A magyar film hőskorában dolgozott jelmeztervezőként olyan filmekben mint a Kárpáthy Zoltán, a Szeressétek Ódor Emíliát!, az Egri csillagok, a Régi idők focija, A vörös grófnő vagy a Hamvadó cigarettavég. Kemenes Fannival a korán kelésről, cipősarkakról, eltűnt jelmezekről és az öltöztető maffiáról beszélgettünk, illetve arról, hogy pliszírozott ruhában miért nem lehet kék ravatal előtt temetni.
A jelmeztervező hol kapcsolódik bele a filmkészítés folyamatába?
A rendező választja ki a jelmez- és díszlettervezőket, elég korai szakaszban, hiszen a tervezéshez sok időre van szükség. Először csak beszélgetünk, és együtt gondolkodunk, ha esetleg nagyon komplikált a dolog, akkor skicceket is kell csinálnunk, mert nem mindegyik rendező ismeri ám a kort, és ilyenkor illusztrálni kell nekik, hogy megértsék, nagyjából milyen látványvilága lesz a történetüknek. A konkrét jelmezt azonban minden esetben a színészre kell megtervezni. Ha esetleg külföldi színészre terveztem ruhát, akkor a produkción keresztül mindig kértem egy, én úgy hívtam, rendőrségi fotót: elölről, hátulról és oldalról. Hiába küldik el a méretét, az sokszor nem jelent semmit. A külföldi színész egyébként sosem szól bele a jelmezbe: felveszi zokszó nélkül, amit a tervező készített, még a legnagyobb sztárok is. A magyarokról ez nem mindig mondható el. A fűzőt, az alsószoknyát például nagyon nem szeretik, de megértem, borzasztó kényelmetlen lehet. Ezekben a ruhákban teljesen másképp is kell viselkedni, ülni, enni. A mai színész-hallgatók ezt már nem is tanulják meg, azt sem tudják, hogy kell rendesen leülni egy frakkban.
A tervezéshez nyilván sok időre van szükség. Körülbelül mennyi időt kell rászánni?
Régen ezt a nagy műhelyek csinálták: volt egy jelmezkölcsönző és -készítő cég a Bécsi utcában, minden műhelye 6–8 szabásszal, ha kellett, túlórában dolgozott. A színházban az ún. első öltözésre minden jelmeznek készen kell lenni, ez egy opera vagy musical esetében 250 ruha is lehet, amit 6 hét alatt kell elkészíteni, úgyhogy éjjel-nappal megy a szabás-varrás. A tervezésre ezt megelőzően 2–3 hét jut általában, ez a rajzolás és a beanyagozás ideje.
Mi az a beanyagozás?
Az anyagmintázást, beanyagozást, bemintázást csak a tervező végezheti el, hiszen ha egy színt vagy anyagot valamiért nem lehet beszerezni, és helyettesíteni kell, akkor a tervező tudja, hogy mennyire lehet elcsúszni egy másik szín rovására, vagy hogy milyen más színekkel lesz egy jelenetben az az anyag. A fiatal tervezők manapság bemennek a boltba és megveszik az anyagot. Én még körbejárom az összes üzletet, mindenhonnan mintát veszek egy borítékban, és a nap végén kiterítem őket a rajzra, és a végén lehet, hogy egy ruha négy üzlet készletéből fog összeállni. Nagyon bonyolult daraboknál, jeleneteknél még táblázatot is csinálok, hogy lássam milyen szereplők vannak egyszerre egy jelenetben, így tudom a színeket összehangolni.
Megvannak a saját forrásaim, ha vidéki tervezést is vállalok, akkor is Pesten mintázom be az anyagokat. Sajnos ezek a régi bejáratott műhelyeim is hullanak ki a szakmából, öregszik mindenki, és sehol sincs tanuló. Két fiatal tehetséges kalapos van, de nem tudok más fiatal huszonévesről a szakmában. Azelőtt 4–5 színházi cipész is volt, pontosan tudták, hogy milyen korban milyen cipősarokra van szükség, hogy kell szabni egy keresztpántot, hova lehet kígyó- vagy gyíkbetétet tenni.
A színházban van első öltözés, mi a helyzet a filmnél?
A film esetében a rendezőnek megmutatom a terveket, ha korrekciót kér, megteszem, aztán jelmezátadás-átvétel van, amikor a főszereplők, mellékszereplők, statiszták ruháit megnézi a rendező, maszkkal, kiegészítőkkel, cipővel, mindennel együtt. A forgatás alatt folyamatosan csináljuk a ruhákat, van úgy, hogy az utolsó pillanatban készülnek el. Botrány csak akkor van, amikor jön a telefon este tízkor, hogy holnapután lesz a 300 statisztás jelenet, és egy egészen más ruhában, mint amiről eddig szó volt. Ilyenkor odaszólok gyorsan a szabászoknak, és én is szaladok át a műhelybe, hogy elkészüljünk. És a filmhez az egész ruhát meg kell tervezni, a cipő orráig, miközben lehet, hogy alig valami látszik belőle, mert az operatőr olyan beállításokban csinálja meg.
Mikor fejeződik be a jelmeztervező munkája?
A forgatás során végig ott van, de nem egész nap – az az öltöztető. Az új ruha átadásánál a kivitelezőre, jelmezfelelősre is szükség van természetesen, a rendező ne az asszisztensnek mondja, hogy ilyen vagy olyan kalap kellene inkább, hanem nekem mondja, és akkor én majd meggyőzöm arról, hogy miért is tökéletes választás az a kalap. A színházban a tervező az első öltözéstől az utolsóig részt vesz a próbafolyamatban, ott ül a rendező mellett, és a magam részéről az első nyilvános főpróbát és a premiert mindig megnézem, mert érdekel a közönség reakciója, de aztán elengedem. Sok előadás után már nem szeretem a ruháimat, lehordottak, és az öltöztető maffia is egy idő után mindig felvarrja a ruha alját. A színészek nekem nem merik mondani, hogy kényelmesebb, ha egy centivel rövidebb a ruha hossza, mert én meg mindig azt mondom – bár hiába –, hogy a színészt ilyenkor „skurcban” látom, mert ha rövid a szoknya, torzul a ruha aránya.
Ez nagyon sűrű munkatempót jelent. Hány filmet, színdarabot lehet megcsinálni egy év alatt?
Én így éltem le az egész életemet. Állítólag 67 nagyjátékfilmet csináltam, ezt hivatalosan közölte velem a Nemzeti Filmarchívum. De hogy mennyi tévéfilmet, hány színházat terveztem? Fogalmam sincs. Folyamatosan nagyon sokat dolgoztam, erre emlékszem csak. Reggel négykor mindig felébredtem: csend, nyugalom és fény volt, ilyenkor rajzoltam általában. Rossz alvó vagyok, de ez nagy szerencse ebben a szakmában.
Szóval aki tervezőnek készül, korán kelésre, sok rajzolásra és rohangálásra számítson?
Rengetegszer előfordult, hogy felhívtak fiatal lányok, jöhetnének-e mellém lótifutinak. Mondtam persze, találkozunk reggel fél 7-kor a cipésznél. Soha többé nem jelentkeztek. Az emberek azt képzelik, hogy a jelmeztervezés úri asszonydolog, nagyokat lehet aludni, aztán kedvtelésből akvarellezni, csavarogni a városban, viháncolni a színésszel. Ez nem ilyen. Korán reggel telepakolni a kocsit, aztán üzletekben, pincékben, raktárakban, cipésznél, bőrösnél, ékszerésznél, fegyveresnél, suszternél, kalaposnál, műhelyekben, varrodákban kell állandóan hozni-vinni az anyagokat. Egészen másfajta foglalkozás, mint amilyennek kívülről kinéz. Ha valaki tervezőnek készül, akkor rajzoljon. Sokat rajzoljon. Van sok kosztümtörténeti könyv, forgassa azokat is bátran, és véleményezzen, észrevételezzen dolgokat, nézzen nyitott szemmel előadásokat, filmeket. A felvételin nem a szakmáról kérdezik majd, hiszen azért jön oda, hogy azt megtanulja, hanem hogy megvan-e benne az adottság, amit ki lehet majd tágítani az egyetemen.
Díszlettervezést a Képzőművészeti Egyetemen lehet tanulni. Miből áll a képzés?
Nagyon sok mindenből: kosztümtörténet, anyagismeret, kultúrtörténet, én pedig filmtervezést tanítok nekik. Meglehetősen nagy alapműveltség szükséges ehhez a szakmához: történelmi tudás, irodalmi tudás, kortörténet, anyagismeret, snittismeret. Nemrég az volt a feladat, hogy Kosztolányi Kék gyász című novellájához kellett tervezni. Rajzolgatott hozzá az egyik tanítványom – mondom neki: ott van a szövegben, hogy kék a ravatal, tehát ez egy római katolikus rituálé, miért rajzoltál református papi öltözetet? Mert nálunk a papnak ilyen volt! – felelte. Édes istenem! Az engem nem érdekel, hogy náluk mibe szaladgál egy pap! Tessék bemenni egy plébániára, és megkérdezni hogy az 1930-as évben egy gyászszertartást végző pap mit vett fel egy gyerek temetésére. Kellett-e a palást, vagy elég volt-e a miseing, volt-e négyszögletű kalap? Nekem is van egy egyházi szakértőm, őt hívom ilyenkor telefonon, a Sacra Corona alatt őt faggattam, tőle kértem tanácsot. Na ezt így elmondtam a leánykának, hevesen bólogatott, aztán a kipakoláson láttam, hogy nem történt semmi változás, pliszírozott papi ruhában temette el ezt a szerencsétlen katolikus gyereket.
Egyébként nem értek egyet azzal, hogy újabban a díszlet- és jelmeztervező szakon közös diplomát kapnak a hallgatók. Lehetetlen egyszerre csinálni a kettőt még egy prózai színházban is. Az Operettben az Őrült nők ketrecéhez 360 ruhát terveztem. A műhelyekben ott kell lenni folyamatosan, mert a szabászok is képesek ám másképp kiszabni, a ruhapróbán ott kell lenni, mert én például szeretem a színészen pontosan kialakítani a dekoltázst. Nem lehet elfutkosni a női és a férfi műhelyből az asztalos- meg a festőműhelybe. Pláne, ha az mondjuk vidéken van. Egy prózai színházban néha talán szerencsés, ha egy ember csinálja a díszletet és a jelmezt, mert nekem is számtalan alkalommal volt abból bosszúságom, hogy a díszlettervező ma már csak egy alaprajzot hoz a próbafolyamat elejére. Régen még színesben készült a díszletterv, makettet is csináltak hvozzá, ma meg annyit mond, hogy zöld fal vagy sárga fal. Aztán ha az anyagmintázásnál változtat, és ezt nem közli a jelmeztervezővel, az első öltözésnél komoly problémák adódhatnak.
Említette, hogy a rendezők néha változtatást kérnek a terveken. Milyen kifogásokkal szoktak élni?
A rendezők néha kérik, hogy vadabb vagy szelídebb legyen a ruha – ez már a rendező gondolata a szereppel kapcsolatban, amit szeretne, ha én is megerősítenék a kosztümben, hogy amikor a néző először meglátja a szereplőt, már tudja róla, hogy milyen karakter lehet. A jelmeztervezés során a szereplő mögé kell látni, hátteret, múltat kell láttatni a ruhában is. A mai, jelenben játszódó filmekben pont ezt a fajta figuratervezést hiányolom. Bizonyos nők bizonyos típusú ruhákban járnak, másképp gondolkodnak öltözködésről, színekről, anyagokról. Férfiaknál is, némely karakter zakós, némely pulóveres, ki bőrcipőt, ki tornacipőt hord. Ez nagyon meghatározó. A néző ezt nem feltétlen érti, de érzi, hozzáad számára a karakterhez. Egy szakmabeli rögtön kiszúrja, egy sál mennyit tud dobni egy karakteren. Szeretem ezeket a kis apróságokat, amikor el lehet bíbelődni a feladattal. A tervezés hosszú folyamat, mert én például hosszú ideig az agyammal tervezek, nem rajzolok. De még éjjel is ezen jár az agyam, felriadok, írok egy pár sort, és alszom tovább. Az első rajzok még csak skiccek, sok-sok szöveggel. Ezt tisztázom le, ehhez jön a színezés, és véglegesedik egy-egy jelmeztervben.
Hány vázlatból lesz egy rajz?
Nem lehet tipizálni, néha 8–10 vázlat is készül, mert sehol sem stimmel, és játszadozom vele. Persze ha van rá idő. Manapság az utolsó pillanatig megy a pénzgyűjtés, úgyhogy egyszerre tervezek is, meg nem is, mert nem tudom mire lesz elég a pénz. Nagyon rossz ez a helyzet, mert a díszlet- és jelmezterezőnek el kell indulnia a tervezéssel, meg kell venni az anyagot, ki kell szabni, le kell próbálni, meg kell díszíteni. A rendező viszont minél hamarabb forgatni akar, és ez az utolsó pillanatos szerződési rendszer a tervezési idő, és így a minőség rovására megy.
Kié lesz a forgatás végén egy-egy ruha?
Volt már rá precedens, hogy a forgatás után a színészek megvettek ruhákat. De mostanában a kortárs témájú filmekhez nincsen külön jelmeztervező, hanem stylistot alkalmaznak. A stylist kapcsolatban van a butikvilággal, és elhozza kölcsönbe a ruhákat, majd visszaviszi. A filmnél ezt meg lehet csinálni, hiszen egy ruha egy napot, vagy pár órát játszik csupán, de színházban 50–100–200 előadást még mindig végig kell játszania egy-egy jelmeznek. Kosztümös filmekre viszont egyáltalán nincs pénz.
A kosztümös filmek forgatása legendásan drága. Mi teszi őket ennyire drágává?
Ma egy egyszerű szoknyához vagy felsőrészhez elég 60–70 centi anyag, egy kosztümös ruhához viszont 8–10 méter anyag sem elég. Ez már alapvetően megdrágítja, és ez még csak az alapanyag – emellett kell még alsószoknya, fűző, külön cipő, fejdísz, kalap. Egy kis szoknyácskát a világon minden lány meg tud csinálni, de a kosztümhöz szakember kell, és a szakember bizony fazonárat kér, ami nagyon drága. Egy 1800-as évekbeli Turner korabeli ruhát 80–100 óra alatt lehet megvarrni.
Vannak olcsóbb és vannak drágább korok?
Az empire sokkal egyszerűbb, hiszen nem hordtak fűzőt, egyenes vonalú, eséssel szabott, laza ruhákat viseltek. Ezt természetesen sokkal könnyebb kiszabni, így kevesebb idő alatt készül el. De ennél is egyszerűbb a római, amiből tulajdonképpen az empire is származik. A középkorban adott szélességű szövőszékük volt, sőt voltak korszakok, amikor még az is meg volt határozva, hogy egy ember hány méter anyagot vehetett meg. Rangot jelentett, ha bizonyos méter felett vásárolhatott. Teljesen mindegy volt, hogy kövér volt, vagy sovány volt, belefért-e, vagy nem fért bele, mindent téglalapokból csináltak, és megvarrták.
Technikában is kell követni az adott kort?
Nem mindig van értelme, hiszen a színpadon nem látszik, hogy kézzel van-e megvarrva a ruha. A filmen igen, ott érdemes eredeti technikával dolgozni.
Az idei szemle programját böngészve én is arra lettem figyelmes, hogy nincsenek már kosztümös filmek. A legtöbb filmben a szereplők akár a saját ruhájukban is játszhattak volna, talán az 1-hez és a Tréfához készültek idén jelmezek.
A Tréfa esetében könnyen lehet, hogy a fiúk századfordulós egyenruhája színházakból vagy raktárakból lett összeszedve, és gallérokkal, övekkel egységesítették. De a filmgyárban semmi nincs, teljesen ki van fosztva. A tévé jelmeztárában van ugyan valami, de a tévés tervezők általában stilizációkat csináltak egy-egy korról. A férfidolgok viszont mindig egyszerűbbek, mert nem annyira karakteresek – a Tréfa szerencséje is ez lehetett. A sok női szereplő öltöztetése az igazán komplikált feladat.
Hova lettek ezek a régi jelmezek?
Én a magyar film hősi korában dolgoztam sokat, amikor az Egri csillagok, a Kárpáthy Zoltán, az Egy magyar nábob vagy a 80 huszár készült rettentő mennyiségű ruhával. A Jelmezkölcsönző és -készítő Vállalat vagy kikölcsönözte a filmgyárnak, vagy a filmgyár a végén eladta ennek a cégnek. Sajnos tönkrementek, egy ideig az Irinyi utcában voltak, de hogy ezt kinek adták el, erről fogalmam sincs. Nekem is nagyon sok ruhám volt ott, de idővel tönkrementek, iskolák elhordták szalagavatókra, vagy nem is tudom mi lett velük.
A filmszemle nyitóján bevonuló fiatalok nem Kemenes-ruhákban voltak?
De, azok az én ruháim voltak. Főként színházból szedtem őket össze. Két női filmes ruhámat tudtam beleadni, a Sobri Jóska nőfigurájának bieder ruháit, és a Hamvadó cigarettavégből volt két-három ruha. Az Operettből válogattam filmes ruhákat a Csárdáskirálynőből vagy a Mágnás Miskából. A Nők lapja is készített velem egy kétoldalas riportot – rajzokkal, ruhákkal, fotókkal tervezték. Nekem szinte egy rajzom sincs, a mi szerződésünk értelmében le kellett adni a terveket a rendezőnek, csak így kaptuk meg a pénzünket. A filmgyárban tárolták a díszlet- és jelmeztervek, aztán szőrén-szálán eltűntek. Néhány rajzom megtalálható a filmarchívumban mikrofilmen, és nekem is van néhány Hamvadó cigarettavég-, Honfoglalás- és Vörös bestia-rajzom itthon. Nem tudom a többivel mi lett.
A vörös grófnőért nyert jelmeztervezői díjat – most már nincs is ilyen díj a szemlén, csak a látványra adnak díjat. Mi erről a véleménye?
Ezekre a filmekre milyen jelmeztervezői díjat adjanak? Egy alapszintet azért el kell érni ahhoz, hogy valaki díjra érdemes legyen! Ha valaki most esetleg kimagaslik a mezőnyből, az nem azonos azzal a minőséggel, amit a régi filmek jelmeztervezésben korábban elértek, hisz azok más igénnyel készültek. Abszolút értelemben kell színvonalasnak lenni ahhoz, hogy valaki díjat érdemeljen, egyébként csak megemlíteni lehet, hogy tehetséges valaki. De ehhez kapcsolódóan megemlíteném, hogy sem a színház-, sem a filmkritikákban a díszlet- és a jelmeztervező nevét meg sem említik, ami szerintem nagyon helytelen.
Ezek szerint filmnézéskor nem tudja félretenni a szakmai szempontokat?
Nem, én már nem tudok filmet nézni. Nem vagyok nagy tévés, de volt ez a sorozat, A Tudorok – hát az valami fantasztikus volt! Na jó hát az angolok mindig is világcsúcstartók voltak jelmezben. Az egyik londoni utazásom alatt volt alkalmam a Glenda Jackson-féle Erzsébet sorozat ruháit megtekinteni, és megelevenedett a kor. Mintha nagyítóval néztem volna a festményeket, úgy voltak szabva azok a ruhák, a színeik, a mozgásuk! Nekem egyetlen egyszer volt ilyen az életemben, amikor nem is terveztem, hanem reprodukáltam a kort, a 80 huszár jelmezeivel.
Az Oscar-díj esetében 1967-ig külön díjazták a színes és a fekete-fehér filmeket. Ennyire másként kell dolgozni a két területen, hogy össze sem lehet őket hasonlítani?
Egész másképp terveztük a ruhákat a fekete-fehér filmekben. Színes filmnél az operatőr az anyag érzékenységét nézi meg, és ahhoz kell viszonyítani, hogy erősebb, vagy lazúrosabb színekre van szükség. Színes filmnél visszafogottabb, lazúrosabb színekkel tervez az ember, mert az anyag viselkedése nagyon sokat számít a végeredményben. A fekete-fehér filmeknél vittük az anyagmintát az operatőrnek, aztán a tónusokkal kellett dolgozni, aggódva vártuk a musztereket, hogy meglássuk hogyan viselkedik az anyag. A vörös grófnőben már mindent drappnak meg szürkének láttam a műhelyben, de a kész filmben gyönyörű volt minden. Tudni kell előre, hogy milyen törttónusokat ad ki egy drapp, vagy szürke, de egy idő után kialakul ez a gyakorlat. Most már biztos nekem is kéne egy kicsit gyakorolnom.
Szokott saját magának tervezni?
Nem. A tervezők nem nagyon öltöznek, a legtöbbjük mindig feketében van. Érdekes, mert ez a festőknél is így van. Azt mondják, ennek az az oka, hogy mivel egész életünkben színekkel dolgozunk, magunkon már nem akarunk dolgozni.
Képek A Tudorokból
Képek az Elizabeth R című sorozatból
