Idén is eljöttünk Cannes-ba, a világ (még mindig) legfontosabb filmfesztiváljának immár 77. kiadására. Naplószerűen (a legfrissebb van legfelül) számolunk be a Croisette-en és környékén történtekről rövid jelentésekben, az ezzel a hírfolyammal párhuzamosan megjelenő hosszabb szövegeinket is be-beszúrva.
Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.
A Páncélba zárt szellem amerikai feldolgozása az 1995-ös japán eredeti világát és témáit csak vázként veszi át, hogy aztán saját történetét installálhassa belé, ami nemcsak másra fut ki, de másként és mást is mond a forrásmű tisztelettudó megidézése mellett.
Takeshi Kitano az egyik legeredetibb és legváltozatosabb filmszerző, akit a kortárs Japán kiszoríthatott magából, efelől nincs kétség. Épp ezért vártam toporzékolva, hogy hozzájuthassak legújabb akciófilmjéhez, amely korai munkáihoz híven ismét gengszterekkel, yakuzákkal, alvilággal díszített. S amikor egy ilyen precízen tervező, mérnöki alkotó bombasztikus emberhasogatást gondol ki a fejében, annak rossz vége nem lehet.
Kevesebb sztár, nehezen induló és hamar lecsengő fesztiválhangulat, némi meglepetés-díj, vegyes, de szinte kivétel nélkül túl hosszú filmek. Röviden így lehetne összefoglalni a vasárnap lezáródott 63. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált. A Variety nevű szaklap szerint a forgalmazók vásárlókedve is lassan jött meg, és az első hétvége felbolydulása után a múlt hét közepétől látványosan hamar esett a hangulat.
Az elmúlt öt-tíz évben növekvő gyakorisággal és sikerrel tűnnek fel az európai mozikban és fesztiválokon távol-keleti filmek. A forgalmazók mára komoly küzdelmet vívnak az európai terjesztés jogáért, bizonyos rendezők filmjei jó előre gazdasági és művészi sikerre számíthatnak. A jelentősebb fesztiválok ma már nem kuriózumként hívnak meg távol-keleti filmeket, hanem éppen bizonyos rendezők és filmek jelenléte minősíti a fesztivált.
A távol-keleti szamurájfilmek két alapzsánere eltérő mádon mutatkozott be a magyar mozikban. Míg a Tigris és Sárkány letisztult, hagyománytisztelő darabjaként a kínai wuxia-filmek eredeti formájában szembesített az Idegen elemekkel (lásd a gravitáció törvényeivel dacoló kardpárbajokat, amelyek a Jean Marais és Errol Flynn kalandfilmjein edzett európai közönségnek első látásra nevetségeseknek hatnak), addig Takeshi Kitano saját korának és alkotói személyiségének minden jellegzetességén átszűrve prezentálja a japán chambara-mozik egyik alapművét.