy jó francia film, vígjáték és dráma különböző arányú elegye került nagyjából egyidőben a mozikba, mindegyiket más-más miatt érdemes megnézni. Megmondjuk, miért.
A vándorló palota. Michel Gondry: Microbe & Gasoil / Tökmag és Gázolaj - Vakáció négy keréken
Az új Gondry-filmben benne van minden, ami kamaszkorban kínzó és gyönyörű. Az alacsony termete miatt az osztályban Mikróbának (a magyar fordításban Tökmagnak) csúfolt Daniel barátságot köt az örökké gázolajszagú Théóval. Danielt folyton lánynak nézik, és többnyire csak lerajzolni meri plátói szerelmének – nála fél fejjel magasabb – tárgyát, Laurát, Théo viszont macsó fölénnyel beszél a „nőkről”. Családi hátterük is eléggé különböző, mégis lényegében azonos: egyikükkel elfoglalt vagy szórakozott szülei nem törődnek, másikuk anyja beteg, apja a semmiből próbálja eltartani hármukat.
A film szerint a kreativitás a menekülés útja, Daniel és Théo pedig főképp azzal lóg ki a közösségből, hogy mindketten a maguk módján zseniálisan kreatívak. Közös szenvedélyük a barkácsolás: egy mozdulattal háznak álcázható autót eszkábálnak össze az ócskavastelep hulladékaiból. A szó szoros értelmében tesznek a modern technológiára, a „papír korához” tartozónak vallják magukat, úgyhogy GPS helyett egy gyűrött térképpel a markukban nyakukba veszik a világot, és életük nagy kalandjára indulnak a francia hegyek közé.
Kinek nem volt hasonló álma kamaszkorában? Vagy akár… felnőtt kamaszként. Gondry ezt az álmot teljesíti sok-sok humorral, erős forgatókönyvvel, remek dialógusokkal és emlékezetes jelenetekkel (kiállításmegnyitó, hajvágás, horrorisztikus idegen stb.), 105 percben: egy eredeti, bájos, őszinte, csupa-mosoly, minden ízében szeretni való felnövéstörténettel. Van benne egy kis Audrey Tautou is, de a két kezdő főszereplő, Ange Dargent és Théophile Baquet könnyedén lejátssza a vászonról.
Konfortzónák határán. François Ozon: Une nouvelle amie / Az új barátnő
Ozon új filmje elején két kislány, Claire és Laura sírig tartó barátságot esküszik egymásnak. Vérszerződéssel megpecsételt összetartozásuk mosolygós harmóniáját semmi sem zavarhatja meg, együtt nőnek fel, ugyanazon a bulin ismerik meg életük szerelmét, férjhez mennek, Laurának kislánya születik – aztán Laura meghal, Claire pedig megesküszik, hogy vigyázni fog az özvegy Davidra és a pici Lucyre, férje, Gilles is támogatja ebben. Nem sokkal később azonban Claire megdöbbentő felfedezést tesz: David „szeret nőnek öltözni”, csak felesége tudta a titkot, hogy transzvesztita. A közös gyász, közös titok, barátság, szeretet, emlékek – egyre több minden köti össze őket, és Claire azon kapja magát, hogy az „új barátnőjéhez” fűződő szálak egyre szorosabbak, bár maga sem tud pontosan számot vetni azzal, hogy milyen árnyalata van ennek a kissé bizarr kapcsolatnak.
Ebben a helyenként komikus melodrámában Ozon szinte Almodóvarhoz hasonlóan feszegeti a nemi azonosság és szerepek határait, sztereotípiákat piszkál meg, s ezzel sikerül kimozdítania kényelmi zónájából a nézőt, aki hol meglepetten és értetlenül feszeng, hol elfogadóan és megértően figyeli az eseményeket, ahogy a főszereplők is a saját, bonyolult személyiségük változásait. Közben Ozon maga is elhagyja saját komfortzónáját: nem szokott szerepelni a filmjeiben, most viszont beül borostás férficombot tapizni a mozijelenetbe, illetve nem húzza elő ismét a sutból kedvenc színészeit, újakkal dolgozik, még Charlotte Rampling sem esett kenyérbe Az új barátnő apropóján.
Repül a hörcsög! Martin Bourboulon: Papa ou maman / Apu vagy anyu?
A Bélier-ék után ismét a mozikba csalogat egy francia család, ezúttal egy igazán őrült banda. Pedig Vincent és Florence között tökéletes az összhang: békében élnek egymás mellett, pontosabban egymással tökéletesen párhuzamosan. Mindketten munkaőrültek, reggelente ketten kétfelé rohannak ki a házból: egyikük a szülészetre, másikuk az építőtelepre (fordítva, mint ahogy a sztereotípia diktálná, Florence az építészmérnök, Vincent az orvos). Nincs csábító harmadik a képletben, amikor balhé nélkül megegyeznek, hogy el fognak válni, mert az egyetemistaszerelemből mára csak barátság maradt, és eszükben sincs egymást unva megöregedni. Egyetlen probléma van csak: valahogy tudatni kellene a dolgot három gyerekükkel, és el kellene dönteni, kinél maradjanak a srácok.
Eddig teljesen szokványos kis história – akár könnyes dráma – lehetne, csakhogy náluk minden bonyolultabb a hétköznapinál, és egy-kettőre tótágast áll, majd igazi háborúvá változik a kínos egyensúly: apu és anyu ugyanis nem azért küzd, hogy a gyerekek őt válasszák, hanem hogy a másik mellett döntsenek. Ha belegondolunk, súlyos és bántó, amit művelnek, de az elsőfilmes Martin Bourboulon nem engedi mélyen emésztgetni a szülők tetteinek erkölcsi értékét. Drámával árnyalt vígjátéka mindvégig felületes és könnyed marad – szerencsére –, egyszerű jellemrajzokkal és elég jól működő gegekkel dolgozik, a poénok pedig egyre sűrűsödnek és egyre abszurdabbá válnak a film vége felé haladva, s igazán nem látni, hogy érhet véget ez a „háború”. Az Apu vagy anyu?-tól nem kell túl sokat elvárni, laza esti kikapcsolódásra való film: súlyos gondok lehetnek azzal a nézővel, aki kicsit sem szórakozik ebben a 85 percben.
De hol a macska? Xavier Giannoli: Marguerite
Mintha a Beszterce ostromát és a Mindent Éváról című noirt látnánk egy filmmé gyúrva. Az 1920-as években járunk; valahol vidéken, Párizshoz közel éldegél egy bárónő, aki karitatív célokkal szervez zenés estélyeket, amelyeknek ő maga a sztárja. Pazar díszítésű budoirja, szalonja tele van fényképekkel, amelyeken ő látható híres operák jelmezeiben, színpadi pózban. Csakhogy az isteni Marguerite-ről egy-kettőre kiderül: bár nagy a szíve, még nagyobb a vagyona és imádja a zenét, nem tud énekelni. Nagyon nem. Viszont ezt senki sem meri elmondani neki, inkább ezerféle élősködő gyülekezik körülötte, ahogy egyre többet dolgozik „koloratúr szopránja” csiszolgatásán, egyre groteszkebb figurák közé sodródik. A rengeteg erős mellékszereplő közül kiemelkedik a szerecsen komornyik, akiről hátborzongatóan nehéz eldönteni: úrnőjének vagy valamiféle titkos szenvedélynek hódol. Marguerite tehetségtelenségénél csak a magánya nagyobb, férje megbecsülésére vágyna, ő viszont szeretet és irtózat között kínlódik, mímelt autóbalesettel vagy a szeretőjével igyekszik távol tartani magát a fülsértő előadásoktól és a velük járó szégyentől.
Alaposan átgondolt és kidolgozott jelmezek és díszlet között játszódik ez a képmutató és kapzsi társadalom kritikájával fűszerezett melodráma, amelynek gyönyörű zenéjét csak Marguerite fantasztikusan hamis rikácsolása és egy teljesen indokolatlanul, mindig képen kívülről származó macskanyávogás töri meg.
Giannoli hatodik egészestés filmjének bemutatója a velencei fesztiválon volt, ahol díjat is kapott, és az író-rendezőnek van már egy aranypálmás rövidfilm is a tarsolyában. Bár a főszereplőt játszó Catherine Frot alakítása sokszínű, erős, hol vicces, hol tragikus, a valós figuráról – Florence Foster Jenkinsről – mintázott Marguerite története mégis élettelen marad. Túl hosszú, lassú és vontatott a film, igen sokszor rágja szánkba a rendező, hogy hősnője anakronisztikus alak, aki nem tud énekelni, nagy arculcsapások egyáltalán nem érik. Egyetlen olyan figurát sem kapunk, akinek a nézőpontjával azonosulhatnánk, csak sodródunk egyhangú-álmosítóan valamiféle sejthető tragédia felé.
