Michael Mann igen ellentmondásos rendezővé nőtte ki magát az utóbbi 5 évben. Legtöbbször a történetet elkenő digitális kamera mániáját rosszallják az ítészek, és magam is úgy vélem, hogy a Collateral – A halál zálogában még a tartalom és a forma egyensúlyát tükröző technikája a Miami Vice-ban már kezdett elsikkadni. Akkor azt saccoltam, hogy a mélypont csak idő kérdése.

Nehéz feladat a harmincas évekbeli gengszterfilm-aranykor leképzése. Óvakodni kell az anakronizmusoktól, nem szabad teljes mértékben ignorálni a periódus atmoszféráját, emellett az alkotók a jellemkontúrozással és a közönségigénnyel való bűvészkedésre is rákényszerülnek. Legutóbb Ridley Scott vette többé-kevésbé sikerrel a hajtűkanyarokat a harlemi nagyúr, Frank Lucas krónikásaként, idén pedig a Szemtől szemben (Heat) direktora kíván szép perceket okozni Bryan Burrough ismeretterjesztő könyvének adaptációjával. Ha egyetlen jelzőre kellene redukálnom vállalásának eredményét, azt kell mondjam: nevetséges. Rendben van, hogy a rendező képzelete G. W. Pabst Bánatos utcájától kapott szárnyra, és vélhetően innen eredeztethető a helyszíneknek arculatot kölcsönző alkotói hitvallás, de ami túlzás, az túlzás. Nem tudom, ki hogy van vele, de John Dillinger és bandájának históriája szerintem nagyívű képfestészetért, sárgásbarna, fehér színekért, illetve ha dosztojevszkiji lélekbúvárkodásért nem is, de mindenképpen tisztességes karakterológiáért kiált.

Az alaptörténet is fel tudna nőni egy izgalmas gengszterdrámához. A címbéli Első Számúak a Nagy Gazdasági Világválság érájában úgy határoznak, odacsapnak a bankhálózatoknak és rablássorozatokkal, csoportban artikulálják az általános lincshangulatot. Dillingert, a vezért országos celebritássá duzzasztja a pórnép, ám létezik törvény is a világon: J. Edgar Hoover megalapítja a Szövetségi Nyomozóirodát, és a Szépfiú Floydot frissiben leterítő Melvin Purvis ügynököt jelöli ki a bankrablók elleni hajtóvadászat élére. Purvisék viszont nem tudnak zöld ágra vergődni küldetésükkel, ezért a misszió rövidesen egy grandiózus rendfenntartói együttműködésbe torkollik, majd a Biograph mozi bejárata előtt zárul. Nagyszabású – leírtam az elvárásokra irányuló kulcsszót. A Közellenségek legnagyobb problémája, hogy ebből az égvilágon semmi nem csapódik le. Látványvilág és karakterológia szempontjából sem. Nem érdemes kertelni, a képi világa borzalmas. Soha életemben nem hangolt le ennyire egy mozgókép kinézete és nem okoltam még ennyire a gyalázatos operatőri munkát egy teljes film balsikeréért.

Hogyan képzelendő ez el a gyakorlatban? Dante Spinotti, a többnyire meggyőzően brillírozó képvarázsló rendezői utasításra premier plánokkal, hirtelen közelikkel, zaklatott kameratempóval halmozza el a filmet, csakhogy egy epikus hommage-hoz, amit a rendkívüli hangulatteremtő és színészvezetési képességekkel áldott Michael Mann vezényel HD-kamerával, enyhén szólva nem illik ez a dokumentarista stílus. Sőt, Dogma-stílus: a non-diegetikus zene ugyanis számos alkalommal kimarad. Vagy egyszerűen jellegtelen. Képzeljünk csak el egy 1934-es, chicagói éjszakai klubot, ahol szmokingos urak és kisestélyis hölgyek flörtölnek a cigarettafüstben, ahol egy énekesnő búgó hangon énekli a Bye-bye, Blackbird című nótát, és közben – hála a Sony vadonatúj digitális technikai apparátusának –, élettelen-életlen a kép. Máris kaptunk egy komplett jelenetsort a filmből. A játékidő többi részében is tetten érhető az ízlésficam. Piszkosul disszonáns például a jelenet, mikor a fakón fotografált Dillinger szimfonikus zenei aláfestéssel réved a távolba, a lassítva bukfencező texasi ügynökről – ugyanilyen képminőségben – pedig jobb nem beszélni.

Fentebb megpendítettem a drámai potenciál kiaknázatlanságát. Igen, Mann profizmusa itt is csorbát szenved. Hol van már a riasztóan munkamániás, pszichotikus Hannah nyomozó és a rezignált bűnöző, McCauley közötti jing-jang embléma! Képtelenség azonosulni a figurákkal, ha a gengszterfőnök és a ruhatároslány románcát vagy unásig ismert szófordulatok vagy nevetséges pillanatokból építkező dialógusok hivatottak aládúcolni, és képtelenség azért, mert az ész nélkül vonszolt kamera a szereplők arcának memorizálását is gátolja. A szövetségieket alakító színészek oldalán sem rózsásabb az összkép. Christian Bale sosem játszott ilyen rosszul, szövegét minden beleélés nélkül skandálja, és nem izgatott, hogy zéró vagy öt személy hagyja ott a fogát, ahogy az sem, pozitív vagy negatív figura-e az illető. Arra se akarjunk választ találni, mitől olyan fenenagy ikon John Dillinger. Csak az Ez itt Angliából (This Is England) és a Blöffből (Snatch.) ismert Stephen Graham-et, Babaarcú Nelson életre keltőjét tudom méltatni, annak ellenére, hogy pusztán James Cagney eszelős gengszter-archetípusát utánozza, de legalább kiemelkedik a dögunalmas főszereplők és mellékalakok panteonjából.

Ezek után azon csodálkozom a legjobban, hogy bizonyos fórumokon Oscar-esélyesként rebesgetik a Közellenségeket, holott nemhogy pluszra, de az értékelhető elemekre is mikroszkóppal kell vadászni benne. 80 (az Imdb szerint 150) milliós büdzséje dacára nem átall amatőrfilmes megoldásokkal sokkolni, és akárhogy töröm a fejem, slendrián voltára a kiakasztó külalakjánál keresve sem találok beszédesebb hasonlatot.