Nem titok, hogy a korábban tévedhetetlennek tűnő Marvel-gépezet erősen bukdácsol a Bosszúállók: Végjáték óta. Az utóbbi években különösen sok ballépést sorakoztatott fel, és bár Deadpool „leigazolásával”, azaz hivatalosan is MCU-taggá avatásával tavaly egy kicsit javított a megtépázott renoméján a Kevin Feige vezette médiamonstrum, úgy tűnik, az inkább egy kivétel volt, ami a szabályt erősítette. A negyedik Amerika Kapitány-film pedig maga a szabály: biztonságos középszer, üres lózungok, elpocsékolt lehetőségek.
Pedig a Marvel valamelyest igyekezett, és megfogadtak bizonyos nézői visszajelzéseket. Örömteli például, hogy ezúttal nem erőltették a rég kifulladt multiverzum-témát. Az Amerika Kapitány: Szép új világ egy viszonylag egyszerű film, ahol még a világot is alig kell megmenteni, hős-hadsereg helyett csak a főhős és néhány nem-szuperhumán segítője (Danny Ramirez, Shira Haas) akciózik, az előző Marvel-filmekre alig történik utalás. Ami viszont történik, az tökéletesen fölösleges és leginkább mellélövésnek érződik, hiszen egy olyan karaktert emel kulcsszereplővé a film, akit már egy jó másfél évtizede nem láttunk, de akkor sem volt érdekes, ráadásul akkor még más színész alakította. És bár a tábornokból amerikai elnökké avanzsált Thaddeus Ross karakterében benne volt a lehetőség, hogy rajta keresztül valami érvényeset mondjon a film ma valóságáról, végül inkább nem mond semmit.
Ha nem emlékeznénk: Ross volt az a bajszos generális William Hurt alakításában, aki az akkor még Edward Norton játszotta Hulkot üldözte vadul a 2008-as A hihetetlen Hulkban, ezzel pedig jócskán hozzájárult az ottani pusztításhoz. Azóta eltelt pár év, a kissé más fizimiskájú Rosst (az időközben elhunyt Hurt szerepét Harrison Ford vette át) pedig valamiért amerikai elnöknek választotta a nép. A friss vezető pedig nagy bummal akarja indítani a kormányzást: igyekszik tető alá hozni egy nemzetközi megállapodást, aminek értelmében a világ országai (de legalábbis némely nagyobb hatalmai) közösen osztozkodhatnak az Örökkévalók sztorija során az Indiai-óceánban felbukkant gigantikus égi lény testében található szuperfémen, az adamantiumon. Csakhogy ezen a nemzetközi találkozón valakik merényletet kísérelnek meg az elnök ellen, az egyik tettes pedig nem más, mint az új Amerika Kapitány (Anthony Mackie) személyes barátja, az amerikai kormányzat által évtizedekig fogva tartott egykori szuperkatona, Isiah Bradley (a talán egyedüliként emlékezeteset alakító Carl Lumbly).
Az ártatlanul meghurcolt Bradley azonban nem is emlékszik a támadásra, így Amerika Kapitányra marad a feladat, hogy mielőbb tisztázza barátja nevét, és megtalálja valódi tetteseket, mielőtt Bradley-t halálra ítélnék az elnök elleni támadásért. Közben pedig a nemzetközi események is aggasztóak, a híresen rossz temperamentumú Ross pedig elvörösödik abbéli igyekezetében, hogy ne húzza fel magát a történéseken, mert annak bizony nem lesz jó vége.
Akár meglepetés is lehetne, de hát a film sajtóanyagai és előzetesei bőven lelövik a poént, hogy Ford egy ponton a Vörös Hulkká változik. És hogy miben más a Vörös Hulk, mit a zöld? Abban, hogy piros, semmi másban. Mitől szép ez az új világ, és egyáltalán milyen? Nem derül ki. És mitől érdekes, hogy egy problémás személyiségű amerikai elnök (aki a film egy pontján kijelenti, hogy régen háborús tábornok volt, így hát most lehet háborús elnök is) megpróbál megküzdeni a saját démonaival, a bonyolult nemzetközi helyzettel, miközben mindenki más lélegzetvisszafojtva figyeli, hogy vajon mikor robban már, mi lesz ennek a robbanásnak a következménye?
Érthetetlen módon ezt az ígéretes (és igencsak aktuális) problémafelvetést a Szép új világ olyan elképesztően unalmasan kezeli, hogy szinte megsüvegelendő az igyekezet. Ross szimplán rosszarc, nem változik meg a történet során sem, nem száll magába, és még a mindenkori idealista Amerika Kapitánnyal való szembenállása is erősen mondvacsinált, és nem is igen vezet sehová. A nemzetközi helyzet bemutatása pedig szintén annyira leegyszerűsített, mintha egy szombat délelőtti rajzfilmet néznénk, kezdve azzal, hogy a film szerint még Franciaország, India és Japán az egyetlen egyenrangú partnere Amerikának egy ilyen egyezményben, úgyhogy kizárólag velük egyeztet az amerikai elnök, és közöttük bármiféle konfliktus csak félreértés lehet.
Na de szerepel itt néha Sam Wilson is, aki még mindig azon lamentál, hogy nem-szuperkatonaként, mondhatni átlagemberként nyomába tud-e lépni a visszavonult Steve Rogersnek? A film válasza: igen. Hogy miért vagy mivel, az nem nagyon derül ki – Wilson nem egy különösebben érdekes figura, nem kell nagy morális dilemmákkal szembenéznie, nagyokat ütni láthatóan ő is pont úgy tud, mint elődje, és még repül is. Pedig arra is bőven lett volna lehetősége a filmnek, hogy az Amerikát talán leginkább szimbolizáló szuperhős figuráján, megújulásán keresztül szembenézzen a jelenleg is bőven változó világgal, az Egyesült Államok mostani szerepével, vagy legalábbis felmutasson valami olyan értéket, ami példamutató lehetne úgy az amerikaiak, mint a világ többi része számára. Teljesen érdekes lett volna például, ha az elnyomott fekete Bradley karaktere saját indíttatásból, megérdemeltnek vélt bosszúállásból követte volna el a merényletet, és a szintén fekete új Kapitánynak egy ilyesfajta morális dilemmával kellett volna szembenéznie, és esetleg dönteni a barátja élete, valamint a morálisan helyes választás között. De nem, Bradley továbbra is áldozat, egy titokzatos (és szintén szombati rajzfilmből szalajtott) főgonosz agykontrollálta a cselekedetre, Kapi pedig játszva megold minden, cseppet sem érdekes döntést igénylő helyzetet.
Mindezek mellett persze kapjuk a szokásos Marvel-féle csihi-puhit is, ezek közül az Indiai-óceán felett játszódó repülősüldözés valamelyest még látványos is, a többi viszont továbbra is kiszámítható, a sötétben játszódik és szanaszét vagdalt ökölharc, röpködnek a golyók, robban néhány autó, elporlad (majd szupergyorsan újjáépül) a Fehér Ház. Ami viszont némiképp meglepő, hogy a játékidő nagyrésze nem ezekkel van kitöltve, a talán valaha készült legelismertebb Amerika Kapitány-mozifilm, A tél katonája mintájára leginkább egy politikai kémfilm szeretne lenni a Szép új világ, sok-sok beszélgetős és utazgatós jelenettel, csak éppen ezek se nem érdekesek, se nem mondanak semmit újat a szereplőkről. Pedig öt (!) forgatókönyvíró igencsak igyekezett, hogy valahogy élettel töltsék fel a CGI-dömping közötti szüneteket, de nem túl nagy sikerrel.
Szóval még várni kell az MCU nagy visszatérésére, az itt is belengetett új Bosszúállókra – már ha még akar valaki várni. De lehet, hogy a Feige-varázslat végleg elmúlt, és most már Superman, és vele a James Gunn-vezérelte DCU korszaka következik? Amerika Kapitány egyelőre erre szavaz, még félig látatlanban is.
