Az talán mostanra senkinek nem újdonság, hogy a korábban tévedhetetlennek látszó MCU-gépezet egyre rozsdásabban csikorog: a Marvel néhány utóbbi mozifilmje bevételi és kritikai téren egyaránt alulmúlta a várakozásokat, a valaha még kreatív lehetőségeknek helyet adó sorozataik pedig egyre inkább csak kontentek, mintsem igazi alkotások. De amíg a színfalak mögött az egeres stúdió megpróbálja helyrepofozni az MCU állapotát, és érezhető változásokat eszközölne, még kapunk néhány már leforgatott izét, ami hivatalosan még film, gyakorlatilag inkább csak gigabájt a sztrímingre.
Gondolom viszonylag kevesen várták, hogy amennyiben a korai, még kifejezetten minőséginek mondható Marvel-éra legunalmasabb hőse, valamint az egyik kontentgyanús, de azért helyenként valamiféle kreativitást is felmutató, viszonylag (legalábbis MCU-s szinten) kevesek által nézett sorozat tinilánya, no meg egy másik Marvel-sorozat teljesen felejthető mellékszereplője összeáll, abból aztán világraszóló siker lesz. Nem is lesz: a Marvelek talán maga is alig várja, hogy a mozikból hamar a Disney+-ra száműzzék, és úgy emlékezzenek rá (már amennyiben emlékszik még majd valaki egyáltalán a 33. egészestésre a Marvel Moziverzumban), mint arra a szuperhősfilmre, amiben Marvel Kapitány (Brie Larson, akinél egy darab sajt is több energiát fektet a színészi játékba) dalolva táncol és macskákat kerget.
És ez utóbbi kis epizódok még talán a film legkevésbé unalmas részei – bár így is olyanok, mintha egy teljesen másik Marvel-filmből maradtak volna itt. De legalább van bennük valami egyéb, mint égbe lőtt fénysugarak, egymásra lőtt fénysugarak, szereplőket körülölelő fénysugarak, szereplőket elszállító fénysugarak, szereplők szemében égő fénysugarak, univerzumok között feszülő fénysugarak és szereplők felszerelésén villogó fénysugarak. Na de jöjjön a kérdés, ami senkit nem foglalkoztatott igazán: hogy is kerül egy helyre Marvel Kapitány, Ms. Marvel (az alapvetően karizmatikus, és a filmben talán egyedül igazán próbálkozó Iman Vellani) és Monica Rambeau (Teyonnah Parris)?
A válasz: mert a forgatókönyvírók azt akarják. Minden idők talán egyik legerőltetettebb sztorielemének segítségével egy szép napon a három fentebb említett szereplő helyet cserél. Ketten azért, mert pont egyszerre megfognak valami (ki nem találnád) fénysugarat, a harmadik, Ms. Marvel pedig azért, mert rajta van a karkötője. Innen tovább pedig a film első félórája arról szól, hogy amikor az írók úgy látják jónak, akkor Marvel Kapitány New Jersey-ben találja magát, Kamala Khan, alias Ms. Marvel Marvel Kapitány merch-csel teletapétázott hálószobájában, Monica és Kamala pedig az űrben cserélgetik a helyüket. Ez a megoldás akár még szórakoztató is lehetne, ha a készítők tartanák magukat a saját maguk által lefektetett szabályokhoz (ami elvileg annyi, hogy akkor történik helycsere, ha két hős egyszerre használja képességeit), de ehhez képest ez csak egy kifogás arra, hogy akkor és oda reptessenek az írók egy-egy szereplőt, ahová éppen szeretnének.
Ezen az egészen egyáltalán nem segít az, hogy még mindig nem tudni pontosan, hol vannak pl. Marvel Kapitány képességeinek a határai: van, amikor egy jól irányzott balegyenes a padlóra küldi, máskor haldokló csillagokat indít újra az erejével (miközben fénysugarak veszik körül), persze anélkül, hogy különösebben megizzadna. A végül elnevezetlenül maradt, újonc szuperhős, Monica Rambeau esetében pedig még ő maga sem tudja, hogy pontosan mit tud. Mivel Nick Fury (az alig érzékelhetően jelenlévő Samuel L. Jackson) egy ponton felszólítja, hát elkezd repülni is, mert épp arra van szükség, máskor falon megy át és pofozkodik, de a lényeg, hogy fénysugarak veszik körül, és így már tudjuk, hogy szuperhős. Ms. Marvel esetében is hasonló a probléma: aki esetleg megnézte a főszereplésével készült sorozatot (ami talán nem a legjobb Marvel-sorozat, de mindenképp érdekes és korrekt sztori), az majd jobban fogja érteni, hogy pontosan mi is az ő képessége (igen, fénysugarakat használ), de még ők is vakarni fogják a fejét, amikor egy ponton a képességeit adó karkötő nélkül is fénysugarakat lövell ki a kezéből.
A Marvelek alkotói pedig maga is vélhetőleg tisztában vannak azzal, hogy nem jónak lennie a filmnek, a kötelező minimum bevételt (vélhetőleg) hozni fogja, így nem is próbálkozik karakterépítéssel – meg aztán ki tudja, sorozatként fognak folytatódni a sztorik, vagy egyáltalán, akkor meg minek bonyolítani egy esetleg jövőbeli kontentkreátor dolgát holmi elvarratlan szálakkal? Vagyis Ms. Marvel például pont olyan, mint amilyennek a sorozatában megszokhattuk: fiatal és rajong Marvel Kapitányért, és változni sem fog a film alatt; Monica Rambeau karakterének legérdekesebb tulajdonsága pedig az, hogy az anyukája Carol Danvers pilótkollégája volt; Marvel Kapitány pedig megtanulja, hogy mindegy, milyen tömegpusztító cselekedetet követett el korábban, változni vagy megbánni semmit nem kell, a „családja”, de inkább rajongói (vagyis Monica és Kamala) úgyis szeretni fogják őt.
Az aktuális főgonosz, Dar-Benn (Zawe Ashton) említést is alig érdemel, ő is követni igyekszik a marveli „ha egyszer működött, akkor megcsináljuk harmincszor” módszert, és Tesco gazdaságos Thanosként kap valamiféle nemesnek mondható motivációt (a polgárháborúk által kizsigerelt bolygóját szeretné megmenteni, néhol vizet, máskor egyebet lopva más bolygókról). De természetesen ennek szinte semmi szerepe nem lesz abban, hogy ő is kap fénysugarakat (ezúttal lilát), pofozkodik és ugrál egy sort, közben pedig gonoszul vicsorog, majd – a korábban lefektetett motivációjával teljesen szembemenve – vesztére a Föld elpusztítására tör.
A Marvelek legjobb tulajdonsága, hogy viszonylag rövid, mindössze 105 perc (az eddigi legrövidebb MCU-mozi), van benne két olyan jelenet, amin akár mosolyogni is lehet, illetve, hogy a CGI korrekt. Minden más téren halálian unalmas és felejthető, kivéve, ha igazán nagy rajongója valaki a színes fénysugaraknak. És még akkor is inkább ajánlanék egy kézben forgatható kaleidoszkópot, az általában olcsóbb, mint egy mozijegy.
