Jake Adelstein rendkívüli elkötelezettség árán válhatott amerikaiként az egyik legnagyobb japán napilap, a Yomiuri Shimbun oknyomozó újságírójává. Történetéből az HBO Max streamingszolgáltató készített saját gyártású bűnügyi sorozatot. A Tokyo Vice kulturális kölcsönhatások hálójába bújtatott klasszikus gengsztereposz.
Adelstein magyarul is megjelent tényfeltáró dokumentumregénye, a Tokió Vice: Egy újságíró a japán maffia hálójában kendőzetlen őszinteséggel leplezi le a modern nagyváros jóléti társadalma mögött rejlő ellentmondásosságokat. A könyvből készült sorozat ezzel szemben az izgalmas krimielemekre és lassan építkező, személyes karakterdrámára épít. A Tokyo Vice posztkoloniális narratívája a szeriális történetmesélés normatív iskolapéldája: összetett műfajkavalkádjában egyaránt szerepelnek gengszterfilmes, thriller-, melodramatikus és kései felnövés-, illetve karriertörténet-elemek.
A különböző zsánervonások mind egy-egy kiemelt szereplőhöz kapcsolhatók. Jake (Ansel Elgort) az otthonától távol szerencsét próbáló fiú, aki saját ambícióinak veti alá az életét. Gyakran önmagát is veszélybe sodró, nagyratörő nyomozása viszont rendszeresen hoz bajt a körülötte lévőkre. Alkalmi társulásaik alatt Hiroto Katagiri (Ken Watanabe) rendőrtiszt bölcs apafiguraként igyekszik továbbadni sokéves tapasztalatát forrófejű és nem ritkán meggondolatlan ifjú partnerének. Jake pedig kezdeti félresikerült próbálkozásai és hibái ellenére gyorsan tanul. Külföldi létére egyre szélesebb kapcsolati hálót képes kiépíteni Tokió legkülönbözőbb figuráival, köztük az alvilág krémjével is. Így ismerkedik meg a rossz útra tért, de a maffia-felszín alatt gyengéd Satóval (Shô Kasamatsu) és a szintén amerikai bevándorló hostessel, Samanthával (Rachel Keller).
A Tokyo Vice alapos felvezetéséül szolgál egy nagyívűnek ígérkező, valós eseményekből táplálkozó bűnügyi összeesküvés-történethez. A sorozat mégsem fogalmaz meg érdemi kritikát a bemutatott társadalomképpel szemben. Felvetülnek ugyan a kábítószerfogyasztás, a szervezett bűnözés, a korrupció és a rasszizmus kérdései, ezek mégsem kerülnek alaposabban kifejtésre, csupán kommentálatlanul lógnak az elsődleges bűnügyi szál különböző eseményein. Az epizódok alapjául szolgáló regény szembesítő hangvétele szinte teljesen elvész a kisképernyős feldolgozás során: az első évad sokkal inkább a kulturális idegenség kérdéskörét boncolgatja a főbb szereplők érzelmi hátterének vizsgálatán keresztül.
A Tokyo Vice karakterei magányos, hontalan szamurájokként beilleszkedni vágyó kívülállók saját merev világaikban, legyen szó az ázsiai nagyvárosban előre jutni próbáló, nyugatról érkező, fehér bőrű, zsidó (Jake) vagy katolikus (Samantha) fiatalokról, egy becsületes nyomozóról (Hiroto) a korrupt rendőrség kötelékében, vagy egy jakuza-tagnak állt középosztálybeli munkáscsaládból származó, érzékeny srácról (Sato). A boldogulást kulturális, vallási, faji, generációs, és gender-szempontokból is tárgyalható különbségek korlátozzák. A sorozat több perspektíván keresztül, részletesen foglalkozik a kirekesztés témakörével, különös figyelmet fordítva a rasszizmus és a szexizmus kérdéseinek, a #metoo korában kifejezetten aktuális problémák ráadásul posztkoloniális olvasatban kerülnek a középpontba. Az amerikai típusú „self-made man” és „dolgozó nő” sikertörténeteihez képest a közösségcentrikus és hagyománytisztelő, japán értékrendet képviselő narratívák egészen más vonásokat tükröznek, az alkotók mégis sikerrel képesek vegyíteni a különböző szemszögeket.
A keleti és a nyugati kulturális hatások egyaránt formálták a Tokyo Vice sokrétű történetét. Nem véletlen, hogy az epizódok rendezői között éppúgy találkozhatunk ázsiai, mint amerikai származású filmesekkel. A sorozat alaphangulatát és stílusát nagyrészt mégis a nyitóepizódot dirigáló Michael Mann kézjegyei határozzák meg. A sajátos formaelemekkel bíró bűnügyi történeteiről (Szemtől szemben / Heat, A bennfentes / The Insider, Collateral – A halál záloga, Miami Vice) híres rendező ezúttal is rideg, kékes színvilággal, letisztult képekkel, hangsúlyosan kézikamerás felvételekkel és kényelmetlen arcközelikkel operáló látványvilágot alkotott. Ez az egyedi szemléletmód ugyan klasszicizálódik a későbbi epizódokra, a ’90-es évek Tokiójának vibráló neonfényei viszont továbbra is hatásosan világítanak rá a kirekesztettség modern nagyvárosi hangulatára.
A Tokyo Vice széles spektrumot felölelő műfajskálájával és a különböző etnikumok nagymértékű reprezentálásával egyszerre képes megszólítani a közönség különféle rétegeit. Története ugyan nem rugaszkodik el a már jól ismert narratív sémáktól, némileg mégis képes árnyalni aktuális mondanivalóját a kirekesztésről és a kultúrák közötti kölcsönhatásokról. Habár az első évad csupán eredettörténetként értelmezhető, a későbbi fordulatok és jelentős események jól kidolgozott érzelmi felvezetéséül szolgál. Izgatottan várjuk a folytatást.
