Exjugoszláv film rég nem futott ennyire fontos nemzetközi köröket, pedig a témája igencsak kényes: a szerbiai melegek jogairól van szó benne.
Hogy mennyire kényes ez a téma a vasfüggönyön túli országokban, azt magunktól is sejthetjük, de Srđan Dragojević veterán szerb rendező filmje rögtön az elején tisztázza is: pár kockát látunk a hírhedt 2001-es belgrádi Pride-parádéból, amely az első hasonló jellegű kísérlet volt és vérengzésbe torkollt: a békésen felvonuló melegek közül pár súlyosan megsebesült, de az elkövetők semmilyen büntetésben nem részesültek. A második, 2009-es felvonulást már meg sem tartották, s a 2010-es végül viszonylag békésen lezajlott, egy alapos rendőr-szkinhed verekedéssel tarkítva.
A film bemutatja az aktivistákat, akik meg szeretnék szervezni a parádét: köztük van Mirko, aki színházrendező lenne, de ehelyett hatalmas és giccses esküvőket rendez; valamint élettársa, Radmilo, aki „nappal” állatorvos. Nap mint nap szenvednek a balkáni homofóbia megnyilvánulásai miatt: hol egy lefestett autó, hol egy arcba kapott köpés. A másik oldalon pedig ott van a meleggyűlölő Miško, aki a jugoszláv macsó prototípusa: háborús veterán, nem feltétlenül tiszteli a törvényt, és egy őrző-védő céget működtet, ami mellesleg dzsúdó-oktatással is foglalkozik. A két világ akkor találkozik, amikor Miško második menyasszonya kijelenti: vagy a meleg Mirko szervezi meg az esküvőt, vagy senki. Mirko viszont védelmet szeretne a szervezendő parádéra, így Miško végül morogva, de elvállalja hogy őrző-védő cégével segítse a felvonulást. A bökkenő csak az, hogy kollegái közül egyik sem vállalja a megbízatást, így elindulnak a sírós Radmilóval egy ex-Jugoszlávia-túrára, hogy összeszedjék régi haverjait, akit a háborúban ismert meg. Ez a társaság legalább annyira szivárványszínű, mint a meleg felvonulók: Roko, a horvát most kávézót működtet, Halil, a bosnyák videókölcsönzőt, Azem, a koszovói albán pedig az ott állomásozó amerikai csapatoknak árul drogokat. Így aztán a filmben virtuálisan megint létrejön a délszláv unió, s a Rejtő-regénybe illő díszes macsóbrigád együtt védné meg a parádét, ha lenne amit: a legtöbben el sem jönnek, így aztán csak egy hatalmas csihi-puhi lesz belőle.
A film, amint a leírásból és a cselekményből kiderült, programfilm: először és mindenekelőtt küldetése van. Ezzel nincsen semmi baj, főleg, hogy a küldetés nemes és fontos: a rendező azt reméli, hogy a film elindít valamit, „ellenkezni fognak, de megnézik, s miután megnézték, újragondolják előítéleteiket”. Az óhaj első fele, úgy tűnik, máris teljesült: a filmet rekordnézettséggel vetítik Jugoszlávia-szerte, de különböző fesztiválokon is (az amúgy is toleranciaharcos berlinin közönségdíjatt kapott, de a TIFF-en is látható volt). A produkciós összefogás is példás: lényegében az összes exjugoszláv állam filmgyártása beszállt valamivel, így a titói eszme is újra megvalósul így a háború után tíz évvel.
A programfilmeknek viszont van egy eredendő problémája: általában fel kell áldozniuk valamit a mondanivaló oltárán, s ez így van a Pride (vigyázat, a magyar cím angolul van, és nem egyezik meg a nemzetközi angol címmel) esetében is. Ez esetben a szinte a film végéig kitűnően működő humor esett áldozatul: az alkotók valószínűleg úgy gondolták, hogy ha nincs halálos áldozat, akkor a film súlya nem ugyanolyan. Néha egészen szájbarágósra sikerült a párbeszéd is: amikor már megörülülnénk egy-egy rejtett poénnak vagy utalásnak, valamelyik szereplő el is mondja azt, nehogy ne legyen egyértelmű. S az is ironikus, hogy éppen a gay-figurák maradnak hiteltelenek és kevésbé működőképesek: a filmet a változni, nőni kénytelen Miško viszi.
Az erőltetett pátosz mögött azonban egy nagyon jól működő vígjáték rejtőzik, főleg a road-movie-szekvenciák és az exjugoszláv bajtársak együttműködése vicces, de az is példás, ahogyan a politikailag legkevésbé inkorrekt beszédmódok lesznek a politikailag überkorrekt üzenet hordozói. Ráadásul Belgrád tele van olyan szereplővel és helyzettel, amit mi is jól ismerhetünk, csak Délen legalább hatszor olyan komplikált a helyzet, mint pl. Erdélyben.
