Első körben: elegem van „az élet szép" tanulságra kifuttatott perem-európa filmekből, női idomostul, sörhabostul, baromfistul, pisztolydurrogásostul. Második körben: Kusturica rendezői gesztusait is betéve tudjuk már, betéve értékeljük is, de hogyan lesz ebből egy újabb film?

Harmadik körben: valahogy megint megcsinálta. Működni kezd egy műalkotás, nem, mint előzményekből összedobott idézetek tömege, hanem mint önmagára vonatkozó egész. Ezúttal Kusturica kevés számú szereplőt követ közelről az eddigi filmjeiben inkább tömegjelenetekkel belénk égetett háborús jugoszláv őrületben. 1992, a szerb-bosnyák határvidéken vagyunk, Luka vasúti mérnök turisztikai és kereskedelmi célokra tervez és épít a határt átszelő vasutat, operaénekesnő felesége a lerobbant monarchiabeli állomásépület előtt hintázik és énekel egy magnó által kísérve, Milos fia pedig futballtehetség, a Partizan Beograd klubba való felvétel esélyeit latolgatja naphosszat.

Egy tömegverekedésbe torkolló meccsen ki is érdemli a menedzser figyelmét, a klubba szóló meghívás azonban egyszerre érkezik a katonai behívóval, kitör a háború, a Jadranka operahangját tönkretevő „porallergia" egyre inkább elmebajnak bizonyul, Milos fogságba esik, Lukához pedig bekvártélyoznak egy csinos muzulmán ápolónőt, akit, mint foglyot távlatilag Milosra szeretnének visszacserélni. Lassan kitör a szerelem, hihetetlen háborús összevisszaság és romantikus idill tanúi lehetünk, majd hazatér Jadranka az elmegyógyintézetből, a foglyokat visszacserélik, Luka pedig, miután öngyilkossági kísérlete kudarcba fullad egy szamár miatt, ami a film eleje óta a síneken áll szerelmi bánat miatt, mégis inkább visszahozza a kedvesét a határ túloldaláról.

A cselekmény végig megjósolhatatlan marad, nem a jól elhelyezett, váratlan fordulatok értelmében, hanem mert tényleg végig nem lehet tudni, hogy mi lesz. Az emberek örülnek, sírnak, sírva vigadnak, sodródnak a helyzetek áramában. A film pedig nem foglalja össze érthetővé ezt a sodródást számunkra, mint bárminek is a lényegét. Inkább úgy mondanám, hogy ez a sodródás a történet anyagát képezi, sűrűségét pedig az adja, ahogyan a szereplőknek elhisszük, hogy az egymást követő értelmes-értelmetlen helyzeteket valós anyagként élik meg. Valamiféle nagyon erős kultúrája kerül itt felmutatásra annak, ahogyan minden percet a legérvényesebbnek, rájuk vonatkozónak tekintenek. Nem csak közös attitűdről, hanem kultúráról van szó, amennyiben a megélés mintái közösek és közösen gyakorolhatók: Luka, Jadranka és Milos ugyanúgy együtt verekednek, és ugyanaz a gerenda üti le őket, mint ahogy együtt isznak és táncolnak a fergeteges avatási ünnepségen.

Ki lehetne emelni egyes szálakat, mint például a határozatlan Luka figuráját, akit Kusturica egyik interjújában shakespeare-i hősnek nevezett. Külön szálnak tekinthetnénk a szerelem-csoda megépülését, vagy a politikai kiszólásokat, ahol a magukat maffiózásból fenntartó pártok vagy az eredménytelen békefenntartók egyaránt megkapják a magukét. Utóbbiak irányába erősebb csípés az idióta CNN-bemondónő figurája, akinek emberjogi, politikailag korrekt tolakodását végül is Milos egy böfögéssel jutalmazza a mikrofonba. A szokásos és elvárt kusturicai poénok közül valószínűleg kettőnek lesz a legnagyobb utóélete: annak az alvilági partinak, ahol a kokaincsíkot a sínekről, a mozgó sínautóból kihajolva szívják, illetve a katonai műholdas mobiltelefonról bonyolított németországi szextelefon-hívásnak.

Ezek a szálak vagy poénok egyenként mind akár idézetek is lehetnének – nemcsak a jellegzetes balkáni keserű humor, de a csoda vagy szentség megjelenítései is. A szerelmespár piros takaróba burkolózva gurul a mezőn, végül megakad egy szalmakazalban, a kazal felborul, a holló, ami rajta ült, elszáll. Enyhén szólva nem a legmeggyőzőbb elemek, a film egészét nézve azonban egy igen erős összbenyomássá olvadnak össze: valami nagyon sűrűn jelen van, egyszerre túl sok, mind erősen megélt esemény történik, szinte nem férnek el a dolgok egymástól. Ez különösen akkor erős üzenet, ha figyelembe vesszük, hogy a film elsősorban a balkáni romantikára érzékeny nyugati fogyasztásra készült. A képtechnika is finomabb, édeskésebb, a Hollywoodon edzett szem számára könnyebben befogadható. Ennek a közönségnek az esetében pedig a film egyenesen nihilizmus elleni terápiának minősülhet.