A háború utáni japán filmnek szüksége volt a kiugrásokra. Nemcsak művészi értéket, hanem szakmai tudást és tisztelettel vegyes alázatot kellett sugároznia, főleg a „győzedelmes” amerikaiak felé. Ebben az Európára és Közel-Keletre koncentráló eisenhoweri éra (1953-1961) inkább lehetőséget jelentett Japánnak. Nem véletlen, hogy az 1955. március 30-i Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriáját az alázat női tragikumát bemutató jidai-geki (kosztümös film) zsebelhette be.
A japán film nagy áttörésének tartott Kuroszava-film, a Rashomon / A vihar kapujában (1950) is eljutott az Akadémia ceremóniájáig. Az Oscar-átadókon 1948 óta szerepelt a „Életmű és Speciális” díjak között az idegen nyelvű filmek kategóriája, amelyet rendre európai mozik kaptak. Kuroszava díja megtörte ezt a hegemóniát és annak ellenére, hogy 1954-ben nem osztottak szobrot, mind 1955-ben, mind 1956-ban a felkelő nap országában landolt a jeles elismerés. A kategória hivatalosan csak 1957-ben lett önálló.
Az egyik honorált Teinoszuke Kinugasza filmje volt, s manapság elnézve abszolút érthető az elismerés. A színes, nagyívű felütésben az 1160-as évek Heidzsi-felkelésébe csöppenünk. A pazar tömegjelenetek eposzi íveket és érzelmi kisüléseket ígérnek, minden megvan itt, amire az Oscar-ízlés épül. A történet és látványvilága gyorsan egyre szűkebbre fogják a perspektívát: harcmezőkből, kis falvakon át, csarnokokon keresztül egy otthon ködös éjjeléig kalauzolja nézőjét. A nyugati szem számára az erőltetett alakításokat és a japán színházi kultúrára jellemző elidegenítést kellően egyensúlyozza a színes, kosztümös zsánerfíling. Még ha ma már porosnak is tűnik kissé, A pokol kapujában ügyesen érezhetett rá a korabeli amerikai pátoszgiccsre.
Az alkotók tekintetében is tapasztalt emberekről van szó. Hasegava Kazuo kora szexszimbólumaként ünnepelt sztárjának, a romantikus erkölcsű hős prototípusának számított. Összesen 301 szerepe között volt hadvezér, szamuráj, detektív és hazárdjátékos is. Kinugasza színész-rendező számított mesterének, akivel összesen 23 filmet forgatott. Az együttműködésre szükség is volt: az amerikai megszállás után a győztes hatalom cenzúrát vezetett be, s a kosztümös történelmi film, amely főleg háborús propagandát közvetített (rekishi mono), szintén zár alá került. Az erőszak ábrázolása tiltott dolog lett, s a korlátozások 1949-es feloldása után csak lassan éledeztek az új formák. Japánnak előbb bizonyítania kellett.
De a honi közönség mindig imádta saját színes történelmét nézni, Kuroszava sikere után így hát kétségtelen volt, hogy a minimalista szerkezet külföldön, a történelmi környezet belföldön lehet népszerű. Nagata Masaicsi producer – aki szemtelen módon élte túl politikai és korrupciós ügyeit - ezt ismerte fel a Daiei stúdiónál és legyártotta A pokol kapujábant, amely sok tekintetben Kuroszava klasszikusához hasonlítható. Többek között a „kapu” motívum átemelése, a kosztümös környezet, a színész-rendező alkotói páros koncepciója is látszólag csak arra szolgált, hogy az imponálandó mű jobban igazodjon a Kuroszava által felállított új japán film cégéréhez. Számítása bevált, hiszen két Oscar, valamint 1954-ben a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíja lett a film jutalma. (hozzátenném, utóbbit kezdték egy évvel később Aranypálmának hívni.)
Kinugasza nem kezdő rendezőként vágott a forgatásba. A ’20-as években a német Kammerspielhez hasonló filmeket készített, lényegében azok ismerete nélkül. Nagy hatással volt rá Eisenstein is, akit személyesen ismert. Európában már a ’30-as években írtak munkáiról, de mivel folyamatosan adósságokba verte magát, ezért műfaji rendezésekre adta a fejét. A háború után a jidai-geki mestere lett, s évi 3-4 filmet is forgatott. Kétségtelen, hogy A pokol kapuja az egyik legismertebb a művei közül. Kinugaszát a ’70-es években mind Amerikában, mind Európában újra felfedezték, főleg korai alkotásai miatt; több európai turnén is részt vett.
A film története egyszerű melodrámai háromszög, amelybe nem csak az archetípusok sokasága, de azok kigúnyolása is belefér. A Kan Kikucsi írása nyomán készült film központi karaktere Moritou (Hasegava Kazuo), az elszegényedett szamuráj, afféle ronin-alkat. Az 1160-as lázadás során azonban nem családját, hanem a daimjót (földesúr) szolgálja ki. Bátorságáért a nagyúr egy kérését is teljesíti. Moritou azonban nem vagyont, hanem egy nőnek, Készának (Macsikó Kijó) a kezét kéri, akit hőstette alkalmával ismert meg. A nő azonban férjezett, de Moritou nem tesz le tervéről. Előbb versenyre hívja a férjet, Vatabét (Isao Jamagata), majd rákényszeríti Készát, hogy ölje meg a férfit. A nő összeroppan és végez saját magával. A két férfi egyformán szégyenben marad; Moritou azért, mert nem tudta meghódítani a nő szívét, Vatabe azért, mert nem tudta megvédeni alázatos feleségét. Sorsuk a férfiatlan szégyen.
Kinugasza alakjait nem egysíkúan ábrázolja; egyik férfi sem jóként vagy gonoszként jelenik meg a vásznon. A film egyszerre az árulás, a hűség, a csalfaság, a szégyen és az őrület története, amelyet körbevesz a hatalom mindent átható ereje és a környezetábrázolás végletekig fokozott egzotikussága. Utóbbi valóban páratlanul sikerült. Sanzo Vada részletekig ható látványtervén még a 4K-s felbontás sem találna élettelenséget. Meg is lett az eredménye, hiszen az Akadémia 1955-ben neki ítélte a film második Oscarját is (legjobb jelmez színes filmben).
A színészi játék a hagyományos japán színpadi megoldásokat használja. Az akkor ifjoncnak számító Isao Jamagata visszafogott, de hűséges férj figurája áll szemben Hasegava grimaszoló megszállottjával. A mérleg nyelve Masikó Kijó Késza alakja lenne, aki jelenlétével képes megbabonázni egy férfit, de maga is porrá őrlődik férje és hódítója közötti vetélkedésben. Sajnos ebből a porból a mai néző számára csak Masikó vakolat vastagságú sminkje marad meg.
A pokol kapujára azonban sokan mondják, hogy „bizonyított mestermű” és ez talán legjobban utolsó egynegyedén látszik: a Vatanbe és Késza stilizált, holdfénnyel átitatott házában zajló feszült „leszámolás” alatt alig van diegetikus zene, csak ütemes ciripelés és a gyertyafények színei. A 88 perces játékidőből majd' 25-öt tesz ki ez a befejezés, amely ma is élvezhetővé és minden dohossága ellenére katartikussá teszi ezt a művet (ínyencek számára pedig a későbbi italo-westernek megértéséhez szolgáltathat remek adalékot). Persze kérdéses, hogy Kohei Sugijama kamerája vajon tényleg a stilizációt helyezte előtérbe, kiemelve a színészeket, vagy csak egyszerű egzotikumként a japán táblaképfestészetet kívánta Nyugatra importálni. Egyszerű koppintás ez a festőiség például Mizogucsi Kendzsi műveihez képest? Újranézve talán mindkettő mellett lehet érvelni, de valahogy mégis az az érzésünk, az alkotók túlságosan elámultak az Eastmancolor nyersanyag hatásain. Érdemes hozzátenni, hogy A pokol kapuját tartják a lexikonok az első színes japán filmnek, miközben már 1946-ban készültek produkciók színes nyersanyagra.
Kinugasza a kuroszavás módit választotta arra, hogy Japán világát lefordítsa a nyugatnak. De lineáris és didaktikusabb víziója: színesben akarja elhitetni velünk, hogy a „lovagi tornák”, az árulás és a szégyen ugyanolyan nagyívű sagákban öltött testet Japánban, mint a földgömb túlsó oldalán. Persze ez édesgeti a nyugati ember hiúságát – aki nyilván honorálja is ezt a kolonialista magatartást –, de azért mégis csalfa vízió marad, amely minden nézhetősége ellenére is inkább emiatt és technikai pazarsága miatt része a filmtörténeti kánonnak.
