Gárdos nagyon ért a gyerekekhez. Szinte minden filmjébe jut is néhány belőlük a Szamárköhögéstől a A porcelánbabán és Az igazi Mikuláson át az idei szemlén bemutatott Tréfáig. A gondosan kiválogatott és – ahogy a rendező fogalmazott – „ezer százalékig autentikus” gyerekszereplők önmagukban elviszik a balhét.
Az elbeszélő művészet egyik leghálásabb helyszíne, az iskolai környezet, a történet hátteréül szolgáló Kosztolányi-novella köré megidézett 1912-es esztendő hangulata és a szemgyönyörködtetően pontos képi világ a legnagyobb természetességgel olvad össze a kamaszok önfeledt és vérfagyasztó játékával. Mi minden kavarog ebben a kesernyés ízű „Kosztolányi-turmixban”! A Tréfa című nyolcoldalas elbeszélés csak kiindulópont, néhány jelenet vázlatos kidolgozását és a nélkülözhetetlen alaphangulatot tartalmazza, de elég beledugni a nyelvünket ebbe a tömény századfordulós szirupba, s máris ismerős ízvilágokkal találkozunk. Miközben a film minden kockája kosztolányis, és az Aranysárkánytól az Édes Annáig számos elem felbukkan az író más műveiből is, rögtön felidéződik Kosztolányi tragikus sorsú unokatestvérének, Csáth Gézának a novelláiból kikevert, vértől iszamós koktél, a Witman-fiúk is. Szász János szintén az egyre kegyetlenebb tréfák dramaturgiájára fűzte fel filmjét, s a piros lámpás ház mindkét történetben a kamasz fiúk végromlásának szimbolikus színtere. Aztán az osztály eminens lúzerje, a szemüveges Szebeni sorsa mintha a kis Nemecsek hősies és A legyek ura Röfijének rettenetes halálából lenne összegyúrva. Még egy csipetnyi Törless, egy leheletnyi Rossz nevelés Almodóvártól ebbe az elátkozott turmixba, hogy elképzelhessük az elfojtott vágyak és a vad, tiltott tréfálkozások teréül szolgáló kisvárosi felekezeti iskolát.
A forgatókönyvíró Bíró Zsuzsa azonban semmit nem bízott a véletlenre: nem elégedett meg a vibrálóan feszült irodalmi alapanyaggal, az iskolai szívatás-dramaturgia sikerreceptjével, hanem két tanáregyéniség, két elv ütköztetésének áldozataivá tette a világháború árnyékában vergődő fiatalokat. Az újonnan érkező testneveléstanár, a humortalan és vaskalapos Weigl atya száll szembe a hetedikesek osztályfőnökével, Zoltán atyával és annak liberálisabb nézeteivel, aki az egyre inkább elfajuló eseményekben csak diákcsínyt lát. Zoltán atyát azonban elvakítja saját tragikus sorsának fájdalma: mivel ragaszkodott bokszoló fivérének bostoni fülműtétjéhez, magát okolja azért, hogy a Titanicon utazó öcs a jégtáblák közt lelte halálát. Az önmagával meghasonló pap képtelen megvédeni osztályát a rivális zsarnokoskodásától, a két tanár igazi tusája (sajnos) elmarad, és az erkölcsi támasz nélkül hagyott kamaszok között Weigl aljas eszközökkel egyre vadabb indulatokat szít, melyek szükségszerűen tragédiába torkollnak.
A két főkolompos, Rácz és Géczy menekülőre fogja a dolgot. Végtelenített rohanásuk a Négyszáz csapás zárójelenetét fogalmazza újra sajátos filmnyelvi eszközzel, a filmkorszak előtti varázsdoboz-technika vizuális megidézésével, amely a gyermeki álmodozások ábrázolásaként végigvonul a filmen. A kezdődő moziőrület is központi szimbóluma a kamaszok tiltott vágyainak, s a soványka szerelmi szál is a kisváros kezdetleges mozijának pénztároskisasszonyához köthető. De a múltidézés az életszerűen megírt szövegkönyvön túl a látvány minden elemére kiterjed, amelyben nagy szerepe volt a zsámbéki Zichy-kastélynak. Ez a magánkézbe került épület ugyanis a novella eredeti helyszíne, s az alkotók szerencséjére a tulajdonos producerként beszállt a filmbe, így jöhetett létre az eredetileg tévéfilmnek szánt produkció moziváltozata.
A film legnagyobb erőssége kétségkívül a túlnyomórészt amatőr szereplők lélegzetelállító összhangja. Gárdos Péter a Porcelánbabában már bebizonyította, hogy képes tucatnyi privát szereplőt mozgatni, ezt a képességét a Tréfában tökélyre fejlesztette. A Damián atyát alakító Kovács Mihályra például a törökbálinti Cora hentespultja mögött akadt rá a rendező, s a film legmulatságosabb, egyben legmeghittebb pillanataiért ő a felelős. A gyerekszereplőkkel pedig heteken át a budapesti Pinceszínházban darabszerűen próbálta a jeleneteket, hogy minél otthonosabban mozogjanak a Tréfa régimódi története ellenére nagyon is aktuális világában.
A végeredmény önmagáért beszél. Ezek a srácok együtt lélegeznek és együtt gyilkolnak, egyszerre hagyja el torkukat a harsány, borzalommal teli, rossz nevetés.
