Jordan Peele első rendezése alapjában véve a Találd ki ki jön ma vacsorára / Guess Who's Coming to Dinner és A stepfordi feleségek / The Stepford Wives elegye, a horror műfajának ujjgyakorlataival összerántva. A végeredmény legfontosabb összetevője mégis a társadalmi szatíra, ami az egészet tartalmilag relevánssá, korszerűvé és egyedivé teszi, s ami nem ülepedik rá műfaji szórakoztatásra, hanem organikusan egybefonódik azzal.
Egyesek meglepődhetve nézhették a Tűnj el! előzetesét, azon tanakodva, hogy ebből mi sülhet ki. Aki ismeri Peele Keegan-Michael Key-jel közösen írt és előadott rövid, 3-4 perces, Kye and Peele címen futott Comedy Central-szkeccseket, láthatta, hogy minden ott lapult, ami a Tűnj el!-ben kibontakozik: a mindennapi szociális interakciókban, szatirikus érzékenységgel megfigyelt harsány vagy felszín alatti rasszizmus, illetve a műfajok működésének értése, kreatív használata. Ez utóbbira jó példa a későbbi gengszter- és akciófilmet cicával feje tetejére állító, röhögőgörcsöket okozó Keanu: Macskaland, amelyet Peele írt. Talán ez utóbbi miatt gondolhattuk, hogy fennáll a rizikója annak, hogy túl lesz tolva a poénkodás, de szerencsére nem így történt.
Az expozíció rímel a Találd ki ki jön ma vacsorára: Chris (Daniel Kaluuya) egy befutott fényképész, aki fehér barátnőjével (a Girlsből ismert Allison Williams) készül annak családját első ízben meglátogatni, a metropolisztól távol eső, csendes, elhagyatott helyen kialakított, jómódú, idilli házukban. Chris csöppet aggódik, hogy mit szól majd a teljesen fehér család hozzá, de a laza Rose legyintve nyugtatja: nincs miért aggódnia, a szülei annyira liberálisak, hogy apja harmadszorra is megválasztotta volna Obamát. A találkozás olyan harmonikus, mint amilyet a csaj előrebocsátott. Csak az hibádzik Chirs szemében, hogy a házvezetőnő és a gondnok feketék. Persze az apa egykettőre kimagyarázza, hogy ez nem rasszizmus – de mintha mégis furcsán, feszülten, abnormálisan viselkednének ezek a figurák. Nem rágódik túl sokat rajta, hiszen valóban kellemes, elfogadó társaságnak ígérkeznek a szülők. A „steppfordi család” tökélye és kedveskedése egyre frusztrálóbb lesz, ahogy telik az idő: másnapra nagy kerti parti kerekedik, ahová gazdag, fehér párok és családok érkeznek tízesével, Chris igyekszik feloldódni köztük, beszélgetni velük. Az itt megmutatott mini-momentumokban hívja be Peele a szkeccsformátumban edzett rutinját. Tárházát látjuk az olyan helyzeteknek, amint az össztársadalmi valóságtól elszakadt, álprogresszív brancs tagjai megpróbálnak kedvesen csevegni Chrisszel, akarva-akaratlanul röhejes sztereotípiákat felhozva: a vén golfozó egy afroamerikai kosárlabdázó nevével villogtatja tudását, a nők Chris sima bőrét és izmai dicsérik, fogdossák. Mintha mindegyiküknek afroamerikai fétise lenne, „menő ma feketének lenni” mondja az egyik bajszos kövér. Olyan a feeling, mintha mindenkinek a kedvenc dala az I Wanna Be Black lenne Lou Reedtől.
Ez a jelenet tükrözi a film egészét, amely a pozitív előjelű rasszizmust és diszkriminációt teszi meg fő témájának, ami tud akár pont olyan frusztráló, szorongató és (apropó horror) pusztítóan véres lenni, mint a negatív előjelű. (Mint amikor az erdélyi átmegy a nyugati határon és dicséretként érkezik felé, hogy milyen jól megtanult magyarul, vagy mikor azt képzelik, hogy reggeltől estig hagyományőrző ruhában tehenet fej a Kárpátok lágy ölelésében.) De hogy mi is rejlik a színfalak mögött? Hát, spoilereket elkerülve erről csak annyit, hogy mindenki kaphat egy feketét, vagy lehet fekete, nem véletlenül agysebész az apa, és agyturkász az anya...
Finoman kellett adagolnia Jordan Peele-nek az arányokat, hogy organikussá álljon össze a szatíra, a fekete humor, a horror, és a suspense, egyik sem a másik kárára. Sikerült mindháromból pont eleget mérni a Tűnj el! szilárdan helytálló struktúrájához. Olyan szubtilis poénok is belesimulnak a filmbe, amelyek fölött könnyen elsiklik a néző: például a főhősünk életét kvázi megmenti egy darab pamut, ami ugye az afroamerikai rabszolgamúlt tárgyi szimbólumává klisésedett. A horror fordulatai és esztétikája is szépen, visszafogottan beleforrnak a film szövetébe, az egyszerű, letisztult képi világ és vágás használatával, ami nem a jump scare-ekre hajaz. A vállaltan klasszikus, már-már oldschool, 80-as éveket és filmszalagtextúrát idéző képeknek sikerül a tipikusan amerikai „kertvárosi gótika” fílingjét megteremtenie állandó atmoszféraként. S tegyük mindehhez gyorsan hozzá, hogy Peele nem magát nézte a tükörben, amikor főszereplőt keresett – pedig simán eljátszhatta volna –, hanem megtalálta azt a Daniel Kaluuya (mellékszerepben látható volt a Sicarióban), aki egyszerre tudja abszolválni a mosolygós, jóképű mintafiút, a zavarba jöttet, a frusztráltat, sértődöttet, az ijedtet, az elszántat és a gyilkolót is.
Fontos film a Tűnj el!, hiszen a Holdfény mellé ismét egy kis költségvetésű (négy és félmillió dollárba kerülő), de nagy sikerű „off-Hollywood” mozi készült el, amelyben egy afroamerikai alkotógárda reflektál saját közegére, társadalmi realitására. Míg előbbit az akadémia #oscarsowhite utáni lelkiismeretfurdalása repítette széles közönség elé, addig a Tűnj el! saját jogán fut órási sikerrel, mert kiváló zsánermozis formában, de még mindig nem eléggé kibeszélt, a mindennapokban lappangó és feszengő problémák mentén szórakoztat. Ilyenből kér még a nép!
