Ne legyenek illúzióink – majd a rendező, Anthony Fabian gondoskodik róluk.
Nincs azzal baj, ha egy film célzottan a Nők Lapja közönségének készül. Mindenkinek kijár a szórakozás, a könnyed dramedykből pedig sosem elég. Szikár, nihilizmusba kényszerítő világunkban igenis szükség van olyan vizionáriusokra, mint Anthony Fabian. A rendező nevét illik nem megjegyezni, hiszen ő maga is próbál feltűnésmentes maradni. Általános tévhit, hogy egy filmalkotás azért felejthető, mert rosszul sikerült. Nem. Bizonyos filmek pontosan azért, és úgy készülnek, hogy a mozikba kerülve észrevétlenül, azonnyomban elpárologjanak annak a néhány nézőnek a fejéből, akik jegyet váltottak rá.
Ezek az alkotások nem válnak a közbeszéd tárgyává, kimaradnak a (film)történelemkönyvekből, és megússzák mind a magasztaló, mind a gunyoros, negatív kritikákat – sőt, sok esetben bármilyen kritikát, publikációt. „Ártalmatlan, aranyos kis gyöngyszemekként” szokás rájuk gondolni, amik a látványos gigaprodukciók versenyéből kihátrálva megpróbálkoznak egy-két órányi kellemes szórakoztatást nyújtani a maguk szűkös, minimalista eszköztárával. „És lám, ilyen alacsony költségvetésből is lehet remek filmet csinálni!” – csodálkoznak rá a nézők, és különös elégedettség tölti el őket.
Úgy érzik, meghackelték a rendszert; tudatos fogyasztóknak vélik magukat, akik túllátnak a Marvel- és mindenféle bugyuta franchise-uralta szitán, és készséggel emelik pajzsukra ezt a kistermetű Dávidot a Góliát elleni küzdelemben. Mi sem áll távolabb a valóságtól. A tudatipar gépezetének a hatalmasokon túl vannak egészen apró fogaskerekei is – időnként utóbbiaknak is kell némi figyelmet szentelni, hiszen kulturális szerepük igencsak aljas. E filmek sunyi módon igyekeznek betölteni azt a szűkös teret, ami az ún. szerzői (avagy „művész-”) filmeknek maradt, amikor a kapitalista logika lapokat osztott.
A tartalmas szórakozás, sőt, a magas kultúra porondjára akarnak fellépni, úgy, hogy bármiféle progressziót, kísérletezést, izgalmas rendezői víziót, de még egy bóvli-Oscar-díjjal jutalmazható forgatókönyvet, vagy színészi alakítást is nélkülöznek. Megtévesztőek, nem csak addig, amíg jegyet váltunk rájuk, hanem a stáblista lepergése után is. Nem az a baj, hogy nívótlanok, alacsony minőségűek, hanem hogy az ellenkezőjét sugallják az egyszeri nézőnek. Nem többek, mint hamis betekintés a művészfilmek világába. Így válnak ezek (is) a gigantikus produkciós cégek, vagy azok leányvállalatainak haszonállataivá. (Nem mintha a manapság készülő szerzői filmek nagy része ne lenne hasonlóan alkalmas motorjai a rendszernek…)
A felsorakoztatott vádak túlontúl keménynek, és szigorúnak tűnhetnek – épp ez mutat rá ideológiájuk hatékony működésére. Lám, a szakmát is megtévesztik a hasonszőrű alkotások; az a néhány újságíró, aki időt szentelt Mrs. Harris kalandjaira, „szívmelengetőként” hivatkozik rá (Movie Nation), vagy az általam írtakat – a könnyedséget és felejthetőséget – pozitív konnotációban említi (New Orleans Times). Mi is úgy érezhetjük, nem érdemes ekkora feneket keríteni ennek a témának, holott tudjuk, a kulturális tér kötött, és minden eleme (alkotása) kiszorít egy másikat; hasonló szellemiségű, „ártalmatlan” film pedig tömegével készül minden évben.
A Mrs. Harris Párizsba megy nem csak egy ezen „selejtek” közül, de cselekménye visszhangozza saját piaci működését, szerepét. Ahogy az 50-es években drága Dior ruhát vásárló munkásosztálybeli takarítónő, Mrs. Harris (Lesley Manville) megkapja az elitbe és a felső tízezerbe való belépés illúzióját, úgy a mozinézővel is elhitetik, hogy magasröptű, tartalmas kultúrát fogyaszt – pedig a hazug történet mellett még a komolyabb témákat sugalló melodrámai szál is untig ismert.
A történet valóban ennyi: a rosszsorsú brit özvegy minden fillérjét összekaparja, hogy egyetlen estére (!) megvehessen magának egy személyre szabott, méregdrága ruhát Christian Dior párizsi szalonjából. Láthatjuk, hogyan gondolkodik a tudatipar a kisemberről: olyan árufetisisztának ábrázolja Mrs. Harrist, amilyen tudatlan fogyasztót faragni akar nézőjéből. „Merj nagyot álmodni!” – de az az álom lehetőleg legyen árcédulázható, emblémával ellátható, üzeni a film. Ha ez teljesül, az sem gond, ha egy alagsorban éled az életed a kitörés elérhetetlenségétől szenvedve – mint Mrs. Harris.
A rendező csupán egyetlen vádat szegez az elitista divatdiktátornak; épp az az üzenet hiányzik szerinte a párizsi burzsoázia repertoárjából, amit saját maga végbevisz: az elitkultúra elérhetőségének illúziója. A film egyik fordulópontján Dior asszisztense meggyőzi a mestert arról, hogy termékeiket ne zárják szabóságuk falai közé, hanem kirakatokon és egy-egy megfizethetőbb kiegészítőn keresztül juttassák el minden társadalmi osztályhoz.
Jól ismerjük ezt a gazdasági logikát: nem a nincsteleneket kell felemelni, hanem a termékeket, és a fogyasztás örömét leszállítani az ő szintjükre, ezzel betömve a pofájukat, és fenntartva az egyén számára a felső tízezerhez tartozás látszatát; másként fogalmazva: az osztályok közti határ elmosódását. Megnyugodhatunk, Fabian már elsajátította a kapitalista gondolkodás fortélyait, és biztosítja nekünk az ártalmatlan, ám mégis magasröptű szórakozás káprázatát. Csak annyit kér, ne pazaroljunk rá több szót.
