Volt egyszer egy Jugoszlávia. A 90-es évek délszláv válsága. Széthullás a filmek tükrében. Hogyan került mozgóképi feldolgozásra a boszniai háború és a szarajevói ostrom? Milyen alkotások születtek eddig? Horvátok, bosnyákok, szerbek. Közeli és mégis távoli nyelvek, nyelvjárások, kultúrák, tájak.
A Balkán Európa legváltozatosabb térsége; földrajzi, etnikai, vallási és kulturális szempontból egyaránt. Bosznia–Hercegovinát és Szarajevót sokáig csodálták, amiért népei békésen megfértek egymás mellett. Tito puha diktatúrája és a közös partizánmúlt szavatolta a békét. A második világháború után Jugoszlávia minden tagköztársaságában beindult a filmgyártás. Partizánfilmek tucatjai (például a Kozara, A neretvai csata) készültek, hogy propagálják a jugoszláv eszmét. A műfaj sokáig kiváló eszköznek bizonyult a „harmadik utas” politikai reprezentációra (el nem kötelezettek mozgalma, önigazgatási modell). A 60-as évekre a délszláv mozinak már sikerült kilépnie a filmművészet nemzetközi porondjára is (Petrovic, Ðordevic, Makavejev), hogy aztán egy unalmasabb évtized után a 80-as években másodvirágzását élhesse (Kusturica, Paskaljevic). Akkor még senki sem gondolta, hogy a háborús tematika újra a délszláv film homlokterébe kerülhet.
A Tito halálával kezdődő válság lassú felbomlási folyamaton keresztül véres háborúkba, etnikai tisztogatásokba és a kultúra tudatos pusztításába torkollott. Az erőszak Bosznia–Hercegovinában és Szarajevóban eszkalálódott. Jugoszlávia véres maradékában a római katolikus horvátok, a muszlim bosnyákok és a pravoszláv szerbek egyaránt élnek, ezért választottam írásom témájául, mint tipikus multikulturális országot. Ezen kívül a legtöbb film is a boszniai harcoknak, összecsapásoknak állít emléket, amelyek közül jól körülhatárolható alkotásoknak számítanak a szarajevói ostromfilmek.
Mielőtt kitérnék az 1995 után készült háborús tematikájú, délszláv gyártású nagyjátékfilmekre, szeretnék ízelítőt adni a SaGA (Sarajevo Group of Authors) 1992 és 1995 között készült munkáiról. Szarajevót 1992 áprilisában zárták körül és vették folyamatos tűz alá a környező hegyekből a szerbek. Az ostromzár 1395 napig tartott. Egy maroknyi ott rekedt filmes Ademir Kenovic (Ovo malo duse, Kuduz, Savrseni krug) vezetésével megalakította a SaGA-t. Tagjai között a legkülönbözőbb látásmódú filmeseket találjuk (Zlatko Lavanic, Mirza Idrizovic, Nedzad Begovic, Antonije Nino Zalica…). Egyesek lírai hangvételű etűdöket készítettek (például Nedzad Begovic: War art), míg mások inkább nyers dokumentarizmussal örökítették meg a mindennapos borzalmakat (például I. Helja – F. Pasovic: Krv i voda/ Water and blood). A filmesek nem egyszer életük kockáztatása árán dolgoztak. Munkájuk önálló értékkel bír, igényes, jól szerkesztett filmjeik segítségével teljes képet kaphatunk, hogyan élték túl emberek a borzalmakat energia, víz és az alapvető szükségleti cikkek nélkül, mindamellett, hogy összesen mintegy tizenegyezer civil vesztette életét, köztük ezerhatszáz gyermek. Városrészek, mint az Olimpiai Falu is (Szarajevó, téli olimpiai játékok, 1984), a földdel váltak egyenlővé.
Szarajevó szisztematikus (szét)lövetését már elérte a média szenzációéhsége. Rengeteg külföldi tudósító leste a karosszékben ülő számára egyszerre gyomorforgató és lebilincselő képeket. A megrongált Holiday Innben lakó külföldi sajtósok vegyes érzelmeket keltettek (Antonije Nino Zalica: Holiday Inn/Front Line Hotel). A SaGA a nemzetközi közvélemény figyelmét is föl akarta hívni, méghozzá úgy, hogy ne váljon a személyes tragédiából látványosság, fogyasztási cikk.Sikerült nekik: a CNN hatásvadász anyagai mellett üdítően hatnak a SaGA háborús krónikái.
A fejlett nyugat relatív közelségében zajló etnikai harcok, valamint a háború tudatos brutalizálása nemcsak a média, hanem a nemzetközi filmes világ érdeklődést is fölkeltette. Szarajevó hamar kultikus filmes hellyé, mozgóképi toposszá változott, ahogy a Balkán metaforává, illetve a délszláv konfliktus paradigmává. A háború, a rombolás és a pusztulás negatív energiáját több külföldi rendező is megpróbálta begyűjteni. Dokumentum- és játékfilmesek egyaránt akadtak. Egy részük a háború alatt dolgozott, míg mások a harcok elültével próbálták a történelem egy ocsmány darabját megörökíteni. A háború alatt forgott külföldi dokumentumfilmek közül több is látható volt Magyarországon (Szarajevó Filmhét, 1994). A teljesség igénye nélkül: Bernard-Henri Lévy: Szarajevó haldoklásának egy napja; Christophe Talczewski: Egy háború gyökerei; Dom Rotheroe: Szarajevói napló; Marcel Ophuls: Virrasztás állig fegyverben.
A SaGA a később jövőket is segítette koprodukciós partnerként, ők már többnyire játékfilmben gondolkodtak. (Gerardo Herrero: Territorio Comanche, 1997; David Attwood: Shot Trough the Heart, 1998; Tomasz Wiszniewski: Where Eskimos Live, 2002 stb.) Szinte az elsők között forgott Michael Winterbottom Köszöntjük Szarajevóban (Welcome to Sarajevo, 1997) című filmje, amely egy angol haditudósító dokumentum-regényéből készült (Michael Nicholson: Natasha’s Story). A kissé suta amerikai filmben a külföldi sajtómunkások szemszögéből ábrázolt háborút nem egyszer a SaGA és a különböző televíziók archív felvételei jelenítik meg.
Az 1995 után készült, a múltat feldolgozni igyekvő filmek közül nem mindegyik játszódik kifejezetten Szarajevóban. Először azokról ejtek szót, amelyek igen. A legelső hazai film a SaGA-ból már ismert Ademir Kenovic munkája. A Savrseni krug (The Perfect Circle, 1997) az egyik legkifejezőbb és legplasztikusabb film a szarajevói ostromról. Rendezői eszközeit a háttérben tartva irányítja a figyelmet az alkoholista költőre, aki két árván maradt gyermek életéért harcol, nap mint nap. A dramaturgia finoman képezi le azt a fajta mindennapos halálfélelmet, ahol már az utcai séta, vagy a kenyérért való sorbanállás is halállal végződhet (1994. február 5. – piactéri merénylet, hatvannyolc áldozat). A történet íve megfelel a háború természetének. Kenovic szépen építi be a szinte minden filmben fellelhető, sajátos akasztófahumort. A hegyek közül tüzelő, arctalan ellenség teszi sajátossá a háború képi megfogalmazását, illetve az erőszak ábrázolásának esztétikáját. Kenovic egy kisjátékfilmjében az akkori valóságot a végletekig sarkította. A Hop, Skip & Jump egyik főszereplője nem más, mint egy szerb orvlövész céltávcsője.
A következő filmek tere már nem kapcsolódik ennyire körülhatároltan Szarajevóhoz, habár többnyire a fizikai, valós tér egybeolvad a vásznon látottakkal, főleg az olyan jól felismerhető, emblematikus helyszínek esetében, mint a felgyújtott Nemzeti Könyvtár (több, mint 3,5 millió kötet vált a lángok partalékává). De ettől még nem lényegülnek át városfilmekké.
A Remake (Dino Mustafic, 2003) című film cselekményének nagyrésze is Szarajevóban játszódik. Itt a két szálon futó, két generáció élettragédiáinak töredékeit felvillantó cselekmény legkisebb közös többszöröse Szarajevó. A második világháborús és a közelmúltbeli történések jelenetenként egymás mellet haladnak, amíg csak irányt nem vált a film: a főszereplő a koncentrációs táborokat idéző fogolytáborból Párizsba kerül nyertes forgatókönyvével. Ettől kezdve a nyugat kulturális, mazochista érdeklődése (háború, mint külföldön eladható téma – biztos veszik majd az emigránsok), valamint erkölcsi lustasága lesz a fő mozgatórugó. Filmes önreflexió zárja be a kört. A Remake film a filmről, amely a történetek és a történések hitelességét boncolgatja. A film zárójelenete kétségbe vonja egy háború hiteles, azaz mások számára is átélhető visszaadhatóságát. Annyi bizonyos, a múlt újratermeli önmagát és azé, csak azé, aki megműveli. Négy év háború, ötven év béke, aztán újra…
A Nafaka (Jasmin Durakovic, 2006) cselekménye már nagyobb időt ölel át. A háború emberi kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket szétszakító oldalát már a Remake is megfogalmazta, de a Nafaka egyenesen ezen az elven alapszik. A sokszereplős történetet egy fekete lány visszaemlékezése tartja egyben. Itt már a kék sisakjuk miatt hupikék törpikéknek is becézett, tehetetlen vagy korrupt UNPROFOR (ENSZ-véderő) katonák és a háborús nyerészkedők is szerves részei a cselekménynek. A film nem ér véget a háborúval, az életben és épségben maradt szereplők utótörténeteivel zárul, sőt, egy szimbolikus kódában újra együtt a társaság. Egy tutajon úsznak lefelé a Miljackán (a Szarajevót kettészelő folyón). Külön érdekesség a filmes utalások sokasága: öreg szarajevói mozigépész, akinek fia végigkamerázza a nehéz időket.
Az új bosnyák mozi külföldön is nagy fesztiválsikereket arató darabja, a Senkiföldje (Danis Tanovic, 2001) már egy elvontabb térben működik. A szerb és bosnyák front közé szorult ellenséges katonák emberi drámáját jól kontúrozza az UNPROFOR hazugsággépezete, akinek fontosabb a látszat, a médiamegjelenés, mint a tényleges segítségnyújtás. Ez a motívum, a vegyes nemzetiségű barátságokhoz hasonlóan (szinte mindegyik filmben előkerül a háború alatti bosnyák–szerb barátságok lehetetlensége), erős cselekményszervező elem. A tényleges harcok mögött pedig kemény sajtóharcok folynak az első képekért, riportokért.
A két legellentmondásosabb filmet szánt szándékkal hagytam a végére. A Szép falvak szépen égnek (Srdan Dragojevic, 1996) és az Underground (Emir Kusturica, 1995) filmművészeti és politikai megítélése kétséges. (Ebben a kultúrkörben a kettő néha csak nehezen választható szét.) A Szép falvak szépen égnek még a Senkiföldjénél is zártabb térrel dolgozik. Egy alagútba szorult szerb katonai egység kamaradrámája zajlik előttünk, amit a végórájukat élő katonák flashbackjei oldanak fel időközönként. A videókamera és a képi játék itt is fontossá válik. A film áthallásokkal teli verbális rétege azonban sok tarthatatlan utalással él.
Kusturica azonnali reakciója és víziója is hasonló problémákkal küszködik. A hosszúra nyúlt szerzői eposz hajlamos a szerb nép történetét folyamatos önvédelmi háborúként bemutatni. Allegorikus szerkezete pedig több ponton összeomlik, követhetetlenné válik. A partizánfilmek paródiáját adó önreflexió azonban fontos momentum. Nem volna haszon nélkül való gondolatépítmény a II világháború után készült partizánfilmek és a 90-es évek délszláv válságáról készült háborús filmek formai és tartalmi összevetése. Jobban sikerült és kevésbé veszélyes munka Az élet egy csoda (Emir Kusturica, 2004). Itt Kusturica romantikus életszemlélete vegyül a háborúval, valalmint az önidézetek is jobban illeszkednek az anyagba, mint az Underground esetében.
Az eddigi filmekben közös pont, hogy mindannyian a háborút, annak pusztítását és természetét próbálták megfogalmazni és bemutatni. Nem beszélhetünk tisztán történelmi filmekről, háborús filmekről, vagy egyéb műfajokról. Annyi bizonyos, hogy a háború nem tematikai gettó, ahogy több kritikus újra és újra megjegyzi. Vannak olyen filmek (Ahmed Imamovic: Go West, 2005; Srdan Koljevic: Szürke, Mercivel, 2004) amelyek a háborút inkább csak háttérként használják, mégis helyenként sokkal többet elárulnak Boszniáról és a harcokról, mintsem gondolnánk.
