Takeshi Kitano az egyik legeredetibb és legváltozatosabb filmszerző, akit a kortárs Japán kiszoríthatott magából, efelől nincs kétség. Épp ezért vártam toporzékolva, hogy hozzájuthassak legújabb akciófilmjéhez, amely korai munkáihoz híven ismét gengszterekkel, yakuzákkal, alvilággal díszített. S amikor egy ilyen precízen tervező, mérnöki alkotó bombasztikus emberhasogatást gondol ki a fejében, annak rossz vége nem lehet.
Rosszakarat és hatalomvágy bont rendet a Japánt övező alvilági kényelemben. Apró félreértések, büszkeséget feszegető malőrök miatt maffiacsaládok ugranak egymásnak, egyik a másikat hibáztatva. A kölcsönös tisztelet látszata ádáz bosszúvágyat takar és Kitano ennek üzenetét egy egészen szabályosan kibontakozó történetbe sűríti össze. Iketomo és Murase klánja szépen, lassan, kimérten kezd sebeket ejteni egymás regimentjén. Az ízlésesen felkínált agresszió látszólag elnyomja a viszonylag egyszerű narratív szálat, de ez messze nem baj: a vérontás lényegi eleme, középponti mozgatórugója a filmnek. Minden szereplő ugyanarra a „refrénre” pusztul el, ezáltal a Kitano-féle sajátos retorzió kinövi magát a filmből. Kárára pedig az megy, hogy az összetett narratívára éhes nézőnek alig jut min csámcsogni.
Én mindezek mellett dicsérni fogom Kitano szerkesztői tehetségét, amit lényegében évtizedek óta bebizonyított. Időt hagy mindenre – és mégis összecsapja a filmet. A képei szinte időben megfagyott pillanatok, egymást keresztező gondolatok elvarrott szálai, statikus beállításainak ügyesen szabályozott pangásai. Jeleneteinek sorai szabályosan követik egymást, mindegyik a fentébb említett célt szolgálja, akárcsak a film képi stílusa. S ez egy igazán eltalált taktus: lassú, és nyomasztóbbá teszi a filmet – azaz nyomasztóbbá teszi a gyilkosságok sorozatát, azaz tökéletesen szolgálja a rendező által kitűzött célt. Ennek ellenére mégis túl epizodikus. Hogy lehet valamit lassan, kimérten, de mégis töredékesen és sietve megmutatni? Korábbi példája ennek a pár évvel ezelőtti Mesrine-sorozat (vagy a tévéfilmnek gyártott Carlos), amely a gengszterek archetipikus balladáját dolgozta fel. Mindkét esetben túl sok az információ, túl nagy a történet, a vászonra vitt tartalomhalmaz óriási, így a végtermék egy enumerációra alapozó hajónapló lesz. Szerencsére a japán mesternek sikerült úgy nyújtani a jelenetek egy részét, hogy nem mindegyik tart csak két vagy három percet. Paradoxális helyzet, hiszen az akciófilm struktúráját éppen a lassan tálalt, egymás után következő gyors epizódok alkotják.
„Beat” Takeshi szokásos szereplése mentőövként szolgál a lövöldözés lassan habzó, zavaros tengerében. Ő az egyetlen beszélő arc, ő az, aki kiváncsivá tesz, akinek a háttértörténetét meg szeretnénk ismerni. Nem elég, hogy jó emberismerő, ezt képes filmben is közvetíteni, olyannyira, hogy arcával és gesztusaival térképezi fel számunkra szereplőjének teljes múltját. A nevezetes alkotó az alfája és omegája ennek a munkának. Producere, írta, rendezte, vágta, és eljátszotta a hatalomvágy vérben fürdetett orgiáját, többletértékkel felruházva az amúgy sokaknak majd fölöslegesnek tűnő mészárlás figyelemmel komponált panorámáját.
A hatalomért küzdő családok kevés érzelmi azonosulásra adnak lehetőséget a nézőnek. Elvesznek részletek, amitől még „filmebb” lehetne a film. A szereplők csak körvonalai bizonyos embertípusnak, megneszelni sem engedik, még az érzelem képzetét sem. Ők a tökéletes katonák egy Tokió formáira fabrikált sakktáblán, akik a tettek mezejéről egy pillanatra sem léphetnek le. Hogy valójában (!) kicsodák ők, azt talán a gyártás alatt lévő második részből hamarosan megtudjuk. Addig megelégszem a történetvezetés effajta, akcióra alapozott formájával, ami a becsületes popcornomozi kategóriájában számomra messze kimagaslik vetélytársai közül.