A Holdfény hasonló erővel csap gyomron, mint a Kaliforniai álom, csak a svungja más.

A Kaliforniai álom egyetlen kihívójaként emlegetik, de tudjuk jól, esélye sincs a legjobb film Oscarjára. Damien Chazelle musicalje olyan élvezettel csókol oda a régi Hollywoodnak, ahogy az egyébként Oscar-díjas A némafilmes soha nem tudott, és valahogy még azt is sikerült elterjesztenie magáról, hogy úgynevezett boldogságbomba – pedig régen láttunk keserédesebb finálét annál, ahogy Ryan Gosling és Emma Stone előtt lepereg meg nem élt életük filmje.

Hasonló erővel csap gyomron a Holdfény is, csak a svungja más. A színes-szagos Kaliforniai álommal szemben a Holdfény csendes, visszahúzódó, és elnézést kér, ha katarzist okoz. Barry Jenkins filmje egy amerikai fiú melankolikus felnövéstörténete, aki történetesen szegénynek, feketének és melegnek születik Miamiban. Anyja cracket szív, osztálytársai gúnyolják, pártfogása alá a helyi drogdíler veszi, aki ráérez, hogyan kell bánni a szótlan, riadt fiúval, akit Chironnak hívnak, de mindenki csak Kicsinek becéz.

Nem szokványos gettófilm, amit látunk: a Holdfény több is, kevesebb is annál. Története például alig van, mégis egész sorsokat mesél el; élvezete türelmet, elmélyült figyelmet kíván. Jenkins három etapra bontja filmjét, három sorseseményt ragad ki Chiron életéből. Hőséhez hasonlóan a film is szótlan, a rendező ahol teheti, alulfogalmaz, nem hívja fel a figyelmet arra, ha a szobából eltűnik egy tévé, vagy a cselekményből egy fontos figura. Sok mindent a hiánnyal mond el, és ez korántsem véletlen egy olyan fiú történetében, akinek életét épp a hiány, az odafigyelés, a kommunikáció, az elfogadás hiánya határozza meg.

A Holdfény azért remek film, mert mindezt olyan költői érzékenységgel mondja el, hogy arra Wong Kar-wai is elismerően biccentene. Jenkins ugyanis mindig megtalálja azokat a filmnyelvi eszközöket, amikkel vissza tudja adni a sokszor látott motívumok, karakterek, események frissességét. Pár vágással a zilált dühöt, amit a drogos anya és fia egyaránt érez, mikor nem jut anyaghoz és ezért kizsebeli a fiát; vagy a földindulást a tengerparti homokba belemarkoló, majd azt elsimító kéz közelijével, amikor először fut át rajta a szex izgalma, amikor először nyílik meg érzelmileg a mindent befelé fojtó fiú.

Jenkins, aki Tarell Alvin McCraney be nem mutatott színdarabjából írta a forgatókönyvet, személyes emlékeiből dolgozik. Ő maga ugyan heteroszexuális, de ugyanazon a környéken nőtt fel, mint McCraney, ugyanabba az iskolába jártak, ugyanúgy crack- és heroinfüggő volt az édesanyjuk. És ugyanúgy emlékeznek a nyolcvanas-kilencvenes évek Miamijára, a meleg fényekre, a tágas terekre, a tengerpartra, ahol önfeledten játszani lehetett, bármilyen nagy volt is a szegénység. Hűs kékben, égő vörösben és némi lilában fürdetett filmje így külsőre sem hasonlít az urbánus gettófilmekre, az amerikai melodrámák hagyományát viszont hűen követi, amikor a frusztrációt, amit szorongásos hőse nem tud kifelé kommunikálni, a film stílusában, hol éles vágásokban, hol túlszínezett képekben adja vissza – ettől is lesz olyan megkapó, olyan költői, és hát, nincs rá jobb szó, filmszerű a Holdfény.

Hatni pedig, még Európa keleti végén is, azért tud, mert nem ügyként kezeli a homoszexualitást, a szegénységet, vagy épp az afroamerikaiak élettapasztalatát, hanem csak úgy, mellékesen tesz róluk említést. Nem akar prédikálni, vagy épp fényt vetni valamilyen szociális problémára, csupán emberként, komplikált, konfliktusos, mélyen érző emberekként akar felmutatni két fekete fiatalt, akik vagy egyáltalán nem, vagy csak egy mozgalom, egy élethelyzet szimbólumaként kerülhetnének szélesvászonra.

Történetük amilyen egyszerű, olyan könnyen átélhető, hisz a Holdfény végeredményben azt önti csodálatosan lírai képekbe, hog milyen rohadt nehéz is önazonosnak lenni. Mert egyszerűbb megfelelni egy sztereotípiának, mint küzdeni ellene, betagozódni a statisztikákba, és egynek lenni abból az egymillió feketéből, aki ma is az amerikai börtönök priccsét koptatja. Ezért olyan hangsúlyosak a fejezetek címadásai és Chiron nevei (Kicsi az első részben, Fekete a harmadikban), mert ezek jelzik, mi az, amit mások látnak benne, és mi az, amit ő akar láttatni magából. Elnagyolt közhely mind a kettő: egyik a gyenge, feminim, a másik az erős, már-már parodisztikusan maszkulin férfié. Chiron története a sérült férfiegó története, a védekezésképp eljátszott macsóságé, ami lelki traumákat kendőz, de amikor rájön, hogy bár jóvátehetetlen az anyja bűne, a családi kötelék eltéphetetlen, vagy újra találkozik gyerekkori szerelmével, és az aranyláncos, gyémánt fülbevalós külső hirtelen idétlennek tűnik, váratlanul lefoszlik a maszkja. Azokban a pillanatokban megrendítő, korszakos mozinak tűnik a Holdfény.

De olyan is akad, amikor szépelgő művészfilmnek, amely harsány kifejezésekkel – lassítással, álomjelenettel, csellóra, brácsára, hegedűre írt vonószenével – él ott is, ahol nem kéne. De ezekből van kevesebb, és ezeket is felejtetik a színészek, akik nemcsak életre keltik, de háromdimenzióssá is gömbölyítik a típusfigurákat. A Kártyavárból (House of Cards) ismert és ezért a szerepéért talán túlzottan felkapott Mahershala Ali a lelkiismeretet és a felelős pótapát villantja fel a felelőtlen drogdílerben, Naomie Harris a kétségbeesés, a szigor és a megbánás szokatlan keverékét jeleníti meg a függő anyában, a három Chiron (Alex Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes) és a három Kevin (Jaden Piner, Jharrel Jerome, André Holland) pedig tökéletesen játssza a tétova barátságot, a szexualitásukkal ismerkedők bizonytalanságát és túlzó magabiztosságát. Az #OscarSoWhite-kampányt követő túlkompenzálástól és a politikai korrektségnek legalább a látszatára törekvő Akadémia döntésétől függetlenül ők azok, akik igazán megérdemelnék a díjakkal járó figyelmet. Mert ők azok, akik felejthetetlenné teszik ezt az okosan csendes és szótlanságában is sokatmondó, Richard Linklater és Wong Kar-wai szép pillanatait egy meleghangú szerelmesfilmbe összegyúró, ízig-vérig mozifilmet.