Sokrétű és talányos kosztümös melodrámát rendezett François Ozon. Méghozzá úgy, hogy bő két órára feléleszti, majd szertartásosan újratemeti ezt a letűnt műfajt. A franciák eleganciájával és morbid humorával porolja le nagymamáink kedvenc filmjeinek teljes eszköztárát. Mindez a sajátos Ozon-réteggel, a francia krémes émelyítően édes cukormázával bevonva.

Szimpla és átlátszó melodrámácskákat persze tucatjával ontanak a stúdiók ma is, biztos jövedelem reményében. A sikerességét megszenvedő írónő figurája különösen sikkes mostanság – gondoljunk csak Beatrix Potter bájos nyuszijaira, vagy a Vágy és vezeklés Titanicot idéző befejezésére. Ozon azonban Angel Deverell alakján keresztül a legérzelmesebb filmstílus hőskorának állít groteszk emléket, melynek minden eleme szemgyönyörködtető hitelességgel elevenedik meg, csakhogy egyik sincs a helyén. Az összes kihagyhatatlan kulcsjelenetet megtaláljuk, de hőseink mintha összekeverték volna szövegkönyveiket, lépten-nyomon ellentmondanak elvárásainknak.

Adott egy beképzelt kis fruska, aki iskolai megaláztatásai helyett szünet nélkül szentimentális agyszüleményeit veti papírra, eladdig, míg egy londoni kiadó fel nem figyel rá. A tulaj természetesen rögtön beleszeret Angelbe, de túl tutyimutyi, hogy bármit is tegyen, felesége pedig majd megpukkad a lány közönségességétől. Aztán jön a hírnév, a csillogás és a hőn áhított szenvedélyes szerelem a másodrangú festő, Esmé személyében. Az eleredő zuhé a kilométeres szivárvánnyal is stimmel. Csakhogy a szokásos forgatókönyvvel ellentétben Angel nem kéreti magát: ő kéri meg álmai férfiját. A pazar retró-látványvilág legkomikusabb képei a nászút vetített hátterei. Az elmaradhatatlan házi kedvenc pedig nem palotapincsi, hanem egy óriási dög, akiről ráadásul kiderül, hogy időközben kimúlt és egy másikkal pótolták. Ez az ironikus díszletszerűség és teatralitás a film második felében erősebb (melo)drámai színezetet kap. Az I. világháború kitörése a kedves háziállatként kezelt Esmé számára is kitörési lehetőséget ad – hősies bevonulására Angel harcias kitagadása a válasz. A hazatérő katona alkoholizmusa és utólag kiderülő nőügyei kielégítik klisé-éhségünket, de a leamputált láb, a megerőszakolási kísérlet és az öngyilkosság azért alaposan kilógnak a képből. Angel lassú kijózanodása, majd balladisztikus őrületének jelei megelőlegezik fokozatos leépülését. Csak Esmé nővére, a rajongástól és erotikus vágyaktól túlfűtött Nora tart ki mellette. Nemcsak a könyvei, de ő maga is kimegy a divatból. Halálos ágyánál elhangzó hattyúdalának pedig az a pikantériája, hogy nem az imádott Esméhez szól, hanem az őt imádó Norához, aki a zárójelenetben – mintegy ráadásként – a történet elbeszélőjévé lép elő, így a meta-elbeszélés elcsépelt toposzát is kipipálhatjuk.

Ozon rendhagyó kísérlete minden kikacsintás dacára a műfaj iránti nosztalgikus szeretetet példázza. A lélegzetelállító kosztümök és a korhűen berendezett angliai helyszínek kiegészítik egymást a rendkívül pontos és meggyőző alakításokkal. Romola Garai a Vágy és vezeklésben már bizonyította, hogy meg tud birkózni az álomvilágban élő írónő szerepkörével, de ottani fakóságával szemben Angel alakját élettel tölti meg és színészi játékának számtalan új regisztere érvényesül, az élősködőtől a haldoklóig. Alakváltozásaihoz hozzájárul a sminkesek alapos munkája is. Ozon kedvenc színésznőjét, Charlotte Ramplingot teszi meg szócsövének, aki a Homok alatt című közös munkájuk után a 2003-as Swimming Poolban – micsoda véletlen! – szintén sikeres írónőt alakít, s ott is a cserfes, fiatal rivális nő tökéletes ellenpólusaként jelenik meg.

Angel tragikus története a klasszikus melodráma szimbóluma is egyben. Divatjamúlttá válik, amit írt, ahogy vegytiszta formájában maga a műfaj is nevetség tárgya mára. Különcsége pedig csak hozzájárul végső kitaszítottságához. Ilyen értelemben egyfajta önarckép is az Angel, hiszen Ozon ugyanolyan javíthatatlan álmodozó és öntudatos, de magányos alkotó, mint hősnője.

Ha így folytatja, még jó ideig nem fog kimenni a divatból.