A horror népszerűbb, mint valaha, sőt, egyesek szerint horrorreneszánszban élünk. De mi köze ehhez Trumpnak, a terrorizmusnak és a propagandának?

Az elmúlt években újra divatba jött és mainstream lett a horror. Már nemcsak a lelkes rajongókat és a tematikus blogokat érdekli egy-egy új rémfilm, hanem a művészfesztiválokat és a nagyközönséget is. Stephen King bohócával az élen horrorok kaszálnak a pénztáraknál, és azok elégítik ki a művészi igényeinket is, mióta az angolszász média egy új zsáner, az ún. poszt-horror születését vizionálta.

Az elmúlt években egyre többen néznek és egyre jobban értékelik a horrorfilmet, aminek köszönhetően a fősodorba is visszaette magát az egyébként lenézett műfaj. Aligha van ennek látványosabb jele, mint hogy az Akadémia 25 év után újra elismert egy echte horrorfilmet. A Tűnj el! (Get Out) az öt Oscart besöprő A bárányok hallgatnak után újra a legjobb filmnek és rendezőnek járó jelöléshez juttatta a műfajt, és a legjobb eredeti forgatókönyvért díjazó szobrot végül el is nyerte. Ennek a fontosságát pedig nem lehet túlhangsúlyozni, hiszen az Oscarok történetében összesen négy horrort, a Tűnj el! mellett Az ördögűzőt, a Cápát és A bárányok hallgatnak-ot jelölték a fő kategóriákban. (A szaklapok szeretik hatfősre bővíteni ezt a listát, de a Hatodik érzéket és a Fekete hattyút nyugodt szívvel tekinthetjük pszichológiai thrillernek.)

Jordan Peele: Get Out / Tűnj el!

Az elmúlt két évben érezhetően kialakult egy hájp a horror körül, és csökkent az undorítónak és szenzációhajhásznak bélyegzett műfajjal szembeni megvetés. New York Timestól a Guardianig a legnevesebb újságok boncolgatják, mi lehet az általuk poszt-horrornak vagy presztízshorrornak becézett filmsikerek titka, amik azzal keltettek feltűnést, hogy a közönséget és a kritikusokat is az ujjuk köré csavarták. A Tűnj el! például eszelősen jól keresett, amikor 255 millió dollárra váltotta a hollywoodi mércével filléres (4,5 milliós) befektetését, miközben a Rotten Tomatoes szerint a tavalyi év legjobban fogadott filmje volt a Lady Bird mellett, és az összesített kritikák szerint a mai napig 99 %-on áll. Az igazi pénzesőt viszont Stephen King gyermekevő bohóca hozta el, ami a létező összes horrorfilmes rekordot megdöntötte (előzetes nézettsége, nyitóhétvége, piros karikás filmbevétel), és 700 milliós keresetével a legnézettebb horrorfilm lett, az év végi listán olyan gigaprodukciókra verve sokmilliós köröket, mint Az Igazság Ligája vagy a Transformers: Az utolsó lovag.

A horror mindig is jó befektetés volt, hiszen úgy lehet sokat keresni vele, hogy pénzt költeni nem nagyon kell, cserébe viszont volt egy plafon (150-200 millió környékén), amit még a legnépszerűbb horrorfilmek közül is csak néhány tudott áttörni. A Fűrész-sorozatból például egy filmnek sem sikerült, az elmúlt másfél évben viszont több horrornak is: a Széttörve 278, a Hang nélkül 330, A múmia 409, az Annabelle 2.: A teremtés pedig 306 millióval gazdagította a producereit. Ennél jobb hírt pedig nem is kaphattunk volna, mert ez azt jelzi, hogy a horror előtt leomlottak a műfaji korlátok, és beléphetnek a látványfilmek és blockbusterek ligájába. Ma már nem csak a kamaszfiúk számítanak a horror elsődleges célközönségének (a nézők felét Amerikában a 30 év alatti nők adják), ennek köszönhetően pedig az egyik leggazdaságosabb beruházássá nőtte ki magát a műfaj Hollywoodban, még akkor is, ha a Universal régi szörnyeit feltámasztó rémuniverzuma a pocsék Múmiának köszönhetően földbe állt. Tavaly például több, mint egymilliárd dollárt kaszáltak a horrorfilmek az Egyesült Államokban, és a száz legjobban kereső film közül 12 horror volt.

Andrés Muschietti: It / Az

A horror most mindenhol ott van a kultúrában: a tévében egy sárkányos fantasy mellett egy echte zombisorozat a legnépszerűbb, a Netflixen olyan jól pörögnek a műfaj darabjai, mint a 80-es években a videotékákban, és az Az bravúrjának köszönhetően már azt sem nézik ki Hollywoodból, aki blockbusterként akarja pitchelni a legújabb horrortervét. A laikusok fejében megfogant a gondolat, hogy a horror nem csupán az eszetlen ijesztgetéssel egyenlő, és az A-listás filmsztárok is újra felfedezték maguknak a műfajt. Helen Mirren a Szellemek házában borzongatott, Jessica Chastain a Mama és a Bíborhegy után aláírt az Az folytatására, Emily Blunt a Hang nélkül sztárerejét emelte John Krasinskivel, Jason Statham a Meg című óriáscápás mozira próbál becsábítani minket, Dakota Johnson pedig a Suspiria remake-jében próbálkozik meg a horrorművészettel. Utoljára a 90-es években özönlöttek ilyen tempóban világsztárok a rémfilmekbe, amikor Jack Nicholson vérfarkasként (Farkas), Tom Cruise vámpírként (Interjú a vámpírral), Julia Roberts Jekyll és Hyde bejárónőjeként (A gonosz csábítása), Al Pacino pedig személyesen az ördögként vigyorgott az arcunkba (Az ördög ügyvédje).

Trump, a parababák, meg a mormoták

A horror új aranykorában élnénk? Alighanem. Válságban prosperál a horror igazán, mert katartikus élményben oldja fel az embereket mélyen érintő félelmeket, és hát manapság sok mindentől rettegnek az emberek: bevándorlástól, terrorizmustól, Brexittől, oroszoktól, Észak-Koreától, Donald Trumptól. Ezek a félelmek pedig a horrorfilmekben is lecsapódnak: ahogy az 50-es évek inváziós filmjeiben a hidegháborús szorongás, a 80-es évek testhorrorjában az AIDS-válság, a kínzáspornóban pedig a terrorizmus elleni háború borzalmai tükröződtek, úgy a manapság népszerű, tévesen csak presztízshorrorként emlegetett filmekben, a Tűnj el!-ben, az Örökségben, vagy az It Comes At Nightban is felszínre buknak a legsúlyosabb paráink az idegenektől, a megosztottságtól, vagy épp a civilizált álcába bújtatott rasszizmustól.

Manapság kifejezetten divatba jöttek az intelligens horrorok, amik egyszerre aratnak kritikai és közönségsikert, játszanak nyíltabban a horror metaforáival, és közben kínálnak valami újat a műfajbeli átlagnál. Az ún. presztízshorrorok fősodorbeli népszerűségét viszont nem kell rögtön Trump elnökségéből levezetni, mert adódik rá egy sokkal egyszerűbb magyarázat is. Mégpedig az, hogy lecsengtek a 2000-es évek trendjei: az Idegleléssel fémjelzett találtfilmes horrorok visszabújtak az undergroundba, a kínzáspornó öncélú reszelésére ráuntak a nézők, a nagy franchise-ok pedig egyszerűen véget értek (Végső állomás, Paranormal Activity, Resident Evil, Sikoly), ellaposodtak (Amityville, A texasi láncfűrészes mészárlás), vagy pedig a csalódást keltő remake-jeik hantolták el hosszú időre a zombiként újra és újra feltámadó szériát (Poltergeist, Evil Dead, Rémálom az Elm utcában, Péntek 13).

A helyükre pedig nem jött más, csak James Wan, aki a 2000-es évek alaphangját a Fűrész, a 2010-esét pedig az Insidious és a Démonok között univerzummá tágult franchise-ával határozta meg. Ha a 80-as éveket a slasher, a 90-est az ironikus horror dominálta, akkor a 2010-es a természetfeletti horror évtizede, amit Wan kreatúrái, a nagymamánk padlásra hányt parababája meg egy Marilyn Mansonra sminkelt démon népesítenek be. Érthető, hogy egy ennyire ateista és technológiamániás korban miért lúdbőrözünk a másvilágról érkező szellemektől, és az is, hogy a gazdasági világválságot meg az amerikai lakáshitel-krízist követően a kísértetházas mozik lepték el a piacot. De azt sem kell magyarázni, hogy a megszállt babás/démonos kísértetházak hat-hétévnyi egyeduralma után miért kínálhatnak csábító alternatívát a szabályszegő horrorok, amik nem a csutkára tekert hanghatásokban látják az ijesztgetés kizárólagos módját.

Ari Aster: Hereditary / Örökség

A közönség most vevő az újításra, és ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a hamvaiból feltámasztott Fűrész – Újra játékban nem tudta revitalizálni a filmsorozatot, és csupán a gyalázatos hatos részt körözte le bevételben. Ellenben egy eredeti (tehát nem remake, folytatás vagy előzményfilm), mint az ugyanabban a hónapban bemutatott Boldog halálnapot! (Happy Death Day), 122 millió dollárt vágott zsebre, pedig hát a szó hagyományos értelmében az sem volt eredeti vagy épp frappáns film – bűvészmutatványa kimerült annyiban, hogy közös nevezőre hozta a Sikolyt Bill Murray időhurkos mormotafilmjével, az Idétlen időkiggel.

A nézők érzékenyítésében tagadhatatlanul fontos szerepet vállalt Jason Blum producer is, az új évezred horrorpápája, aki Roger Corman mintájára olcsó (ötmillió alatt tartott), de témát bátrabban választó, és akár politikával (Purge-széria), akár rasszizmussal (Tűnj el!) is rémisztgető horrorfilmekkel áraszt el minket már egy szűk évtizede. Az intelligens horror fősodorbeli áttörésében fontos szerepet játszott az is, hogy a globalizált horrorfilmpiacnak köszönhetően elsöprő kritikai sikert értek el más országok mesterparáztatásai Amerikában, mint a francia Nyers, az ausztrál Babadook és a dél-koreai Kokszongi sirató, de a legtöbbet Blum tette azért, hogy a nézők nyissanak az új(szerű) horrorfilmek felé, amikor az Insidious és a Paranormal Activity mellett olyan új ötletre felhúzott és csavaros terrorfilmeket is moziba küldött, mint az Oculus, a Sinister, a Creep, vagy a Széttörve.

A sznobizmus borzalmai

Hogy a horror a 70-es, 80-as évek után megint piszkosul menő lett, az az angolszász sajtó figyelmét sem kerülte el, de a mainstream lapok nem tudtak teljes mellszélességgel beállni a jelenség mögé anélkül, hogy ne legitimálták volna, miért ölelik meg a keblükre ezt a gyakran megvetett zsánert. Ezért született meg az angoloknál a poszt-horror, az amerikaiaknál pedig az emelkedett vagy presztízshorror címkéje¹, amivel azt jelzik, az általuk kedvelt horrorfilmek mások, jobbak, többek, mert meghaladják a horror műfaját.

Christopher B. Landon: Happy Death Day / Boldog halálnapot

Különös a Guardian cikke váltott ki nagy felháborodást szakmai körökben², amelyben Steve Rose azt fejtegette, hogy csak az olyan poszt-horrorok, mint az It Comes At Night, A boszorkány, vagy a Kísértettörténet képesek választ adni a nagy metafizikai kérdésekre azáltal, hogy elhagyják a horror bejáratott toposzait, és metaforikus tartalommal meg drámai érzelmekkel dúsítják a történetüket. Rose cikkével nem csupán az a baj, hogy önkényesen kezeli a műfaji határokat, és egy művészfilmet (az amúgy remek Kísértettörténetet) is horrorként emleget, csak mert szerepel benne egy szellem, holott Walt Disneyt biztosan nem nevezné horrorpápának pusztán azért, mert a Hófehérke jó pár verejtékes rémálmunkért felelt gyerekkorunkban. Hanem az is kifogásolható benne, hogy alapvetően félreérti, hogyan működnek a műfajok, és hogyan a horrorok, amiknek azok a darabjai is szembesíthetnek a mélyen lapuló szorongásainkkal, amikben semmiféle emelkedettség vagy szabálytörés nincsen.

A horrorfilmek ugyanis a kollektív rémálmaink, amik képszerűsítik egy társadalom félelmeit. Ezek lehetnek olyan aktuálisak, mint az It Comes At Nightban a bevándorlóktól és az esetleges fertőzéseiktől való rettegés, és olyan általánosak, mint a cápáktól, a bohócoktól, vagy a sötétségtől való viszolygásunk. Nem arról van tehát szó, hogy az It Comes At Night, A boszorkány, a Babadook, vagy a Valami követ új alzsánert teremtett volna, ami túllép a horroron, hanem arról, hogy ezek pont azért válhattak kultikus filmekké, mert a horror leglényegét hozták felszínre, amikor korunk valamelyik égető problémájával szembesítettek.

Szóval akkor tévedtünk, amikor azt hittük, az elmúlt években tényleg javult a horrorfilmek minősége? Egyáltalán nem. Csak azt nem egy sznob horrortípus kikristályosodása hozta el, hanem az a tiszta lap, amire a kifutó franchise-oknak és elapadó trendeknek köszönhetően új rendezők írhatták rá a vízióikat. A független filmben színre lépett egy fiatal generáció, akik előbb voltak horrorrajongók, mint filmrendezők; a 70-es, 80-as évek klasszikusain nőttek fel, de túl vannak azon, hogy ezt folyton az orrunk alá dörgöljék (mint a Sikoly és a koppintói). Ari Aster (Örökség), Robert Eggers (A boszorkány), Ti West (Az ördög háza, A fogadós), Adam Wingard (You’re Next, The Guest, Death Note), vagy David Robert Mitchell (Valami követ) ismeri a horrorok szabályait, de azokat nem kiforgatja és megsemmisíti, hanem eljátszik velük. Kevés pénzből – pár millió dollárból – dolgoznak, az alacsony költségvetés pedig azzal jár, hogy drága trükkök helyett frappáns ötletekre építik a filmjeiket. Rájátszanak a nosztalgiára, például John Carpentert idéző szintetizátorfutamokkal hozzák vissza a kamaszkori emlékeinket, amikor titokban, megnyúlt VHS-en néztük a Halloweent – de közben új szörnyeket, új mitológiákat teremtenek. Az ismerősből valami ismeretlent hoznak létre.

Trey Edward Shults: It Comes At Night

Körülöttük pedig kialakult egy infrastruktúra, a tehetséges rendezőket gondozó forgalmazók hálózata (A24, Blumhouse, Netflix), és az értő fesztiválközönségből sem volt hiány, ami megalapozta a filmek körüli, szuperpozitív hírverést (A boszorkány, az Örökség és a Babadook a Sundance-nek, a Valami követ Cannes-nak, a Hang nélkül az SXSW-nek volt a szenzációja). Az egyre tekintélyesebb független horrorsikerek pedig szép lassan a fősodorba is beszivárogtak, és megihlettek olyan sztárokat, mint John Krasinski, aki többek közt a Tűnj el! hatására vállalta el a Hang nélkül-t, és a Babadookból tanulta meg a horrorrendezés fortélyait. A pénzügyi és kritikai elismerések hatására a nagy stúdiók is nagyobb bizalmat szavaztak az újszerű horrorfilmeknek, ezért taposhatnak most egymás sarkára olyan különleges eresztések a mozikban, mint a Tarr Béla tempójában paráztató Örökség, a gyereknevelés paráit némán megéneklő Hang nélkül, vagy Stephen King gonosz bohóca az Azban.

De most akkor mitől is rettegünk?

Az angolszász sajtónak igaza van abban, hogy az elmúlt években valóban több művészi kiállítású, a horror szabályait látványosan meggörbítő film jutott el a mozikba, de ezeket pusztán műfaji szempontból lehetetlen egy kalap alá venni. Az Örökség bizarr sátánizmusa messze áll a Hang nélkül poszt-apokaliptikus túlélőtúrájától, vagy a nemi úton terjedő betegségek, de akár a nemi erőszak metaforájaként is olvasható, carpenteri hangulatú Valami követtől. Egyvalami mégis közös bennük: ezek a kultikus státuszra emelt, vagy akár tömegsikert arató filmek megragadták az emberek képzeletét, mert kifejeztek valamit az aktuális szorongásainkból. Ha nem is alkotnak egységes alzsánert, azt elárulják, hogy mitől félünk igazán.

És ehhez nem is kell idekevernünk az Azt, mert a gonosz bohócos film annak ellenére lett világsiker, hogy elkente Stephen King gondosan kifejtett témáit alkoholizmusról, családon belüli erőszakról, miegymásról. (Az okokért pedig nem kell messzebb menni a 80-as évek iránti nosztalgiánál, a Stranger Things sikerénél, a vérprofi rémisztgetéseknél, King népszerűségénél, és persze annál, hogy egy piszok félelmetes bohóc ijesztget benne spielbergesen cuki lurkókat.) Viszont nagyon is beszélnünk kell az Örökségről, A boszorkányról, az It Comes At Nightról, és társaikról, mert ezek rögtön elárulják, hogy manapság a visszafordíthatatlan bizalomvesztés, a család és a társadalom felbomlása, meg az otthonunk otthontalanná válása borzaszt el minket leginkább.

Robert Eggers: The Witch / A boszorkány

Ha van nagy témája a 2010-es évek horrorjának, az a család felbomlásától való félelem. Erről szólnak a legnépszerűbb rémfilmek az Insidioustól a Démonok közöttön át a Sinisterig, és az olyan kritikuskedvencek is, mint a Babadook, az Oculus, vagy a Nászút. És ez kapott egy aktuálpolitikai gellert mostanában, amikor a családot már nem külső fenyegetés veszélyezteti, hanem belülről emészti fel magát. Akkor, amikor a világ kibékíthetetlen ellenpólusokra, keletre–nyugatra, keresztényre–muszlimra, szegényre–gazdagra, konzervatívra és liberálisra szakadt, az Európai Unió önmagával harcol, az Egyesült Államokat saját elnöke osztja meg, a politika pedig bárhol egymás ellen hangolja a rokonokat, a belülről elrohadó család a legnyilvánvalóbb szimbóluma a félelmeinknek.

Az Örökségben, A boszorkányban, a Tűnj el!-ben, az It Comes At Nightban is a saját tagjai ellen fordul a társadalom alapegysége, miután elpárolog az egymás iránti bizalom. Az Örökség alvajáró anyukája bevallja, hogy egy ponton meg akarta ölni a gyerekeit, és a pokol ura által megszállt nő valóban a férje és a fia életére tör, A boszorkányban az elvakultan vallásos szülők a kamaszlányukban látják a sátánt, a Tűnj el! fehér, liberális családja a lányuk fekete fiúinak testét sajátítja ki, az It Comes At Night pedig úgy indul, hogy a családfő egy gázmaszkban lelövi a saját apját, mert az gyógyíthatatlan beteg lett a poszt-apokaliptikus világban. Ezekben a szorongásfilmekben a saját lakásunk válik idegenné, kiismerhetetlenné, mert ha a félelem felzabálja a lelket, és elembertelenedik az ember, akkor az őt körülvevő világ sem maradhat otthonos.

Nem csoda, ha ebben a közegben az egyébként frappáns dialógusokra építő amerikai film egyre inkább kiábrándul a szavakból. Az álhírek és a politikai újbeszél korában, amikor a média folyamatosan veszíti el a valósággal ápolt kapcsolatát, az emberek között sem a párbeszédek hordozzák már az őszinte érzelmi kapcsolatot³. Legnyilvánvalóbb példája ennek az idei Oscaron taroló szörnymelodráma, A víz érintése, amelyben a szerelem egy privát, bensőséges jelnyelven bontakozik ki a néma takarítónő és a CIA laborjában fogvatartott halisten között. A takarítónő barátnője, aki folyton fecseg, örömtelen házasságban él, mert a férje hallgat a tévé előtt, és ha megszólal, csupán dirigálni tud neki; a művészt pedig, aki megtöri a hallgatását és felfedi valakinek a melegségét, elutasítják⁴.

John Krasinski: A Quiet Place / Egy csendes hely

Manapság szavakkal a legkönnyebben hazudni és manipulálni lehet – talán ezzel is összefügg, hogy a kortárs horrorfilmben újra teret kapott a sátánizmus és a boszorkányság, aminek köszönhetően a saját valóságunktól biztonságos távolban élhetjük át, milyen borzasztó kiszolgáltatva lenni a felettünk álló erőknek, az embert pusztán szavakkal manipulálni képes hatalmasságoknak. A boszorkányos filmekben megtapasztalhatjuk, milyen teremtő és pusztító ereje lehet a szavaknak, hiszen ahogy a Biblia is a kimondott szóra, az Igére épül, úgy a propaganda is szavakkal teremt alternatív valóságot. Jól példázza A boszorkány, hogy akibe kiskora óta azt plántálják, hogy bűnös a lelke, és az erdőben a sátán ólálkodik, az valóban a sátánt fogja látni, ha megijed a fák között. Robert Eggers gyertyafényes horrorja elsősorban persze azért ijesztő, mert tíz perce sem pörög, de már csecsemőt áldoznak benne bizarr fenekű boszorkányok, és a lapátfülű nyuszi a sátán földi helytartójaként ugrik elénk, másodsorban viszont azért, mert tűpontosan beszél arról, hogyan torzítja el az ember valóságérzékelését a vallási fanatizmus, és arról is, hogyan teremthet a propaganda veszélyt ott, ahol valójában nincsen – vagyis ugyanolyan izgalmasan olvasható a dzsihadista radikalizmus, mint az ellene gyűlöletkeltéssel védekező nyugati sajtópropaganda felől⁵.

Törvényszerű, hogy ha a 2000-es években a testünket bontotta apró darabokra a kínzáspornó az iraki és az afganisztáni háború, meg az elharapódzó terroristatámadások árnyékában, akkor az elménk feletti uralmat veszítjük el az álhírek és a csapból is folyó propaganda korában. Ebben a paráztatásban jól jön, ha az ördög keze van a dologban, de nincs rá feltétlenül szükség: az egymás iránti bizalmukat elvesztő emberek maguktól is végeznek egymással. Erről szól az It Comes At Night, amely gyomorforgatóan gyönyörű parabolába ágyazza a bevándorlással kapcsolatos erkölcsi kérdéseket. Trey Edward Shults papíron egy poszt-apokaliptikus túlélőmozit forgatott, de mint Krasinskit a Hang nélkül-ben, őt sem a kötelező izgatta a zsánerben (megmagyarázni, hogyan dőlt romba a világ, és milyen fertőzés emészti el az embereket), helyette inkább egy fojtogató kamarahorrort készített arról, hogyan reagálnak egy esetleges fertőzésre és a vele járó paranoiára azok, akiket egy fedél alá zárnak. Joel Edgertonék famíliája befogad egy másik családot, és amikor egy megmagyarázhatatlan eset (reggel nyitva találják a lelakatolt ajtót) éket ver közéjük, egymás torkának esnek. Shults filmjében az a nagyszerű, hogy miközben drámaian vezet végig azon, ahogy a túlélési kényszer felzabálja az ember lelkét, mert a sarokhelyzetben úgy érzik, gyilkolniuk kell, azt is érzékelteti, hogy a bizalom olyan luxus, amit nehezen engedhet meg magának a felelős családapa. A bevándorlással kapcsolatos félelmeink közül a legtöbb ott mérgezi a levegőt a klausztrofób házban: mi van, ha terroristákat engedünk be a hazánkba? És mi lesz belőlünk, ha ártatlanokat zárunk ki, és hagyunk meghalni? Hogyan tudjuk megvédeni magunkat, és közben megfelelni az erkölcsi ideáljainknak?

David Robert Mitchell: It Follows / Valami követ

Az sem véletlen, hogy az It Comes At Night a kamaszfiú szemszögéből fejti ki a történetét, mert a kortárs amerikai horrorfilm egyik legnagyobb félelmét az jelenti, hogy milyen traumákat öröklünk a (nagy)szüleinktől⁶. Akár háborút (mint az amerikaiak az irakit és az afganisztánit), hitelt (a gazdasági világválság után), a társadalmat mérgező megosztottságot (mint Magyarországon), esetleg előítéleteket (mint a Tűnj el!-ben, ahol a gyerekek a leghatékonyabb kiskatonái a rasszista szülőknek, akik a feketék testének megszállásával csodásan bizarr metaforába csomagolják a rabszolgaság és a kulturális kisajátítás történetét). A Valami követben szexuális érintkezéssel lehet átragasztani a másikra a láthatatlan démont, aki addig gyalogol utánad, amíg utol nem ér és meg nem öl, az Örökségben viszont már genetikai úton adják tovább a mentális betegségeket, a skizofréniát, és a hajlamot a sátánnal való paktumkötésre. Ari Aster elsőfilmjében vérfagyasztó, hogyan örökíti generációról generációra egy család a neurózisait és a genetikailag kódolt betegségeit, hogy közben szép csendben eleméssze magát a félelemtől felőrölt família. Mintha csak az aktuális szorongásaink közül akart volna minél többet egy történetbe csomagolni Aster, hogy azt sugallja: ebben a paranoiás káoszban, amikor egy szűk szekta veszi át a kontrollt az elménk felett, és nem tudunk szabadulni a szüleink tévképzeteitől, hibáitól és paráitól, halálra vagyunk ítélve. Lassú, vontatott halálra, aminek a végén a sátán fog nevetni – és a sátán alatt most egyáltalán nem Donald Trumpot, hanem az ember legrosszabb oldalát értjük.

Jöhet a terrorkánaán?

Manapság megéri moziban horrort nézni, mert egy elcsépelt húzásra biztosan egy meglepő jut. Az is biztos, hogy továbbra is kapni fogjuk a klasszikusok remake-jeit (Halloween, Suspiria), a folytatásokat (Predator – A ragadozó), a spinoffokat (Slender Man: Az ismeretlen rém, Az apáca) és az előzményfilmeket (The First Purge), de az intelligens horrorok sikerei meggyőzhetik a stúdiókat is arról, hogy érdemes kockázatot vállalni az olyan bátor filmekkel, amilyen például a Tűnj el! volt. Franchise- és trendindító horrort egyelőre nem látni a hollywoodi horizonton (az Az nem működne Stephen King nélkül, és a Tűnj el! után sem fognak özönleni a horrorok, amikben a rasszizmus az igazi szörny), de könnyen lehet, hogy a tehetséges rendezők és a kockázatos ötletek közül jóval több fog az elkövetkező pár évben zöld utat és nagyobb figyelmet kapni.

Fede Alvarez: Don't Breathe / Vaksötét

Ugyanakkor Hollywood el is fojthatja ezt a hullámot, ha csak a profitot akarja maximalizálni, és kifacsarni minden egyes dollárt a műfajt övező érdeklődésből. A producerek abba fektetnek, amiben pénzt látnak, de ha mindenki horrorba fekteti a pénzét, akkor túltermelés jön és olcsó koppintások, amik megingatják a hitet a horror magas minőségében – vagy ha úgy tetszik, presztízsében. Persze akkor sem lesz veszve semmi, mert ahogy a 70-es évek nagystúdiós horrorjai, Az ördögűző vagy a Cápa után is várt ránk egy újabb, vadabb és nyersebb aranykor a 80-asban, úgy a mostani felfutást is követheti egy másik. Csak azt már ott kell keresni, ahová a felforgató horror tartozik: a föld alatt, az undergroundban, ahol a szorongásaink is el vannak temetve.