A Godzilla Minus One visszatérés a popkulturális jelentőségű címszereplő óriásgyík társadalomtudatos gyökereihez. A radioaktív szörny ugyanakkor hiába jelenik meg ismét Japán kollektív bűntudatának manifesztációjaként, a koncepció épp annyira pátoszos, mint amennyire gyermeteg a karakter King Konggal hadakozó nyugati verziója.
A közvetlenül a II. világháború utáni időszakban játszódó történet hőse ezúttal egy bukott kamikaze-pilóta, Koichi (Ryunosuke Kamiki), aki nem hajlandó a nemzet dicsősége nevében feláldozni saját életét is a vesztes harcok során. A megszégyenült férfit ráadásul csupán szülei halálhíre és egy lebombázott város képe fogadja hazatérésekor. Ugyanakkor nincs idő elmerülni a gyászban, hiszen a romokban lévő ország helyreállítása most a legsürgetőbb feladat, nemcsak fizikai, hanem mentális, lelki értelemben is. Koichi ennek megfelelően szinte azonnal a társadalmi újjáépítés célkeresztjében találja megát, amikor belebotlik egy agilis fiatal nőbe, Norikóba (Minami Hamabe) és közösen kezdenek gondoskodni egy magára maradt csecsemőről, akihez ugyan semmilyen rokoni vagy egyéb kapcsolat nem fűzi őket, mégis sajátjukként kezdik felnevelni.
A családi idillt azonban a háborús veszteségek és önnön tehetetlensége, valamint életben maradása miatt bűntudatot érző férfi belső démonjai kezdik veszélyeztetni. Koichi megpróbál ugyan vezekelni és az újdonsült családjáról való gondoskodás érdekében veszélyes munkát vállal – egy fel nem robbant tengeri bombákat hatástalanító hajóscsapat lövésze lesz – lelkiismeretfurdalása mégis kísérti őt az időről időre felbukkanó Godzilla képében. A szörny rendszeresen akkor jelenik meg, amikor Koichi megbánást érez életével, másokra is hatással bíró tetteivel kapcsolatban, valójában mindig a férfi gyávasága hívja elő a félelmetes lényt. Az öngyilkos bevetés előli megfutamodásával – mely küldetés alól egy nem létező műszaki hibára hivatkozva menti fel magát – egy repülőgépjavító-bázis embereit, katonatársait sodorja halálba. Később pedig az aknamegsemmisítő hajón vele együtt szolgáló, közeli barátaivá váló kollégáira hoz veszélyt, akik hasonló körülmények között kerülnek szembe Godzillával a tengeren, amikor kiderül Koichi múltbéli szégyene.
A legnagyobb pusztítást azonban akkor okozza a nagyvárost is elérő szörny, amikor a férfi nem mer őszinte lenni Norikóval és az érzései kifejezése helyett engedi elmenni a nőt, akit így ténylegesen is elveszít a Godzilla-támadása során. Az óriásgyík a lelki megrázkódtatások szimbólumává válik – a franchise első filmjeinek ábrázolásmódjához hasonlóan –, a Japán kollektív pszichéjére nehezedő kihívásokat fejezi ki. Ráadásul ahogy súlyosbodik a megbánás mértéke, úgy növekszik a szörny mérete, miközben fokozatosan hatol egyre mélyebbre nemcsak fizikailag, az országba, hanem metaforikusan is, a lakosok lelkébe. Godzilla először egy távoli sziget repülőbázisán bukkan fel, ahonnan a tengeren át közelít a szárazföld felé, ahol egészen a belvárosig jut, így az ég, a víz és a föld sincs biztonságban, míg ezzel párhuzamosan Koichi egyre közelebbi emberi kapcsolatai kerülnek veszélybe, miután a szörny bajtársait, majd barátait, végül pedig már szerelmét is fenyegeti.
A Godzilla Minus One ugyanakkor a szörny metaforikus értelmezésén túl tematikusan és formanyelvében szintén a franchise kezdeteit idézi. Míg a karaktert szerepeltető amerikai produkciók jellemzően ökológiakritikaként fogalmazzák újra a radioaktív lény létrejöttét, addig a japán eredeti az országot ért atomcsapás és a hidegháborús helyzet következményeként tekintett Godzilla születésére. A Minus One már címében jelzi, hogy ehhez a korszakhoz és társadalmi érzékenységet kiemelő megközelítésmódhoz kíván visszatérni a II. világháborút követő évekbe helyezett történetével. Ráadásul a kísérőzene, valamint az animált hüllő dizájnja és mozgása is az 1954-es filmre és annak szörnyjelmezbe bújt színészének (szakszóval: suitmation) megjelenésére emlékeztetnek, miközben az akciójelenetek közötti drámai szituációk dialógusjelenetei többnyire az 1940-50-es évek stabil kamerás, tág beállításokkal dolgozó megoldásait alkalmazzák.
A javarészt színpadias hatást keltő formanyelvi eszközök, – ahogy a szereplők egymással szemben, egy síkban, egy helyben állva, némileg túljátszva adják elő az adott szituációkat leíró, leginkább didaktikus párbeszédeket – azonban elsősorban bárgyúnak, mintsem a korábbi filmek előtt tisztelgő hommage-nak érződnek. A film Oscar-díjas(!) vizuális effektusai úgyszintén gyakran leesnek a vászonról műviségük miatt. (Az amerikai filmakadémia kitüntetése valószínűleg a viszonylag gyenge mezőnnyel és a film népszerűségével indokolható.) Mindazonáltal elismerésre méltó, hogy az effektekért is felelős forgatókönyvíró-rendező, Takashi Yamazaki az átlagos hollywoodi költségvetések töredékéből volt képes a kortárs blockbusterekéhez közelítő látványvilágot alkotni. Kár, hogy a szörnyhorrornak megágyazó dráma is csak hozzávetőlegesen mélyíti el a feldolgozni kívánt kollektív traumákat.
A világ- és hidegháborús kontextusban nyomatékosított újjáépítés tematikája könnyen vonatkoztatható a különböző kortárs krízishelyzetekre. A továbblépés érdekében elengedhetetlen társadalmi gyógyulás lelki folyamatának bemutatása tehát kifejezetten aktuálissá teszi Godzilla friss interpretációját, a metaforikus szörny legyőzéséhez szükséges összefogás hangsúlyozása az egyéni önfeláldozással szemben mégis leegyszerűsítően naiv elképzelésként hat. Így a Godzilla Minus One mindössze az óriásszörny-szubzsáneren belül válik emlékezetessé.
