Szimler Bálint első nagyjátékfilmjének legnagyobb kérdése, hogy lehet-e még újat mondani a kortárs iskolamozis dömpingben, valamint hogy kaphat-e új erőre a magyar film társadalomtudatos vonulata? A válaszok annak ellenére sem egyértelműek, hogy a Fekete pont sok tekintetben remek mű.
Filmes közösségekben, filmszakokon terjednek városi legendák azzal kapcsolatban, hogy melyik nagy rendező vagy épp jelentős tanár szerint milyen rövid idő alatt lehet eldönteni, hogy egy film jó-e vagy sem. Vannak, akik azt állítják, hogy egyetlen jelenet elég, s amennyiben ezt elfogadjuk, a Fekete pont kitűnő film, ugyanis a nyitójelenete csodálatos. Csak Palkó (Paul Mátis) arcát látjuk, miközben a jól ismert fapados légitársaság kényelmetlen lila székjeit és azokról éppen felpattanó ideges embereket figyeljük, akik nem értik, miért nem lehetett időben kinyitni azt a nyamvadt ajtót. Mélyben fortyogó feszültség, és egy fiú, aki megpróbál ezen felülemelkedni, amíg hagyják neki – ez lesz a Fekete pont magja, ami köré rengeteg leheletvékony réteget húz fel a rendező.
Szimler filmjének helyzete egyszerre lenne könnyebb és nehezebb, ha lefejtenénk róla a kontextust, amelyben elkészült. A rendező – olyan munkáinak köszönhetően, mint az Itt vagyok, vagy a Balaton Method – másfél évtizede a magyar szerzői filmes szcéna megkerülhetetlen alakja, ráadásul mostani filmje (ahogy azt a nyitó felirat hirdeti) széleskörű szakmai együttműködés nyomán jött létre, így megítélés szempontjából a közönség bizonyos rétegeiben előnyből indulhat. Ezzel együtt számtalan buktató is nehezíti ennek a mozinak a dolgát, a kortárs iskolafilmes trend csak az elmúlt két évben tucatnyi sikeres szerzői mozit termelt ki európai szinten, így ebben a filmtípusban újat mondani – vagy legalább megpróbálni elkerülni az összehasonlítást – szinte lehetetlen. Ráadásul arról is egyre több szó esik, hogy a magyar filmek – nem kis részben az Inkubátor Programnak köszönhetően – újonnan felerősödő társadalmisága kitermelte a maga tartalmi, strukturális, adott esetben ideológiai meghatározottságait, ami miatt sematikussá vált néhány darab, ez a veszély pedig erőteljesen leselkedett Szimler munkájára is.
Osztály, vigyázz! – Az iskola a kortárs európai filmben
Az európai (szerzői) filmek az elmúlt években nagy figyelmet fordítottak az iskola intézményére. Magyar színtéren a közelmúlt két legnagyobb figyelmet kiváltó mozija (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő) egyaránt az oktatási rendszer szűrőjén keresztül foglalkozott társadalmi törésvonalakkal, de német (A tanári szoba, Bachmann tanár úr és az osztálya), török (Elszáradt füvekről), francia (Az osztály) és román (Zűrös kettyintés, Érettségi) példákat egyaránt találunk. A következőkben – a teljesség és a témában releváns összes film megemlítésének igénye nélkül – a legfontosabb alkotásokban elemezzük a megjelenő oktatásképet, kitérve a tanárok és a diákok helyzetére, valamint arra is, hogy a művek mennyiben tekintik az iskolát a társadalmi beavat(ód)ás intézményének.
Az alaptörténet rendkívül egyszerű, s tulajdonképpen csak keretként szolgál a különös jelenetfüzér számára. Palkó édesanyjával (Marozsán Erika) Berlinből költözik haza, és hamar bekerül egy általános iskola ötödik osztályának kegyetlen világába. Palkó nem tud megfelelni minden szabálynak, és nem azért, mert ő egy különösebben rossz gyerek lenne, hanem mert nem érti a regulákat, és neki nem elég az autoritás. Ebből aztán az iskolaközösségben rengeteg konfliktus adódik, mert a tanároknak egyszerűen nincs eszköze az egyéniségek kezelésére.
A gyermeki nézőpont mindig is ziccere volt az ilyen filmeknek, hiszen sokkal őszintébben lehet általa rácsodálkozni világunk legapróbb fonákságaira is. Ilyen értelemben a Fekete pont fontos filmtörténeti előzménye a Kardos Ferenc és Rózsa János által jegyzett Gyerekbetegségek, amelyben szintén egy szertelen gyerek és az idealista tanár között alakul ki szövetség, csak abban a filmben a gyermeki fantázia irányába indulunk el, itt pedig a realista mélyfúrás lesz a fontos.
Szimler rendezése kapcsán ismét csak elkerülhetetlen az összehasonlítás a Magyarázat mindenre című Reisz-művel, hiszen a Fekete pont szinte napra pontosan egy évvel utóbbi után, ugyancsak fesztiválsikereket követően, egy potenciálisan Fontos Film ígéretével érkezik a hazai mozikba. A két alkotás felépítése sok tekintetben hasonló, mindkét rendező hétköznapi szituációk sorából bontja ki társadalombírálatát, ám abban a tekintetben a Fekete Pont felé billen a mérleg nyelve, hogy ebből a filmből két szálat – az iskolai színdarab és az egyik tanár kirúgása – leszámítva hiányzik a nagyotmondás igénye. Szimler helyenként hagyja kifolyni a kezéből a dramaturgiát, ami persze értelmezhető hibaként, viszont ez a fajta tökéletlenség összességében jót tesz a film könnyedségének, játékosságának, így férnek meg a kész műben az olyan, a történet haladását valóban nem szolgáló jelenetek, mint például a technikatanár egyeztetése az ablak javításáról.
A Fekete pont legnagyobb erénye, hogy általánosságban a szabályok társadalomban betöltött szerepéről is érvényesen beszél. Hiszen a szabály definíció szerint arra szolgál, hogy segítse az együttélést. De mi szükség van regulákra egy olyan közösségben, ami túlzás nélkül menthetetlen? Itt mintha minden szabály csak arra szolgálna, hogy fenntartsa a status quót, és növelje a feszültséget a szereplőkben. Szimler filmjének ez is központi eleme: a karakterekben hihetetlen mennyiségű elfojtás dolgozik, aminek adott pillanatban bárki lehet a célpontja. A portás csúnyán beszél azokkal, akik nem a bejáratot használják, a szülők pedig azt érzik, bármit megengedhetnek maguknak kevésbé tehetős társaikkal szemben. Ha van egy jelenete a filmnek, ami sokáig velünk marad majd, az mindenképpen a szülői értekezlet Juci néni osztályában, ahol a konfliktus abból bomlik ki, hogy az egyik szülő nem tudja kifizetni a kirándulást. A jelenet tökéletesen hozza a felszínre a leszakadó társadalmi rétegek és más csoportok között irreálisan tágra nyíló olló kérdéseit, illetve mutatja meg az empátia teljes hiányát – mégis megmarad az alkotás szűk keretei között.
Juci néni karakterén keresztül természetesen a tanári sors is fontos témája Szimler filmjének, és bár A tanári szobához vagy épp az Elfogy a levegőhöz viszonyítva nem sok újdonsággal szolgál a film, legalább érdemlegesen tárgyalja annak az embernek a dilemmáját, aki alkatilag nem született forradalmárnak, de annyi visszaélést tapasztal a saját környezetében, ami miatt már nem tud csendben maradni. Mészöly Anna valóban remek alakításának köszönhetően érzékenyen lépdel ezen a mezsgyén a film, épp ezért fájdalmas, hogy az egyik kolléga, Kornél (Ferenczi Gábor) szálánál a Fekete pont eldobja ezt a fajta finomságot. Forgatókönyvi szempontjából nem ismerjük meg eléggé Kornélt (annyit tudunk róla, hogy ő az, aki még emberként közelít Palkóhoz, és a kollégái suttognak arról, hogy valamilyen civil szervezet tagja) ahhoz, hogy igazán átélhessük a tragédiáját, de ennél is nagyobb gond, hogy a film itt már végteletesen példabeszédszerűvé válik, amit az is súlyosbít, hogy egyes szereplők ki is mondják a tanulságokat. S ugyanez lesz majd igaz az önálló szekvenciaként működő színházi jelenetre, amely az elnyomással és az erkölcsi integritással kapcsolatos toposzok hangos felsorolásába csap át.
A Fekete pont sok szempontból nagyon ügyes film, amely végül néhány jelenetben erőteljesebben akar fontosnak tűnni, mint amennyire erre szükség lenne. Szimler rendezésének elkészülése ugyanis önmagában is üdvözlendő, ráadásul sokkal több eleme működik, mint amennyi hibája van.
