Jennifer Kent (A Babadook) második, brutálisan terhelő kegyetlen bosszúfilmje nem billogozható meg egyszerű rape and revenge-filmként. Annál egyszerre több és kevesebb is.
Ahogy az örökérvényű filmkritikusi fordulat tartja, nehéz a dolga annak a rendezőnek, aki első filmjével nagyot dobott. Az elvárások ennek megfelelően nagyok voltak Jennifer Kent második filmje kapcsán, hiszen 2014-ben A Babadook volt az éppen aktuális, semmiből felbukkanó független sztárhorror (ennek a kategóriának léteznie kellene). Kent kevésbé ijesztő, viszont annál – jó és rossz értelemben véve is – frusztrálóbb debütálása annak ellenére tudott több metaforikus szinten is működni (gyászmetafora, álmatlanságmetafora, egy nehezen kezelhető gyerek felnevelésével járó fáradalmak metaforája), hogy érintett témáit olykor didaktikus sulykolással, vagy épp kellemetlenül agyonismételve hangsúlyozta a kissé talán túl nagy vehemenciával félresöpört horror-formulák ellenében. Egy kevésbé eszes és gondos rendező kezei között A Babadook mélyén kavargó többszörös tematikai dialogizáltság szerkezete széthullott volna, azonban Kent arányérzéke is hagyott kívánnivalót maga után. Mindezt azért szükséges megjegyezni, mert érdekes – és némileg lehangoló – módon úgy tűnik, mintha Kent többszörösen metaforizált, számos értelmezési síkon is eldöcögő horrorja magabiztosabban működne, mint a szubtextualizáltságot és metaforizáltságot látványosan kerülő The Nightingale.
Kent veretes, szikár, rideg és nehéz művében a brit gyarmatosítás során szó szerint és elvont értelemben is megerőszakolt Ausztrália – egészen pontosan a Van Diemen-föld börtönszigete, azaz a mai Tasmánia – mutatja meg elcsúfított arcát. Annak ellenére, hogy a The Nightingale történetét bárki elintézheti azzal, hogy „egy megerőszakolt nő le akarja vadászni erőszaktevőjét”, Kent alkotása mégsem billogozható meg egy ’70-es éveket idéző rape and revenge-filmként. Annál egyszerre több és kevesebb is.
A film első negyed órájában kétszer is brutálisan megerőszakolt elítélt ír lány (Aisling Franciosi nem épp maradandó alakítása) egy hasonlóképp semmibe vett, megalázott, társaitól megfosztott társat kap kíméletlen útján: egy őslakos fiatalt (Baykali Ganambarr nagyszerű). A The Nightingale akkor tud igazán izgalmas és érdekfeszítő filmmé válni, amikor kettejük viszonyát fejtegeti. Rettenetesen béna és ízléstelen húzás lett volna, ha a két kegyetlenül marginalizált, elnyomott és emberszámba se vett karakter – egyébként kifejezetten triviális – sorspárhuzamából Kent valamiféle szentimentális kultúraközi barátságeposzt rittyentett volna, de szerencsére ez nincs így. Clare és Billy párosa kényszerszövetség, mindketten kőkemény előítéletektől fűtött, történelmük és társadalmi közegük által megnyomorított szerencsétlenek, az egymás iránt táplált kezdeti megvetésük, bizalmatlanságuk és reflex-szerű gyűlöletük azonban lassan, nagyon lassan, apránként oldódik fel a ráismerésben: mindkettejüket a kolonializmus pusztításgyára tette egyenrangú, megemészthetetlen gyásztól mozgatott bosszúszomjas szellemmé. A film legszebb és legtisztább pillanata, amikor saját nyelvükön kiabálva a sötétségbe átkozzák vissza anyjukba a brit gyarmatosítókat. Ekkor találnak egymásra. Ez így elég is lett volna. Kent azonban besokall.
Clare a címbeli fülemüle (vagy csalogány), akit gyönyörű hangján énekelt ír dalai miatt becéznek így. Billy beceneve pedig Feketerigó, ő bennszülött-dalaival és rigmusaival tűnik ki sorstársai közül. Mindketten madarak, de nem szabadok, mint a madár. Mindketten énekükkel éltetik és idézik meg a szabad időket, szabad otthonukat. Értjük, Jennifer, értjük. De Jennifer, ugye nem fognak az elkerülhetetlen leszámolás után együtt énekelni? És de. És fáj. Távol áll ez A Babadook transzformatív trauma-feldolgozási metaforáitól, de nagyon. Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy a szenvedés, az erőszak, a pusztítás, az oppresszió, a kirekesztés megannyi rettenetesen ocsmány tette okán a The Nightingale képes egyfajta lesújtó allegóriaként elmeszelni jelenünket, az vagy téved, vagy beéri ilyen kevéssel.
Radek Ladczuk operatőr – az ausztrál táj jellemző panorámáinak beintő – majdhogynem 4:3-as, bizarr méretezésű képeivel nagyszerű hangulatot képes teremteni, ami nagyban hozzájárul a film málhájához. A dobozszerű képátlóban töpörödnek a távolságok, szűkül a horizont, távolodnak a csillagok, és noha Kent alig dolgozik belsőkkel, a táj mégis klausztrofób, sötét masszaként terül a nézőre. Néha viszont furcsa útvesztőként hat a természet, sokszor mintha ismétlődnének helyszínek, mintha Clare és Billy ugyanazt a három bukszust kerülgetné. A lényeg ugyanakkor az, hogy Tasmánia halott, rémisztő, fenséges szépség, melynek földjébe évszázadokkal ezelőtt beivódott minden, amitől lehet rettegni.
Kent bosszútörténetének bosszúértelmezése azért kifejezetten érdekes, mert a rendező kerüli annak konkretizálását – noha nem feltétlenül jelenthető ki az, hogy ezt tudatosan teszi. Ettől eltekintve jó látni, ahogy egy ilyen bődületesen vérgőzös kálvária szerzője egyszerre mereng el azon, hogy a gyilkosság – így a bosszú is – menthetetlenül kísérti a gyilkost, tönkreteszi az életét, valamint azon, hogy bizony akad a világban olyan mély és végtelenül rohadt gonoszság, amire kizárólag az erőszak lehet a válasz. A Clare-t megerőszakoló brit tisztek bőven reprezentálják ezt az atavisztikus, egyetemes gonoszt. Túlságosan is, Kent ugyanis ábrázolásuk során újfent nem talál középútra. Nehéz úgy megvédeni filmjét a vállrándítással rásütött rape and revenge-címkétől, ha közben fő antagonistája (Sam Claflin) pontosan olyan túlexponált emberszörny, mint az exploitation-szubzsáner bármelyik hasonló rohadéka. Tény, hogy a film első harmadában olyan gyomorforgató dolgokat művel, amiktől egy-egy indulatosabb néző is szívesen kibelezné (sőt, mintha Kent még árnyalni is próbálná a karaktert), de ahogy vonul előre a cselekmény, úgy válik felfoghatatlan szívtelenségében és kegyetlenségében karikatúraszerűvé. Egy idő után úgy tűnik, mintha a tag tulajdonképpen bármit és bárkit megerőszakolna és megölne, a sorrend nem számít. A nagy erőszakolgatásokban és gyilkokban pedig apránként elveszik az éle és a látványától érzett kezdeti, zsigerből tomboló őszinte harag, így pedig az áldozatok iránt táplált empátia, sajnálat és bánat is. Csak várjuk, hogy valahogy végre kinyúvadjon ez a féreg, mert hát olyan nincs, hogy nem nyúvad ki. A legnagyobb probléma Kent filmjével ugyanez: egy idő után csak nézünk ki a mázsája alól és várjuk, hogy vége legyen.
A rendező készakarva terheli le a nézőt, mind sokkoló és elkeserítő jeleneteinek letaglózó pőreségével, mind a cselekményvezetés meg-megakasztásával, idegtépő lefékezésével, mind pedig a film hosszával. A The Nightingale hosszabb, mint amilyen hosszú. Közel két és fél óra, de többnek tűnik. Ahogy vánszorog előre a történet, a forgatókönyv úgy tűnik egyre ambivalensebb munkának: néha tisztességes és feszes, néha csúnyán kilazulnak a csavarok, disszonánssá válik, néha nem is találni a történtek mögötti logikát, de az állítások szinte mindig ugyanazok, túlbeszélve, ciklikusan, arcba tolva. Süt a filmről, hogy Kent becsülendő dühből kovácsolta, hogy nagyon meg akarta mondani, hogy oda akart csapni. A szándék nemes, a fülemüle dala viszont hamis: a The Nightingale fárasztó, repetitív, gépies, szürke és tompító film, ami attól nem lesz jobb, hogy látni lehet a felszíne alatt meghúzódó sokkal jobb filmet.
