Félidőnél tart a TIFF, de még csak most jön a java. Balabanov utolsó munkája és a Kitano-őrület folytatása ma a terítéken.

Brian M. Cassidy, Melanie Shatzky: Francine

[Szupernóva] A Francine magában hordozza az amerikai, Sundance-kompatibilis függetlenfilm minden jellemvonását, erényeivel és hibáival együtt. Erényei közt van a(z egyre inkább Európa-majmolásnak tűnő) minimalizmus és a nagyon erős színészi játék (a tavalyi TIFF-vendég Melissa Leo hibátlan alakítása), hátrányai közt pedig az ív és tét nélküli dramaturgia, a katarzisdeficit. A címszereplőt börtönből engedik ki a film elején, és csak egy dolga van: valahogy visszailleszkedni a társadalomba egy amerikai kisvárosban. Még segítői is akadnának ebben a feladatban, de valamiért (a néző számára sem tiszta okokból) az irracionalitást választja. Sajnos ez az „ok nélküli lázadás” eléggé frusztálja a kedves közönséget, mert semmit sem tudunk meg a nő múltjáról.

Viszont a film legalább kitűnő példázat arra, hogy hogyan születnek a dilinyós „macskás nénik”. Francine az állatok közelségében találja meg az idvezülést, egyre több kutyát-macskát fogad otthonába, azok pedig nem szentélyként kezelik a házat, hanem akolként, így már csak a szagból is feltűnhet a gyanútlan szemlélődőnek, hogy valami nem stimmel Francine háza táján. A film rögrealista jellege ellenére tartalmaz egy-két szürrealizmust súroló jelenetet, mint például a beinjekciózott, rongybábuként lebegtethető macska megborotválása. Mondanom sem kell, ez a túlzott állatszeretet jelenti majd Francine és a nevét viselő film végét is. Mindenképpen nézhető példány, de aki azt a bizonyos katartikus filmet keresi az idei TIFF-en, az rossz helyen keresgél. (jbn)

Még vetítik: június 9., vasárnap, Florin Piersic (Repcsi), 23.00

Takeshi Kitano: Autoreiji: Biyondo / Outrage Beyond

[Árnyak] Takeshi Kitano jakuza-eposzának második része, az Outrage Beyond emlékeztet kicsit A keresztapára. Egyes kivégzésjelenetek határozottan hozzák Coppola néhány shootdown-kompozícióját. De igazából nem ez a lényeg. A lényeg, mint a japán filmkészítő-fenegyerek legtöbb hasonszőrű filmjében (Erőszakos zsaru, Forráspont, Szonatina, de még az árnyaltabb Tűzvirágok is), a csend és a téboly viszonya. Ennek az oppozíciónak Kitano az igazi mestere a filmtörténetben. Ahogy az üldögélés pillanatok alatt vérfürdővé válik, hogy aztán ott folytatódjék, ahol elkezdődött. Az Outrage Beyond is ennek a látásmódnak, szerkesztési eljárásnak az eredménye.

Igaz, van egy recepciós probléma a filmmel kapcsolatban, amely abból fakad, hogy a dolgozat második rész. Ha a néző nem ismeri a 2011-es, Emésztő harag című első epizódot, akkor hosszú ideig nem tud mit kezdeni a vásznon elvonuló számtalan sárga figurával. Kitanónak is meg kell küzdenie a „hogy mondjuk el, hogy mi történt az első részben anélkül, hogy a néző kimenjen a moziból” szindrómával. A film első félórája gyakorlatilag ezzel telik el. Ráadásul úgy, hogy Kitano színész-alteregója, a mindig-húzónév Beat Takeshi nem is jelenik meg a vásznon. Ilyen körülmények közt kapóra jön a Fumiyo Kohinata által kellő harsánysággal alakított Kataoka hadnagy figurája, aki, mint egy bohócba oltott Machiavelli, keveri a lapokat, egymásnak ugrasztja a tokiói jakuzaklánokat, állítólag azért, hogy felszámolja őket, mégpedig úgy, hogy a rendőrségnek a kisujját sem kell mozdítania, tekintettel arra, hogy a klánok szépen kivégzik egymást. Persze semmi nem úgy alakul, ahogy a furfangos (és velejéig romlott) rendőrbácsi gondolja. Ráadásul színre lép Beat Takeshi, és elkezdődik a csend és a téboly hidegrázósan szép tánca. (szj)

Még vetítik: június 6., Cinema City Polus (volt Odeon), 5-ös terem, 22.30 (Furie la pătrat)

Alekszej Balabanov: Ya tozhe khochu / Me too

[This is the End] Valahogy mindig kételkedve indulok neki egy Balabanov-filmnek, ezúttal pedig ha nem tudnám, hogy ki a rendező, azon csodálkoznék, hogy ki ad erre a blőd-banális ötletre pénzt egyáltalán. Az Én is című legújabb filmjének az alapgondolata csak annyi, hogy mindenki a boldogságot keresi, mindenki boldog akar lenni, én is. Egy kivénült gengszter és egy pocakos Mariachi-típusú zenészfigura felkerekedik, hogy alkoholista barátjukat kiszedjék az elvonóból, mert ők tudják, hogy barátjuk nem tette volna le az alkoholt magától, csak a felesége erőltette elvonóra. Miután ezt a missziót sikeresen letudják, útnak indulnak, közben még csatlakozik hozzuk (ha akarja, ha nem) egy öreg meg egy filozófiát végzett prosti, akiről azt hiszik, hogy stoppol.

Az út célja egy bizonyos torony, ami a boldogságot őrzi, és ahonnan még senki nem jött vissza. Hátborzongató, hogy miután megtalálják a Zónát, akarom írni a Helyet, ahol a boldogságnak lennie kell, mindenki halott, és tél van. És hiába nem akarok spoileres lenni (csak az olvassa, aki látta a filmet), de nem hagyhatom ki Balabanov szereplését a filmben, ugyanis az utolsó jelenetben elmeséli egy bizarr álmát a főhősnek (jelzem, a szereplők mind saját neveikkel szerepelnek a filmben), majd arcunkba kiabálja, hogy én is, én is boldog akarok lenni és meghal. A hátborzongató, hogy ez Balabanov utolsó filmje, pár hete tényleg meghalt, így ez a film egy kísértetis prófécia is – annak ellenére, hogy végtelenül könnyed, banális, esetleges... balabanovos. (obl)

Még vetítik: június 6., Cinema City Iulius, 4-es terem, 22.00 (Şi eu)

Diederik Van Rooijen: Taped

[Árnyak] Egy válságban levő pár Buenos Aires utcáin valamikori szerelmét keresi, ehelyett viszont egy rendőrségi kivégzés véletlen tanúja lesz, és menekülniük kell. Szándékos a szerelem kiemelése, a film első 20 perce ugyanis a romantika, a nosztalgia és az érzelmi frusztráció jegyében telik el. Aztán bum, bum a kihalt éjszakai utcán, és egyszerre egy teljesen más zsánerű filmbe csöppentünk. Ám ha nekünk meredek az átállás, képzeljük magunkat szereplőink helyébe, akik csak abban reménykedhetnek, hogy most végre megtérül a sok évi kondibérlet ára, és sikerül lekörözniük a kövér argentin rendőrt, ennél hatékonyabb visszavágás nem nagyon lévén a tarsolyukban.

A film azért működik, mert a teljesen hétköznapi képességű főszereplőkkel szinte automatikusan azonosul a néző, és ideges izgalommal drukkol nekik, hogy „ne arra fuss” vagy „vedd el a pisztolyt”, a bársonyszék biztonságából borzongva gondolva arra, hogy vajon ő hogyan állna helyt egy hasonló helyzetben. Az egész olyan, mint egy jó kis first person shooter számítógépes játék, amelyet nem tudunk befolyásolni. Noha kezdetben az üldözöttek kétbalkezessége feltűnő, idővel lassan ráéreznek a játszma mozgatórugóira – hogy a menekülők kezdenek-e ösztönösen a rengetegszer látott akciófilmek sémái alapján viselkedni, vagy az alkotók nem tudtak más kiutat a fenyegető helyzetből – nem egyértelmű a válasz, és talán csak a film iránti szimpátiánkon múlik. A film sikerét bizonyítja, hogy már készül a hollywoodi remake-je, de sajnos ezt a fajta filmet, amelyet minimalista eszközhasználata és kézi kamerás jelenetei tesznek átélhetővé, egy nagyobb költségvetésről árulkodó képvilág csak lesüllyesztene a középszerű, milliószor látott üldözős mozik színvonalára. (bb)

Még vetítik: június 6., monostori Open Air, 22:00 (Înregistrarea)