A Magyarázat mindenre nemcsak Reisz Gábor eddigi legérettebb filmje, hanem annak is pontos mementója, hogy milyen változások történtek az elmúlt években a magyar filmgyártásban.
Az új Reisz-mű úgy indul, mintha komolyabb kitérő nélkül folytatná a bemutatásuk óta kultfilmmé váló VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és Rossz versek által kijelölt alkotói pályát. Bulizó fiatalokat látunk, akik söröznek a metrón, énekelnek az utcán és az érettségi előtt még buliznak egy nagyot a szerenádon. Csakhogy a Magyarázat mindenre nem úgy folytatódik, mint ahogyan a rendező univerzumában magát kiismerő néző várná: hamarosan elhangzik Judith Sargentini, Ursula von der Leyen, Varga Mihály és Emmanuel Macron neve, de a Fidesz vagy az MZP megnevezésekre sem kell sokat várni.
Diploma után – Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan szokatlanul sok nézőt vonzott be a CineFest versenyprogramjában helyt kapott magyarországi premierjére. Nagy várakozások ide vagy oda, a csalódás elmaradt: a már rövidfilmjei alkalmával is látványos tehetséget mutató Reisz Gábor diplomamunkája a valaha készült egyik legjobb magyar dramedy (ha nem A legjobb).
Igen, a Magyarázat mindenre direkten politizáló film. Ráadásul olyan módon, ahogyan az a rendszerváltás utáni magyar filmkultúrában majdhogynem példa nélküli. Nemcsak egy-egy társadalmi jelenség kap fontos szerepet a moziban, hanem az egész aktuálpolitikai mocsár, konkrét szereplői megnevezésével. Persze kár lenne azt állítani, hogy Reisz Gábornál korábban ne lett volna nagyon erősen jelen a társadalmi háttér: a bölcsész-értelmiségiek kilátástalansága és az ország egy-egy abszurd vonása fontos volt az előző két alkotásban is, de akkor még el lehetett kerülni a politikát; a VAN főhőse, Áron még végig tudott gyalogolni úgy egy tüntetésen, hogy fel sem kellett néznie. Itt viszont már bármilyen meghitt pillanatnál fontosabb, hogy az utcán épp ki cseszi szét az országot.
Pedig az alaptörténet első ránézésre nem indokolná a fókusz ilyen mértékű tágítását. Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) teljesen átlagos gimnazista srác. Bár nem a tanulás az erőssége, abban azért joggal bízik, hogy az érettségi meglesz, és egyébként is jobban érdekli, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). A lánynak viszont a fiatal történelemtanár (Rusznák András) tetszik, így Ábel és tanára riválisok lesznek. Hamarosan viszont más területen szállnak síkra: a fiú leblokkol az érettségin, meg sem tud szólalni. Bukása pedig óriási médiavisszhangot kap, hiszen a felelet közben a tanár megkérdezi tőle, hogy miért van rajta kokárda. Vajon tényleg a nemzeti jelkép miatt bukott meg Ábel? Vagy már azt sem tudjuk eldönteni, hogy épp mit kell félreértenünk és min kellene megsértődnünk?
Ha valakinek a szinopszis kapcsán beugrik Cristian Mungiu 2016-os mesterműve, az Érettségi, minden bizonnyal nem jár rossz nyomon. Bár a két film nagyon máshova helyezi a hangsúlyokat, az érettségi mindkettőben egyfajta társadalmi rítusként, beavatási eseményként szolgál, amelynek során a karakterek szembesülnek az őket körülvevő világ minden visszásságával. A tételekkel nemcsak Julius Caesar uralkodását vagy az ipari forradalmakat tanuljuk meg, hanem azt is, hogy hogyan teremthetjük újra ezt a mindannyiunk számára élhetetlen rendszert. Reisz egyébként is érezhetően merített a román új hullámból, a korábbi filmek formai játékosságát szikár realizmusra cserélte, és bár megtartotta a rá jellemző sajátos humort, ezúttal sokkal teljesebb társadalomképet vázol fel. Sőt, a film mintha viccelne is azzal, hogy milyen hatalmas és egyúttal szinte teljesíthetetlen ambíciói vannak: Ábel botrányát követően egy kifejezetten humoros montázsban látunk „az utca emberei”-interjúkat, amik a közéleti vitákban használt pózainkat figurázzák ki.
Egy ponton Ábel apja (Znamenák István) felteszi a kérdést, hogy mit látnak belőlünk az idetévedő spicces norvég turisták. Mi vagyunk nekik a Balkán, a komcsik és a Trabant? És miért foglalkoztat ez az egész minket, miért nem tudjuk magunkat függetleníteni tőle? Reisz Gábor új filmje a létezésével is az egész dilemma feloldhatatlanságára hívja fel a figyelmet. Lehet, hogy nem kellene ennyit foglalkoznunk a politikával, de nem tudunk, és valószínűleg nem is szabad teljesen távol maradni a közügyektől. A Magyarázat mindenre az ember felől vizsgálja ezt a kérdést, és szinte adottnak veszi a politikát, de nem az „ezek is lopnak, azok is loptak” kezdetű relativizálásról van szó, a film egyszerűen elfogadja, hogy bizonyos folyamatokra nincsen ráhatásunk, és az ennek tudatában adott reakciókon keresztül vizsgálja, hogy milyen emberek vagyunk.
Az a mi igazi problémánk, hogy már a kokárdával sem tudunk mit kezdeni. Egy látszólag ártalmatlan nemzeti jelképről van szó – aminek az átpolitizálása nyilván a valóságban is megtörtént, ahogyan arra a film is utal –, ami mégis félreértéseket, vitákat szül, áldozatszerep felvételére jogosít fel. Eltűntek a közös pontok, nincs már hova visszatérni – ennek az abszurd tragédiáját pedig csak tovább súlyosbítja, hogy Ábel nem is szándékosan veszi fel a kokárdát, hanem csak rajtafelejti az öltönyén (ahogy minden bizonnyal annak az üzenetértékét is látnunk kell, hogy a fiú történelemből bukik meg, mert mintha mindannyian épp abból felelnénk a kettesért). Így feledkezünk bele mi is a pózainkba, és így válik lehetetlenné a kommunikáció. Utóbbi a film egyik kulcsjelenetében, Ábel apjának és tanárának vitájában bomlik ki. Az anya (Urbanovits Krisztina) próbál moderátort játszani, és úgy gondolja, ha vendég érkezik, illik kávéval és rétessel kínálnia, de végül annyit tud segíteni, hogy becsukja az ablakot, hogy legalább a szomszédok ne hallják az ordítozást, ami a két világnézet ütközésének természetes folyománya.
Megszámolni is nehéz, hányszor hangzik el ebben a filmben, hogy „nem vagy itt, nem vagy jelen”, és különös módon mintha a mozi vége is arra utalna, hogy nem szabad itt lennünk – nem feltétlenül az országhatáron belül, hanem ebben a kommunikációs térben, ezeket a történelmi sérelmeket cipelve. Ábelnek még azzal kellene foglalkoznia, hogy kizavarják-e őket, ha osztálytársaival belopóznak egy nyaralóba, és nem azzal, hogy a lapok milyen címekkel adják el a botrányát. A film pedig végül meg is adja neki a pillanatnyi feloldozást, de félő, hogy hamar újraindul az ördögi kör.
A formai szikárság koncentrált és visszafogott színészi játékot kíván, aminek a teljes gárda eleget tesz, ám Rusznák András, Sodró Eliza és Znamenák István alakítása még a remek átlaghoz képest is kiemelésre érdemes. Főként utóbbi szerepe nagyon fontos, hiszen már egy eggyel rosszabb teljesítménnyel is könnyen paródiába fordulhatott volna a gyöngédség és a keménység mezsgyéjén folyamatosan egyensúlyozó, de a klasszikus értékekhez és maszkulin kódokhoz végig ragaszkodó apa szerepe, Znamenák (akinek a szereplése már csak azért is különleges, hiszen a Magyarázat mindenre közérzeti jellege kapcsán máris emlegetett Megáll az időben még ő volt a történelem súlya alatt őrlődő fiatal fiú) azonban nagy formátumú alakítással teszi átélhetővé a karakter drámáját.
A Magyarázat mindenre nem szolgál nagy megfejtésekkel, de húsba vágóan pontosan mutat rá dilemmákra, érzületekre, feszültségekre. Minden bizonnyal ízlés kérdése is, de számomra helyenként a szükségesnél eggyel direktebbek voltak a kiszólások (például amikor visszatesszük a polcra a terméket, annyira drága), és bizonyos szálakat – főként az Erdélyből érkező kormánypárti újságíróét (Hatházi Rebeka) – a tetemes játékidő mellett is részletesebben ki lehetett volna fejteni. Ennek ellenére az új Reisz-film letaglózó, kíméletlenül hatásos mű, amely végre nem spórolja meg, hogy valóban a máról beszéljen.
