Sokat ígér a Marvel legújabb, univerzumbővítőnek szánt filmje, és papíron sokat is szállít. Az MCU világa tovább hízik, de ezúttal nincs benne sok köszönet, Scorsese elégedetten dörzsölheti a tenyerét.
A Marvel sajtósai úgy harangozták be a Hangya harmadik részét (de mind tudjuk, hogy ez igazából a soktucadik MCU-film, nem lehet igazán egy Hangya-trilógia részeként elemezni), mint a legfontosabb MCU-mozit a Bosszúállók: Végjáték óta, lévén, hogy a multiverzum után ezúttal nem horizontálisan, hanem vertikálisan is tovább bővül a Marve-moziverzum világa: ezúttal a szubatomi világból kapunk ízelítőt. És papíron ez így is van, tényleg sokkal nagyobb (vagy éppen kisebb) lett az MCU világa, de ez csak geográfiailag igaz, mert mintha maga a film sem igazán lenne kíváncsi arra, hogy mitől lehetett volna izgalmas a kvantumvilág.
Szélesvásznú pantheon – Az Infinity Saga filmjeiről
Emlékszünk még? Röpke 11 évvel ezelőtt, amikor még csak tíz másodperces logó szerénykedett bizonyos képregényfilmek elején, amikor még semmiféle garanciát nem jelentett a minőségre (és főleg a sikerre) a Marvel név, beröppent a mozinézők életébe egy lecsúszott, de sármos sztár, aki gyakorlatilag önmagát alakítva egy bádogmaskarában, laza félmosolyával megváltoztatta az amerikai filmipar tájképét.
Scott Lang (Paul Rudd), azaz a Hangya boldog, a járókelők szeretik, ingyen adják neki a kávét, még a Darázzsal, azaz Hope van Dyne-nal (Evangeline Lilly) is jól mennek a dolgaik, sőt, végre még a lányára, Cassie-re is jut néha ideje. Egykori megbízójával, az eredeti hangyaemberrel, Hank Pymmel (Michael Douglas) közösen dolgozva pedig Cassie-nek sikerül kapcsolatot létesítenie a kvantumvilággal, ahonnan Hank feleségét, Janetet (Michelle Pfeiffer) sikerült 30 év után kimenteni. A kvantumvilág azonban valamiért beszippantja az egész rovarcsaládot Hank hiperintelligens hangyáival együtt, és hőseinknek hamarosan egy új, idegen világban kell helytállniuk.
Hogy milyen ez világ? Mi a földrajza, a fizikai vagy éppen egyéb törvényei? Nem derül ki. Emiatt pedig a Hangya és a Darázs legújabb kalandja meglepő módon a teljes érdektelenségbe fullad, mivel semmiféle keretet vagy fogódzót nem ad a nézőnek abban, hogy a valóban lenyűgöző látványon túl mi újat is ad neki a kvantumvilág. Nagyon kevés olyan filmje volt eddig a Marvelzumnak, ahol ennyire kontrasztban állt volna a képi megvalósítás kreativitása és hangulata a forgatókönyv rettenetes laposságával, gyakorlatilag a Thor: Sötét világ nem unatkoztunk ennyire epikus díszletekben.
A forgatókönyvet jegyző Jeff Loveness esetében teljességgel érezhető, hogy legutóbbi munkája a Rick és Mortyban volt, az újkori nerdök kedvenc animált sorozata óta nem találkozhattunk ennyi őrülten kinéző lénnyel, ennyire furcsa mechanikájú világgal. Elég itt csak az élő, félig ház-félig űrhajó lényekre, a hatalmas hátascsigákra, netán a főantagonista Hódító Kang (Jonathan Majors) jobbkezeként szolgáló M.O.D.O.K.-ra (az első Hangya-filmből visszatérő Corey Stoll) gondolni – ez utóbbi kinézetét nem lőném le, aki ismeri a karaktert a képregényekből, az megnyugodhat, „élethűen” adaptálták vászonra.
Csakhogy ez a fajta felsorolás jellegű építkezés még nem eredményez jól kitalált világot, az egész kvantumverzum nem áll össze egy elképzelhető, ténylegesen működő, önálló hellyé, csak látványos díszletként funkcionál. Azonkívül, hogy van egy gonosz uralkodó, és sok, tőle szenvedő alattvaló (akikből szintén minimálisat látunk), semmit nem tudunk meg ennek a világnak a működéséről, történelméről, és amíg például egy átlagos Marvel-filmben legalább abból ki tudunk indulni, hogy van ez a Föld nevű bolygó, és ehhez képest tudjuk, hol van az űr és a többi helyszín, addig a szubatomi méretű kvantumvilágról annyit tudunk, hogy kicsi. Méreteiről, szerkezetéről, elhelyezkedéséről, fontosságáról azonban semmi nem derül ki.
Ha mindehhez legalább érdekes karakterek társulnának, talán még megbocsátható is lenne ez az egész, mondván, hogy hát ez csak az első „kvantumfilm”, majd később kifejtik és részletesen bemutatják más marveles produkciókban (szinte biztosra vehetünk egy valamikori, itt játszódó sorozatot), de itt valahogy senki nem találja a helyét. A korábban megismert karaktereik más filmekben már végigmentek a maguk fejlődésén, itt a főszereplők közötti konfliktus annyira szorítkozik, hogy Scott nem szeretné, hogy Cassie bajba kerüljön, Cassie viszont kerül. Aztán megoldják.
Még azokban a potenciálisan érdekesebb viszonyokban sem történik semmi, ami némi életet lehelt volna ezekbe a szereplőkbe, Janetről kiderül például, hogy a kvantumvilágban töltött ideje alatt viszonya volt egy helyi, gyanúsan embernek kinéző, de elvileg nem emberi fazonnal, Krylarral (Bill Murray sokadik fáradt alakítása – így pedig sejthető, hogy Murray csak nem akart gumimaszkban játszani, ezért lett simán emberi kinézetű a karakter). Ez szíthatna akár féltékenységet az idősebb Hangya-házaspár háza táján, de mindenki elintézi annyival, hogy hát ez van, mindenkinek vannak szükségletei, Hank is vacsorázott valakivel egyszer. Aztán Krylar öt perc után ki is kerül a filmből, és többé nem is említi senki ezt a közjátékot.
A film emellett számos jó színészt és potenciálisan izgalmas karaktert is kihasználatlanul hagy. Murray karakterének sorsáról már esett szó, de például A jó helyből ismert, kiváló William Jackson Harper gondolatolvasó szereplőjének, Quaznak szinte semmiféle szerepe nem lesz a történetben, de ennél is nagyobb gond, hogy a főgonosz megint unalmas lett. A korábban a Loki-sorozatban felbukkant Kang szerepében Jonathan Majors ugyan talán a film egyetlen élvezetes alakítását nyújtja, de maga a karakter mentes mindenféle komplexitástól, ami például a Marvel előző, sokat épített gonoszát, Thanost érdekessé tette. Nem tudunk meg semmit a képességeiről vagy a hátteréről (a Lokiban sem sokkal többet, bár ott valami csak elhangzik, de azért nem kelljen már mindenkinek megnézni minden sorozatot). A szokásos stáblista utáni jelenet pedig gyakorlatilag az egész vele folytatott csatározást fölöslegessé redukálja.
Martin Scorsese híres-hírhedt mondatait, amiben a Marvel- és egyéb képregényfilmeket vidámparki attrakciókhoz hasonlította, sokan védték és támadták az elmúlt években. A képregényfilmek támogatói ilyenkor felhozzák az olyan alkotásokat, mint a Sötét lovag- trilógiát, vagy bármelyik jobban sikerült MCU-filmet (és azért ebből akad is jópár a Thor: Ragnaröktől kezdve, az első Fekete Párducon és a Galaxis Őrzőin keresztül egészen a máig briliáns Tél katonájáig). A Scorsese-pártiak azonban éppen most kaptak egy jókora érvet a maguk igazának bizonyítására, ugyanis A Hangya és a Darázs: Kvantumánia tényleg nem több egy látványos hullámvasutazásnál, ráadásul két órát tart. Ennyi pedig hullámvasútból is sok.
