Kitano Takesi feláldozta sajátos vizuális költészetét gunyoros történelmi tablója, a monumentális díszletek és a megalomán harcjelenetek oltárán.
Több mint harminc évet kellett várnia Kitano Takesinek, az ezredforduló környéki japán filmművészet egyik legelismertebb és legsajátosabb rendezőjének, hogy elkészíthesse Kubi című történelmi eposzát. Az ötlet már a 90-es években megfogant Kitanóban, és az akkor még utolsó moziját forgató rendezőisten, Kuroszava is elismerően nyilatkozott a filmtervről. A 2023-as Cannes-i filmfesztiválon debütáló Kubi azonban – Kuroszava várakozásával szemben – aligha mérhető A hét szamuráj zsenijéhez, bár nem is ez volt Kitano célja.
A békés Edo-kort megelőző kegyetlen időszakban játszódó film az akkori Japán nagy újraegyesítőjének, Oda Nobunagának, valamint az uralma alá tartozó klánok és szamuráj hadurak véres hadakozásait mutatja be. A megszámlálhatatlanul sok szálon futó cselekmény könnyen zavarbaejtő és nehezen követhető élménnyé válhat a távol-keleti történelmet kevésbé ismerők számára, és bár Kitano próbálkozik azonosulhatóbb személyes fonalak beemelésével, azok olyan kevés hangsúlyt kapnak, hogy aligha nyújtanak kapaszkodót a fejüket kapkodó nézők számára. Ilyen ígéretes történeti elem Nobunaga és az egyik hadúr, Mitsuhide Akechi homoszexualitása.
A vérengző pszichopata és egomán Nobunaga vágyna Mitsuhide közelségére, ám az egy másik férfibe, méghozzá épp a Nobunaga kormányzása ellen fellázadó Murashigébe szerelmes. Ez a sok zsurnaliszta által kiemelt történetszál azonban aligha a cselekményt szervező „erő”, a narratíva nem a vázolt szerelmi háromszögön alapszik. Ez is jelzi azt, hogy Kitano gunyoros történelmi tablója rendkívül széttartó, zilált, és csapongó; izgalmas felvetése – mely a filmet eltolhatná egy egyszerre progresszív és izgalmas interpretációknak teret adó irányba – elsikkad a megannyi karakter, párhuzamos epizód és indokolatlan gegek közepette.
Kitano korábbi jakuza- és szamurájfilmjeiben tökeletesen egyensúlyozott az egyéni és kollektív történetszálak prezentálásában. Bár azokban is sok karaktert vonultatott fel – ahogy egy gengszterfilmben az megszokott –, mégis föléjük tudott emelni egy-két antihőst, ezáltal egy a nézői befogadásnak kedvezőbb, követhetőbb mederbe terelve cselekményét. A Kubiban a rendező inkább egy korszak, egy állapot bemutatására törekszik a karakterek szövevényes viszonyrendszerével. Talán minden eddigi filmjénél nagyobb szerepet kap állandó dekonstrukciós művelete, amivel műfajok és azok történelmi vagy társadalmi képét igyekszik a rárakódott romantikától megfosztani.
Az olyan gengszterfilmjeiben, mint a Forráspont, vagy a Tűzvirágok, szintén egyértelmű volt dekonstrukciós törekvése, de (anti)hőseiben mégis tetten érhető valamiféle romantizációs, miszticizáló és erősen stilizáló hozzáállás. A Tűzvirágok vagy a Szamuráj főszereplője (mindkettőt maga Kitano alakítja) mind hidegvérű profik, majdhogynem legyőzhetetlen félistenek. A Szamurájban Kitano látását elvesztett szamurájként bánik el csapatnyi kardforgatóval, pusztán a hangok, szagok és saját „megérzései” segítségével. Sergio Leone spagettiwesternjeihez hasonlítható ez a szellemiség, hisz ő is egyszerre tiporta sárba és vérbe Amerika addig idealizált eredettörténetét, és alkotott meg máig ismert, halálosan laza revolverhősöket. Kitano gengszter- és szamurájhősei is már-már képregénybe, vagy rajzfilmbe illőek – ezzel a gyakorlatával azonban a Kubiban felhagy, ezáltal mélyebbre ásva demisztifikációs törekvésében.
Egy pimasz megasztár Japánból – Kitano Takesi-portré
Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.
Karikaturisztikus, elnagyolt karakterei már nem lazák, nem érdemelnek semmi tiszteletet, csak hataloméhes, agresszív és harsány vadállatokként ugrándoznak a 16. századi díszletek között. A Tűzvirágok gengszterhőse még azért gyilkolt annyit, hogy haldokló felesége mellett lehessen zavartalanul utolsó napjain, a Kubiban Mitsuhide képes feláldozni szerelmét a hatalom megkaparintásáért. A bárminemű elvek kiveszésével együtt azok a maszkulin energiák is szublimálnak a filmből, amiket talán Kitano mellett csak Michael Mann tudott hasonló beleérzéssel ábrázolni: karakterei immár csak megvetendő férgek.
A rendező előző szamurájfilmjét még az tette érdekessé, ahogyan a gengszter- (avagy jakuza-) filmek toposzait ültette át a többszáz évvel korábbi Japánba. Míg Kuroszava eposzaiban a nyugati közönség inkább a westernfilmek szenzibilitátását vélte felfedezni, Kitano Szamurájában olyan gengszterfilmes toposzok vonulnak fel, mint a bűnt elkerülni képtelen antihős (és bukása), vagy a bandaháborúk; még a zsáner ikonográfiájának egyik központi eleme, a pisztoly is felbukkan. A Kubi izgalmas műfajkeverés helyett minden lapját felteszi a klasszikus szamurájfilm gyomorforgató, visszataszító, és végtelenül cinikus kiforgatására.
Kitano meglepő (vagy épp csalódást keltő) új gyakorlatait még üdvözölheti is a cinefil közönség, azonban legutóbbi filmjében nyoma veszett egyik legnagyobb erényének; annak a vizuális költészetnek, ami nyers, erőszakos jeleneteit csodaszépen ellensúlyozta, elképesztő érzékkel megragadva azt a stilizációs formát, ami a posztmodern film legjobbjai közé emelte műveit. Eltűntek a gyönyörő kompozíciók, képi metaforák és az asszociációs montázsok. Helyettük maradtak a drága díszletek, kosztümök, a többszáz statisztát megmozgató harcjelenetek, amik a nagy költségvetés ellenére (ez Kitano legdrágább mozija) sokszor egy televíziós peodukció jeleneteinek erződnek. Nincs már költészet, csak spriccelő vér.
