Reisz Gábor: „Nagyon inspiratív ez a légkör, akkor is, ha fojtogató” Reisz Gábor: „Nagyon inspiratív ez a légkör, akkor is, ha fojtogató”

„Nagyon inspiratív ez a légkör, akkor is, ha fojtogató”

Interjú Reisz Gáborral, a Magyarázat mindenre rendezőjével

ÉRTÉKELD A FILMET!
Magyarázat mindenre
Reisz Gábor
2023
Magyarázat mindenre

Magyarázat mindenre

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 7.8 (20)

7.8
(20)

Szerinted?

0

A Magyarázat mindenre rendezőjével a magyarországi premier előtt beszélgettünk többek között a filmet megelőző elutasításokról, a low-budget forgatás nehézségeiről és felszabadító hatásáról, a színészekkel történő improvizációkból kiinduló munkamódszerekről, a fiatalok szabadságvágyáról – no meg Kolozsvárról.

Két sikeres „nemzedéki közérzetfilm” után (Van, Rossz versek) Reisz Gábor elkészítette eddigi legbátrabb filmjét, a Magyarázat mindenre címűt. Közéleti film, a mai magyar valóságot mutatja be, a kettéoszottságot, amelyet mindannyian a bőrünkön tapasztalunk. A filmet Velencében mutatták be szeptemberben, ahol az Orizzonti (Horizontok) szekcióban a legjobb film díját nyerte el, Chicagóban pedig a nemzetközi nagyjátékfilmek szekciójában a legjobb filmnek járó, Gold Hugo elnevezésű fődíjat, illetve a legjobb forgatókönyvnek járó Silver Hugo díjat is megkapta. A film október 5-től látható a magyar mozikban, eddig több mint 36 ezer néző váltott rá jegyet. Kolozsváron október 24-én és 25-én lesz premier előtti vetítés, 27-től pedig országszerte több moziban is műsorra tűzik.

Nagyot megy a film: a velencei premier és díj után Chicagóban és Puszánban is versenybe került. Hogy érzed most magad?

Fáradtan, pedig még nagyon nem kéne annak lennem. Jó lenne pár napig pihenni, de azt látom, hogy nem lesz erre lehetőség egy darabig. Több ország is érdeklődik a forgalmazás miatt, sok fesztiválmeghívásunk is van. Csak az zavar, hogy egy ideig nem fogok tudni írni. Közben meg nagyon boldog vagyok, emésztgetem ezt az egészet, ami történt velünk az elmúlt pár hónapban: mind Velencét, mind a díjat nehéz felfogni.

Számítottatok arra, ami most történik?

Nem. Arra számítottunk egy idő után, hogy Velencébe bejut a film. 2022 őszén ugyanis a First Cut Lab workshopján több nemzetközi filmes szakember látta az első vágottat és jó visszajelzéseket kaptunk. Köztük volt a velencei fesztivál egyik válogatója, aki rögtön beleszeretett a filmbe és lobbizni kezdett érte. Májusban tudtuk meg, hogy bejutottunk.

Az első két nagyjátékfilmed nagy sikernek örvendett, ezután két tervedet is visszadobta a filmintézet. Ezek után mennyire volt nehéz továbblépni?

Nem állítom, hogy nem voltak olyan idők, amikor nem csináltunk semmit, csak a kardunkba dőlve sajnáltattuk magunkat. Ennek a filmnek az ötlete még az elkaszálás előtt jutott eszembe. Volt szó arról, hogy korábban leforgatjuk, de szerintem kellett az is, hogy elutasítsanak minket a másik tervvel. Akkor biztosan éreztük, hogy ezt kell megcsinálnunk, mégpedig úgy, ahogyan végül elkészült: kevés pénzből, akarásból.

A Dob-Klauzál c. filmtervvel kaptatok pénzt fejlesztésre, de aztán nem támogatták a gyártást. Arról a projektről annyit elmondtál egy interjúban, hogy a mindennapi társadalmi feszültségek beszivárognak a történetbe - ez lehetett a baj, emiatt nem kaptatok gyártási támogatást? Volt valamilyen indoklás?

Egy társadalmi drámát akartunk leforgatni egy furcsa természetfeletti jelenséggel a középpontban, és ugyan a műfaját tekintve nem lett volna igazi sci-fi, tekintve, hogy egy tömeghatást terveztünk, drága lett volna. Ez egy több szálon futó történet több főszereplővel. Epizodikusan muttatunk volna be különböző korú és hátterű budapesti embereket, akiket az említett jelenség valahogyan befolyásol. Nem akarok elárulni ennél többet, mert reménykedem, hogy egyszer elkészülhet. Olyan társadalmi válság köré próbáltuk a cselekményt fűzni, amit részben a klímahelyzet és a szorongás határoz meg, hogy meddig vagyunk még ezen a bolygón. Sok minden volt benne, ami aztán a Covid alatt új értelmet nyert, a filmintézet úgy is olvasta, volt is ilyen visszajelzés az elején, hogy ez valamiféle reakció a vírusra, de mi ezt jóval korábban kezdtük el írni, semmi köze nem volt hozzá. Nem egy betegséget akartunk bemutatni, hanem inkább egy lelkiállapotot. Végül nem kaptunk tényleges indoklást az elutasításra, csak egy oldalt, ahol egy sor szólt a forgatókönyvről. Számos hibája van a rendszernek, de ez az egyik legnagyobb, mert innentől fogva egy alkotó nem tudja, hogyan lépjen tovább.

A Magyarázat mindenre tervével meg sem próbáltatok pályázni. Mennyiben befolyásolta az írást az, hogy tudtad, ismét a low-budget filmezéshez kell visszatérned, ha forgatni akarsz?

Alapvetően befolyásolta. Minden fejezetet átküldtem Julinak (Berkes Júlia, a film producere), és emlékszem, ő ilyenkor majdnem mindig megnyugodott. Amikor viszont bekerült egy komplikáltabb jelenet, egyből csörgött a telefon – sokkal hamarabb, mint máskor, amikor csak annyit mondott, „ez jó”. Julival a filmművészeti óta együtt alkotunk, barátok vagyunk, és ha éppen nem dolgozunk semmin, akkor is sokat találkozunk és beszélgetünk arról, hogy mi az, amit meg tudunk csinálni. Juli anyagi szempontból nézi, hogy mi forgatható le és megoldásokat keres. Az első szűrője az, hogy kell-e ez a jelenet, vagy csak elszállt a rendező agya és valami baromságot írt – ilyen a kommunikáció közöttünk. Juli kreatív producer, az írást is végigköveti, az utómunkát is, a forgatásokon is kint van. Mérhetetlen munkabírású nő, aki valóban kreatívan kontrollálja az egészet.

Kép a Magyarázat mindenre című filmből

20 nap alatt forgattátok le a filmet, miközben 150 perces filmről beszélünk – ez nagyon megfeszített munka lehetett. Mesélj kicsit erről!

Nagyon kis létszámú stábbal dolgoztunk, rugalmasak voltunk, de komoly gyártási tervet állítottunk össze, ami iszonyatosan sűrű volt, napi öt vagy annál is több jelenettel. Egy átlagos filmnél egy jelenet felvétele egy vagy akár több napba is kerülhet, itt egy jelenet csak töredéke volt egy napnak. Azzal nyertünk sokat, hogy próbáltunk, felkészültünk: a próbákat kamerával rögzítette Kristóf (Becsey Kristóf operatőr), így kialakult a próbafolyamat alatt egy vizuális koncepció is. A próba csak pár embert érintett – ideális esetben egy próbafolyamatot is kifizetnek, de itt mindenki eleve olyan alulfizetett volt, hogy ez nem igazán merült fel. Ötöd-, tizedáron dolgozott mindenki több szerepköben, például Seres Donát, aki asszisztens is volt, de mellette szkriptelt és mikrofonozott is. Az nem is volt kérdés, hogy ha egyik helyszínről a másikra költöztünk, akkor mindenki megfog valamit, ugyanis nem voltak plusz emberek, akik ezeket a feladatokat levették volna a vállunkról. Amiatt, hogy mindig kellett valamit csinálni, kialakult egy rohanás, ami mégis nagyon felszabadító volt. Nehezemre is esett nap végén pihenni, mert bekerültem ebbe az őrületbe és nagyon élveztem. Ez a forgatás volt az eddigi legjobb élményem. Mindennek persze az volt az előfeltétele, hogy egy fegyelmezettebb forgatókönyv állt össze, ebben Schulze Éva forgatókönyvírónak nagyon nagy szerepe van. Ő kontrollálta az egészet: hogyan vigyük végig a történetet, hogyan bontsuk ki a szereplőket, hogyan legyen egyre gyorsabb a dramaturgia.

Nagyon életszerű, ahogyan beszélgetnek a fiatalok, érzékeny és hihető, ahogyan viselkednek az érettségi alatt, még a saját érettségi élményem is előjött. Hogyan dolgoztatok ezen, hogy ez ilyen hiteles legyen?

Hasonlóan dolgoztunk mindenkivel. Összeállt egy dialóg a forgatókönyvben, de a próbafolyamat alatt ezt át lehetett írni, mindig szabad improvizációkból indultunk ki. Nagyon sok ötletet adtak a színészek, hogy hogyan legyen valami nyelvileg sokkal önazonosabb: a saját szófordulataik kerültek be. Sokat próbáltunk és azáltal, hogy nem kellett várnunk a világításra, a sminkre, meg a fodrászra – ugyanis az sem volt –, több idő volt a jelenetre. Az improvizációból való kiindulás nem azt jelenti, hogy rögtönöznek a színészek, de mégis gyakran visszahallottam tőlük, hogy improvizáltunk. Magában a jelenetben nem improvizáltak, csak annyiszor megismételték, hogy rögzült.. Egyetlen színtiszta impró van a filmben, amikor Hatházi Rebeka (Erika, az újságírónő) az apukájával, Hatházi Andrással beszélget Zoomon. Számomra is döbbenetes volt: megcsinálták először, de újra fel kellett venni, mert nem jó időben ment a svenk, meg rövidíteni is kellett, de ők ugyanúgy meg tudták ismételni, ugyanazzal az energiával.

Mindent megmérgez a politika, senki nem maradhat semleges, de valahogy a diákok többsége mégsem vesz aktívan részt a politikai állásfoglalásban. Ez szándékos vagy ez a tapasztalatod? Kívül tudnak maradni?

Olyan fiatalságot akartam bemutatni, amit nem a politika határoz meg és sokkal tisztább, nem fertőzték meg úgy, mint minket. Az a tapasztalatom, hogy ez egy picit tényleg így van, a találkozásaink Gazsival és a barátaival egy kicsit ezt erősítették meg. Nem mondhatom, hogy semmi közük a politikához, de azt szeretnék, hogy inkább ne legyen, egyfajta szabadságvágy határozza meg őket. Biztos, hogy ez kicsit idealista gondolat, mert sok fiatal politikai aktivista van – elég, ha a diáktüntetéseket megnézzük –, de ha elvisszük egy ilyen irányba, akkor túlságosan specifikus problémát mutattunk volna be, ami elveszi a fókuszt a központi témáról, a kommunikáció hiányáról. Dramaturgiailag nem fért volna bele ennek a hátterét bemutatni. Egyedül Janka karakterében jelenítettük meg finoman, hogy nem jobboldali érzelmű, de ez is csak abból derül ki, ahogyan veszekednek Ábellel.

Az előző két filmedben is fel-felsejlett azért a társadalmi háttér, de itt kifejezetten ez lesz a fontos. Mi történt veled időközben, hogy úgy érezted, hogy erről kell filmet készítened?

Ezek a dolgok mindig is a levegőben voltak, de amikor ezekbe beleütköztem vagy azt éreztem, hogy helyük lenne, attól féltem, hogy elterelik a figyelmet a történetről. Itt viszont pont ez van a középpontban: a politikát érintő társadalmi közbeszéd. Egyrészt volt az SZFE-ügy, borzasztó volt azt látni, hogy a fiatal generáció ennek az áldozata, főképpen a megbélyegzést értem ez alatt, másrészt – ezt soha nem gondoltam így végig, de – az NFI-vel folytatott kommunikáció, azaz annak hiánya is erősen hatott rám. A fejlesztés alatt nem is volt komolyabb párbeszéd: soha nem ülhet le az ember a döntőbizottsággal, olyan, mintha félnének találkozni az alkotókkal, hogy nehogy érzelmileg jobban bevonódjanak. Sokkal könnyebb egy tollvonással lesöpörni az asztalról egy többéves munkát. Mondhatnánk, hogy a sértettség szülte ezt a filmet, de ezen sikerült túltenni magunkat.

Az a probléma, hogy mindkét oldalon felfedezhető a meghallgatás, a megértés, a kommunikáció hiánya. Meghallgatni nem csak annyit jelent, hogy végighallgatom, mit mond a másik, hanem azt is, hogy megpróbálom megérteni. Felemészti az embert ez a gyűlöletbe átmenő érzés. Szerintem sokan vagyunk így, ilyen érzésekkel és ez nem jó, mert ez egy társadalmi betegség, ami ellen valamit tenni kell. Bárkinek, aki a kultúrához kapcsolódik, feladata, hogy ezen dolgozzon. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek ilyen filmeket kell készíteni, de én azt éreztem, hogy így tudok tenni valamit. Korábban is fontos volt számomra, hogy legyen a filmjeimben valamiféle társadalmi felelősségvállalás, de itt azt éreztem, hogy eljutottam egy olyan pontra, ahol ez sokkal fontosabb, mint a Vannál vagy a Rossz verseknél.

Kép a Magyarázat mindenre című filmből

Pontosan az történik most a filmmel a sajtóban, amiről a filmed szól: egymás mellett elbeszélés megy. Attól függően, hogy hol olvasok rólad és a filmről, ugyanez a kettészakadtság köszön vissza: szlovák pénzből készít filmet, a Magyarázat semmire sem magyarázat stb. Te olvasod, hogy mit írnak a filmről?

Nem olvasom végig, általában a címet és az utolsó bekezdést nézem meg, de nem azért, mert nem érdekel, csak azt érzem, hogy nem ebben az időszakban kell ezzel foglalkozni. A cím, a lead és az utolsó bekezdés bőven elég arra, hogy rájöjjek, az történik, amit mondasz. Ezen részben mosolygok, részben elszomorít. Nagyon bízom abban, hogy az emberek szeretnének jobban lenni. Mi nem bal- vagy jobboldali közönségnek készítettük ezt a filmet, hanem a magyar embereknek. Örülünk annak, ha van nemzetközi visszajelzés és díj, egy független film esetében ez elképesztő és azért is előremutató, mert lehet, hogy tud adni valamit azoknak, akik rákényszerültek, hogy független filmet csináljanak, meg azoknak, akik most kezdték a pályát. A szlovák pénz nélkül is elkészült volna a film, csak jóval rögösebb, hosszabb úton keresztül. Így viszont volt keretünk az utómunkára és biztosabb kezekkel, gyorsabban tudtuk befejezni.

Sok helyen találkoztam azzal a megfigyeléssel, hogy a román új hullám hatása érződik ezen az alkotáson. Én kicsit eltérőnek látom ezt a filmet a román újhullám filmjeitől, játékosabb, de abban valóban van hasonlóság, hogy aktuális társadalmi problémákat mutatsz be hétköznapi szereplőkön keresztül. Mi az, ami tényleg hatott rád, amit akár előzményként megnéztél?

Az első nagyjátéfilmemnél, a Vannál is érdekelt az, hogyan lehet gyorsan, hasznosan, de ettől függetlenül jó minőségben forgatni. Az a tempó, ahogyan a filmforgatások haladnak, engem kicsit visszafog, nem szeretek várni egy forgatáson. Láttam egy csomó román újhullámos filmet, biztos, hogy hatottak rám, de az előkészítésnél nem néztünk filmeket. Most láttam Radu Jude első filmjét, kamerakezelésben nagyon hasonló dolgok történnek: ahogyan követjük a szereplőt, ahogyan próbáljuk egyben tartani a jeleneteket, ezáltal több teret adni a színészeknek – ezek hasonlóságok.

Kép a Magyarázat mindenre című filmből

A feltörekvő kormánypárti újságírónő erdélyi, ez hamar kiderül már a beszédmódjából is. Fontos volt, hogy ő ne magyarországi legyen, hanem erdélyi?

Az alapkoncepció az volt, hogy hús-vér embereket lássunk, akik időnként „jók”, máskor meg „rosszak”. Erről a karakterről sokan feltételezhetik, hogy propagandista újságíró, aki megkapja a konkrét feladatát fentről, hogy mit kell írnia. Én semmiképpen nem szerettem volna egy olyan karaktert a történetbe vinni, aki nem érintett a kokárda történetében, de azt is akartam, hogy ne magyarországi oldalról legyen érintett, Magyarországon ugyanis a kokárda jelentősége kicsit más a 2002-es választások óta: van egy olyan szokás, hogy pártrendezvényeken, de egyéb nemzeti ünnepeken is felveszik a kokárdát. Erikának más hátteret akartam felrajzolni, így azt találtam ki, hogy az apukájával történt valami megalázó régen, és ez számára egy gyermekkori trauma. Nem lett volna jó, ha olyan karakter az újságíró, aki ebben egyszerűen csak a pártpolitika sérülését látja – az is célom volt, hogy érezzük, kicsit magányos, nemrég költözött Budapestre, a családja nem itt él, ezért is van a Zoom-beszélgetés. Nem látjuk barátokkal, a főszerkesztővel való kapcsolatából is érezni, hogy outsider az ország működésében, de közben nagyon szeretne feljebb lépni, fiatal, vannak ambíciói és kicsit naiv.

Hogyan választottad ki erre a szerepre Hatházi Rebekát?

A Babeș-Bolyain tanítottam őt, filmrendezőnek tanult, most mesterszakos. Feltűnt, hogy nagyon tehetséges, színpadi látvány- és jelmeztervezői munkája mellett van érdeklődése a filmek iránt. Elhívtam, hogy segítsen a forgatáson. Először a jelmezekkel foglalkozott, ami azt jelentette, hogy a színészek lefotózták a ruhatárukat és azokból közösen válogattuk ki, amiket majd hordanak a filmben, ugyanis ruhákra sem volt keret. Ennek a munkakörnek próbált megfelelni, de közben kialakult a forgatókönyvírás alatt az Erika-karakter. Elkezdtük castingolni, és Rebit hívtam el, hogy segítsen játszani a jelentkezőkkel. Elég hamar kiderült, hogy a másik oldal, ami igazából csak besegít, elkezd érdekes lenni és jelentkezőről jelentkezőre erősített meg abban, hogy ő lenne a tökéletes választás. A mosolyával és a természetességével együtt pontos, szimpatikus és szerethető karakter, és amikor rájöttem, hogy ez kell, minden összeállt. A többi jelentkező is jó volt, de Rebinek annyira pozitív volt a kisugárzása, hogy meggyőzött. A castingban az a nehéz, hogy próbálod valahogy körülírni azt, akit keresel, és aztán néha van olyan, hogy tűpontosan egyszer csak ott ül előtted az az ember – életemben 3-4-szer volt ilyen eset, Rebeka volt az egyik.

A filmjeidben amatőr és profi színészek is játszanak, de a főszerepet mindig amatőrre osztod, itt Adonyi-Walsh Gáspár a főhős. Ez fontos vagy véletlen?

Adonyi-Walsh Gáspár volt a második jelentkező, akit megnéztünk a castingon, ő a másik ilyen ember az előbb említett 3-4-ből, aki egyből megvolt. Ő 18 éves volt akkor, de ebben a korban szinte mindenki teljesen amatőrnek tekinthető, akkor is, ha van némi drámatagozatos tapasztalata, ahogy Gazsinak is. A karakter született meg előbb, akit a koránál fogva biztos volt, hogy amatőrnek kell alakítania, ezért castingoltunk. Ugyanakkor a többi szereplőnél tudtam, hogy színészt keresek. Minden fejezetnek más főszereplője van az elején, ha az egész film hosszúságát nézed, Znamenák István (az apa) is sokat játszik, szerintem ő az egyik legjobb magyar színész. Nagy élmény volt vele dolgozni, őt már nem is castingoltuk. Ha lehet, nem castingolok, főleg olyat, mint Znamenák. Láthattam őt már eleget filmekben is, meg ott az Örkény Színház, be tudok menni és meg tudom nézni. Őt egyből felkértem.

A Magyarázat mindenre stábja Velencében

A konfliktus kirobbantója egy kokárda, ami elsőre jelentéktelennek tűnik, de ahogyan te is mondtad, magyar viszonylatban nagyon sokrétű jelentése van. Ez a jelkép mennyire érthető a külföldi közönség számára, átmegy?

A dramaturgiai jelentőségét megértik, ez nem változik meg attól, hogy a kulturális hátteret nem ismerik. Amikor a kokárda megjelenik, ahogyan jelentősége lesz, tudnak vele menni a külföldi nézők is, de számukra mást jelent. Ez ugyanolyan, mint amikor az apa Túró Rudit hoz a gyerekének, mert tanulnia kell: egy magyar embernek ez is teljesen mást jelent, de ezekre soha nem koncentráltam íráskor. Nem szívesen iktatok be egy olyan szűrőt – főleg, amikor egy ilyen tipikusan magyar, budapesti történetet akarok elmesélni –, hogy vajon a külföldiek értik-e majd. Elveszítené a hitelességét és önazonosságát alkotói szempontból, ha túl nagy energiát fektetnék abba, hogy hogyan tud valami univerzális lenni. A kétpólusú ország problematikája univerzális, tehát az alapkonfliktus abszolút érthető mindenhol.

Azért különösen jó a kokárda tematika, mert senkit nem hagy semlegesen, mindenki valahogyan viszonyul hozzá, mindenkinek van személyes kapcsolata vele és elképesztő, ahogy ez átment politikába.

Van az a jelenet, ahol az utca embere nyilatkozik, köztük sokan vannak, akiket valóban megállítottunk. Nagyjából 15 járókelőt kérdeztünk meg és elképesztő volt, hogy mennyire különböző a viszonyuk a kokárdához, mindenki érezte a súlyát, mondhatni kicsit feszültek lettek, és ami nincs benne a filmben, hogy mennyien nem akartak nyilatkozni. Sokan megálltak és amikor meghallották, hogy kokárda, megijedtek. Borzasztó, hogy az emberek nem mernek nyilatkozni valami olyanról, amire szabadon és nyíltan büszkének kéne lenniük, mert félnek a politikai vonzatától, amibe véletlenül sem akarnak belekeveredni. Arra is volt példa, hogy valaki meghallotta, hogy kokárda és azt válaszolta:„Hú, nem, politikával nem foglalkozom!”. Pedig ez egy nemzeti jelkép, nem politikai.

Említetted, hogy tanítasz a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Hogy érzed magad ott, van-e különbség az ottani és az itteni hangulat között?

A légkör mindig nagyon felszabadító ott, most egy furcsa példát fogok mondani: mindig vonattal megyek, dohányzom, a magyar oldalon sokat áll a vonat, de nem lehet leszállni, amikor viszont átmegyünk a határon, már megengedik és még jó fejek is. Kolozsváron, noha kevés embert ismerek, jól érzem magam. Nem mondom, hogy teljesen felszabadultan élek ott társasági életet: mindig van egy-két nap, amikor tanítok, aztán elmegyek az Universitasba pihenni és van egy ilyen „lost in translation”-hangulatom. De mindig nagyon jólesik elszakadni mindentől, ami ideköt, kicsit fel is lélegzem, és minden alkalommal van egy jó találkozás: elmegyünk Csibi Lászlóval, a tanszékvezetővel a Bulgakovba, múltkor Cserna-Szabóval találkoztam a Planetáriumban, egyszer meg odatévedtem Barbarossa Jánoshoz, a hegedűkészítőhöz. Nagyon szeretem a várost a sok pici helyével, a kávézókkal. Itt Budapesten minden a bevásárlóközpontok köré épül, Kolozsváron viszont még megmaradtak a kis helyek, apró kávézók, kajáldák. Szerintem ez sokkal emberibb arcot ad egy városnak, mert a szemünk előtt játszódnak le ezek a történetek. Egy bevásárlóközpontnak nincsenek ehhez hasonló történetei.

Aznap, amikor megnéztem a filmed, az egyik barátnőm bejelentette, hogy elköltöznek az országból. Este olvastam, hogy mi történt az átszervezett Inkubátor-pitchfórumon, nagyon elszomorodtam ezektől, valahogy ez mind egybecseng a filmeddel. Neked nem fordult meg a fejedben, hogy továbbállj?

Ahhoz, hogy az ember tényleg elkezdjen ebben gondolkodni, az kell, hogy lásson szakmai lehetőséget, és a környezetét itt tudja hagyni. A környezet alatt egyaránt értem Magyarországot és a mikroközösséget, a családot, barátokat is. Én most nem látok ilyen szakmai lehetőséget, nem kértek fel külföldről, hogy ugorjak ki rendezni egy nagyjátékfilmet. Ez a velencei díjjal talán változhat, de azt érzem, hogy Magyarországon nagyon inspiratív ez a légkör, akkor is, ha fojtogató. Akkor érzem hasznosnak magam, ha itt csinálok valamit. Fontos, hogy a művészettel foglalkozóknak legyenek olyan misszióik, amik a társadalmi felelősségvállaláshoz kapcsolódnak, és ez bennem erős. Most nősültem, a családi helyzetem sem olyan, hogy csak úgy kilépjünk ebből.

A film nagyon nyomasztó képet nyújt a mai magyar valóságról, de a vége – ahogyan ezek a fiatalok beleszaladnak a Balatonba – valahogyan mégis pozitív. Jól érzékelem? Van remény?

Azt szeretném remélni, hogy a fiatalok szabadságvágya felül tud kerekedni ezen a kettéosztottságon. Mi ebbe fokozatosan kerültünk bele és fogadtunk el dolgokat, remélem, hogy ez nem így folytatódik. Azt érzem, hogy a fiataloknak általában igazuk van. Annyi olyan kérdés van, amit én is annak idején úgy éltem meg, hogy hülyeségeket szajkóztam, de amikor a belső vágyaimról volt szó, azok megkérdőjelezhetetlenek voltak, és a szabadságvágy egy ilyen dolog. Egy ilyen sok irányból nyomott világban nagyon nehéz megélni a szabadságot, de a fiatalság elég jól szerepel, nem fogják ezt elengedni.

Támogass egy kávé árával!
 

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

7.8 (20)

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Kivérző szerelem

    Színes akciófilm, bűnügyi, romantikus, thriller, 104 perc, 2024

    Rendező: Rose Glass

  • Anyai ösztön

    Színes filmdráma, thriller, 94 perc, 2024

    Rendező: Benoît Delhomme

  • Motorosok

    Színes bűnügyi, filmdráma, 116 perc, 2024

    Rendező: Jeff Nichols

  • Ördögűzés

    Színes horror, thriller, 93 perc, 2024

    Rendező: Joshua John Miller

  • Vigyél a Holdra

    Színes romantikus, vígjáték, 132 perc, 2024

    Rendező: Greg Berlanti

  • Twisters - Végzetes vihar

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 117 perc, 2024

    Rendező: Lee Isaac Chung

  • Nemkívánatos személyek

    Színes bűnügyi, filmdráma, 100 perc, 2023

    Rendező: Ladj Ly

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Friss film és sorozat

  • Kivérző szerelem

    Színes akciófilm, bűnügyi, romantikus, thriller, 104 perc, 2024

    Rendező: Rose Glass

  • Anyai ösztön

    Színes filmdráma, thriller, 94 perc, 2024

    Rendező: Benoît Delhomme

  • Motorosok

    Színes bűnügyi, filmdráma, 116 perc, 2024

    Rendező: Jeff Nichols

  • Ördögűzés

    Színes horror, thriller, 93 perc, 2024

    Rendező: Joshua John Miller

  • Vigyél a Holdra

    Színes romantikus, vígjáték, 132 perc, 2024

    Rendező: Greg Berlanti

  • Twisters - Végzetes vihar

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 117 perc, 2024

    Rendező: Lee Isaac Chung

  • Nemkívánatos személyek

    Színes bűnügyi, filmdráma, 100 perc, 2023

    Rendező: Ladj Ly