Elcsépelt családifilmes allűrjeivel, jellegtelen jazz-zenéjével és fantáziátlan happy endjével a Goodrich aligha jelenthet többet két elpazarolt óránál.
A címszereplő, Andy Goodrich neve akár beszélő név is lehetne, hiszen egy jó gazdag, idősödő pasasról van szó, akit feleségének váratlan lelépése arra kényszerít, hogy rendbe tegye életét és emberi kapcsolatait. A szebb napokat látott, botox-gyanús arcú Michael Keaton itt is – akárcsak Alejandro González Iñárritu Birdman (A mellőzés meglepő ereje) című, 2014-es filmjében – egy nemtörődöm, egoista apát játszik, ezúttal kevésbé hitelesen. Második felesége, a nála jóval fiatalabb Naomi (Laura Benanti) egyik napról a másikra fogja magát, és elmegy elvonóra, a közös gyerekeiket hátrahagyva. Ekkor derül ki, hogy Andy annyira el volt foglalva a munkájával, hogy nem hogy felesége gyógyszerfüggősége, de még a boldogtalansága sem tűnt fel neki.
A film ezt követően Andy rémesen fantáziátlan fejlődéstörténete lesz, amelyben egyszerre oldódik meg a tíz év körüli ikrekkel, az első házasságából való lányával, az éppen várandós Grace-szel (Mila Kunis) és önmagával való kapcsolata, tesz szert új barátokra és győzi le a munkamániáját. Bőven van tehát esemény a forgatókönyvben, ennek ellenére a film mégis unalmas. A cselekmény mintha az összes eddigi családi drámából lenne összeollózva, még véletlenül sem képes semmi olyannal előrukkolni, amit ne láttunk volna már, de még a bejáratott narratív sémákat sem képes újszerűen adagolni vagy elrendezni. Hiába, nincs új a hollywoodi nap alatt.
Pedig a film nagyon erőlködik, hogy Andy vergődésének ábrázolásával felébressze bennünk az empátiát ez iránt a megkésett életközépi válságban lévő boomer iránt, aki egyszerre próbál helytállni apaként felnőtt és kiskorú gyermekeinek előtt, de kézben tartani a dolgokat a munkahelyén is. Valóban nincs is sajnálatra méltóbb egy felső-középosztálybeli, hatvanas éveiben járó Los Angeles-i galériatulajdonosnál, aki minden este fontos művészekkel vacsorázik, a gyerekeinek pedig kínai kaját rendel… A film legalább annyiban következetes, hogy magáévá teszi azt a beszűkült egoista nézőpontot, amely a Goodrich apukát jellemzi.
Ezzel magyarázható, hogy belefut néhány olyan ordító klisébe, amely enyhén szólva kiment divatból a magukra kicsit is adó szórakoztatóipari termékek körében. Ilyen például az éles akcentusú arab bevándorló bébiszitter, aki dugiban cigizik a teraszon; a meleg apuka, aki azért túlságosan érzelgős, mert színész; az afroamerikai feminista nők által vezetett new-age szeánsz, ahol meditáció után mindenki önfeledten táncolhat és ölelkezhet. Talán az egyetlen, ami nézhetővé teszi a filmet, a két kisgyerek, Billie (Vivien Lyra Blair) és Johnny (Nico Hiraga), akik egyszerre hozzák a gyermeki tisztaságot és naivitást, és az érett, parentifikált gyerekek komolyságát – persze a jelentőségteljes mondatok gyerekek szájába adása is olyasmi, amit már számtalanszor láthattunk ebben a műfajban.
Az egyetlen jelenet, amely megközelíti a hitelességet az, amikor a jógás összeülésen arra kérik a résztvevőket, hogy mindenki kiabálja ki magából, hogy mire lenne szüksége, és Andy fojtott hangon azonnal kiböki, hogy „segítség”, mire a coach szól, hogy csak most akart háromig számolni. Itt először még az a megnevettetés is összejön, amire a film egyébként látványosan törekszik, ám próbálkozásai legtöbbször a suta szituációs poénokban merülnek ki. Amikor például a meleg apuka, Pete (akivel Andy időközben összebarátkozik) egy zöld elfkosztümben rányomul, a néző semmiképp sem a késztetést, legfeljebb a vele szemben támasztott elvárást érezheti, miszerint most nevetnie kéne.
Végül aztán – hogyan is történhetne másként – minden jóra fordul. Grace megajándékozza Andyt egy istenes leteremtéssel, majd rögtön utána egy unokával. Az érzelgősség legfakóbb árnyalatai váltják egymást egészen a szülőszobáig, ahol Andy, mintha még nem mondott volna elég inadekvát baromságot, könnybe lábadt szemmel megvallja Grace-nek, hogy ő a lelkitársa. Hát nem a legszebb, ami egy vajúdó nővel történhet, hogy az apja a lelkitársának nevezi? Erre már tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy „ok, boomer”.
