A Pókember nélküli Pókember-ellenfél újra lecsap, ezúttal vélhetőleg (és remélhetőleg) utoljára. A humora továbbra is kínos, a korhatár-besorolás továbbra is túl alacsony, és annak ellenére, hogy érintőlegesen Marvel-produkció, ennél DC-sebb nem is lehetne.
Aki abban reménykedett, hogy hamarosan vége lesz a Pókember nélküli Venom-filmeknek – elvégre a legutóbbi rész stáblista utáni jelenetében Venom egy olyan univerzumban találja magát, ahol épp Peter Parkerről van szó a tévében – az bizony csalódni fog a Venom-trilógia záródarabjában is. Eddie Brock (Tom Hardy) és szimbiótája ugyanis csak Az utolsó menet első két percében tartózkodik ugyanis ebben a párhuzamos univerzumban, ahonnan pont annyira magyarázat nélkül távozik, ahogy oda megérkezett. Majd Brock a nem létező bajusza mormog valamit arról, hogy ez az egész multiverzum-mizéria milyen kínos, és utána elfelejtjük ezt a szálat, mintha meg sem történt volna.
Tom Hardy még mindig jól szórakozik – Andy Serkis: Venom: Let There Be Carnage / Venom 2.: Vérontó
Tom Hardy még mindig jól szórakozik. Nagyjából ez a Venom második részének legnagyobb erénye, de persze némileg igazságtalanok vagyunk. Az sem hátrány, hogy a film nem veszi magát komolyan.
Abban egyetérthetünk Brockkal, hogy a multiverzum (legalábbis, ahogyan a Marvel csinálja) tényleg kínos, de az sem kevésbé az, hogy ennyire pofátlanul semmibe veszi az előző rész cliffhangerjét, ami ráadásul végre azt ígérte volna, amire a (Pókember és Venom iránt is) rajongók régóta várnak: egy izgalmas összecsapás-összedolgozásra a két maszkos muszklimanus között, amiben a két szereplő ideológiáját is ütköztetni lehetne, magyarán akár még érdekes képregényfilm-alapanyag is lehetne. Ehelyett Pókember továbbra sincs, erre a részre még az Eddie és a szimbióta közötti „húzd meg-ereszd meg” viszony diktálta lagymatag konfliktushelyzet is elfogyott, ráadásul még a szereplő antihős jellege is semmivé lesz a semmitmondó univerzum-megmentés és a 2000-es évek elejéről szabadult emberevő szörnyekkel való csatározás közepette.
Eddie az előző rész eseményei után menekülni kényszerül szeretett San Franciscójából, miután a rendőrség tévesen őt gyanúsítja Mulligan detektív (Stephen Graham) meggyilkolásával. Eközben a katonaság is őt üldözi, hogy a szimbiótáját fogságba ejtse, és az 51-es körzet alatt lévő „szupertitkos” katonai bázison található többi hasonló társa közé zárja. Mindeközben egy kozmikus fenyegetés is felbukkan: egy Knull nevű, hosszú, zsíros hajú faszi üldögél egy székben valami sötét helyen, és teremtményei, vagyis a szimbióták elfogására küldi el sáskaszerű szörnyeit (akik mintha csak a Klónok háborúja arénajelenetéből bukkantak volna fel, jó húsz év késéssel). Szóval Brock menekül, közben folyamatosan elvásnak a cipői (ezt a running joke-ot szánták a készítők a dramaturgia vicces részének), összeakaszkodik mexikói gengszterekkel, vegasi félkarú rablókkal, a kötelező Mrs. Chen (Peggy Lu) cameóval és egy szimpatikus hippicsaláddal.
Ez utóbbiak talán a film egyetlen viszonylag szerethető karakterei, az apa-anya-gyerekek (Rhys Ifans, Alanna Ubach, Brooke Carter, Dash McClud) épp az 51-es körzetet akarják megnézni, mielőtt a hadsereg porig rombolná azt (nem tudni miért), és színes hippi-furgonjukban szívesen elviszik Brockot Vegasig. Esetükben egyedül a szereposztás lehet kissé zavarbaejtő, hiszen Ifans már szerepelt Marvel-filmben, ráadásul éppen egy Pókember-részben, az Andrew Garfield-félékben, legutóbb a Pókember: Hazatérésben alakította Curt Connors/Gyíkot – de hát ez van, úgy tűnik, Hollywood kifogyott a színészekből, és újra kellett kezdeni listát.
Viszont ezt a családot leszámítva mindenki más egészen elképesztő módon alulírt papírmasé-figura, van itt egy szigorú katonatiszt, Rex Strickland (a már szintén MCU-veterán, szintén újracastingolt, jobb sorsra érdemes Chiwetel Ejiofor), aki morcos; a tudományért mindent feláldozó tudós, Dr. Payne (a kínos amerikai akcentussal próbálkozó Juno Temple), akinek meghalt a testvére; és egy Sadie Christmas névre hallgató tudóshölgy (Clark Backo), akinek az egyetlen ismertetőjegye és jellemvonása, hogy július közepén is egy műanyag karácsonyfa-brosst hord a köpenyén. Ez a sanyarú mellékszereplő-garmada ráadásul talán minden idők legkínosabb expozíciós párbeszédeit kell előadja, csak hogy még kevésbé legyenek komolyan vehetőek.
A Venomot védők (ha vannak egyáltalán ilyenek) mondhatnák, hogy de hát ez a film tudatosan komédiának készült, úgyhogy nem kell komolyan venni – ehhez viszont a film messze nem elég vicces, még számszerűleg is kevesebb benne a poén, mint akár az előző részekben, jól eltalált pedig szinte egyáltalán nem akad közte. Közben pedig olyan komolysággal morog az arctalanul tartott főgonosz, mint egy diszkont-Darkseid (és sajnos a Whedon-féle verziójából az Igazság ligájának), Venom továbbra is bűnözők fejét harapja le (természetesen vértelenül, hogy azért a 13 évesek is megnézhessék), és a világmegmentős önfeláldozás során sem lehet felfedezni az irónia egyetlen szikráját sem. Így tehát kapunk egy gyenge szuperhősfilmet, egy humortalan vígjátékot és egy trilógia-lezáró történetet, ami azért mégis meglebegtet egy sematikus főgonoszt, akit majd vissza lehetne hozni további részekben, és persze, egy stáblista utáni jelenetet, amivel szintén a folytatás lehetőségét igyekeznek fenntartani a készítők.
Ezt az egészet pedig nem is tudja, talán nem is akarja megmenteni Hardy játéka, ami elvileg a film központi eleme, gyakorlatilag azonban csak a fáradtság érezhető rajta – az egy másik kérdés, hogy ez a szereplőé vagy a színészé. Az utolsó menet csak azért nem rombolja le a Venom-filmek renoméját (vagy venoméját?) mert az valójában sosem volt nekik – eddig egyik rész sem volt különösebben érdekes, ami nem csoda, hiszen Venom sosem volt egy valódi főszereplő, a képregények lapjain sem. A Sony eddig próbálkozásai, hogy a még nem Disney-tulajdonban lévő, Pókember-közeli szereplőit főhösökké avanzsálja, eddig jobbára kínosabbnál kínosabb eredményeket hozott (Morbius, Madam Webb), és igazából egyedül a Venomok voltak valamelyest kompetensek – de nagyjából csak annyira, mint egy mirelit burgonyából fogyaszthatóra megsütött adag sült krumpli. Csak éppen ez bármilyen jól is sikerül, mégiscsak egy köret, nem pedig a főétel.
