A magyaroknak nem kell bemutatni, hogy szaggathatnak szét belülről egy nemzetet kibékíthetetlen belső konfliktusok, márpedig Danis Tanović pont erről beszél filmjében, miközben felállítja Bosznia-Hercegovina pszichológiai kórképét. A Halál Szarajevóban egy rendkívül összetett, vizuálisan lebilincselő helyzetjelentés a Balkánról.
Miután Jugoszlávia 1992-ben darabjaira hullott – olyannyira, hogy napjainkra már összesen hét szuverén államnak ad otthont a térség (Szerbia szerint csak hatnak) – a jugoszláv film is gyakorlatilag megszűnt, és létrejött sok pici nemzeti filmgyártás, amely közül számos, ha gazdaságilag ugyan nem is teljesen, szellemileg mindenképp független. Ilyen Bosznia-Hercegovina mindössze évi néhány mozifilmet kitermelő filmipara is, mely az állami támogatás mellett erősen támaszkodik a külföldi pénzekre, noha a legtöbb bosnyák alkotás kifejezetten személyes történeteket dolgoz fel a délszláv háborúról és az azóta is zajló nemzeti/nemzetközi konfliktusokról, amelyek kívülről-belülről tépázzák ezt az etnikailag és vallásilag egyaránt megosztott országot. Pár ügyes kezű fiatal rendező gondozásában pedig ezek a kollektív traumák a 2000-es években fesztiváldíjakká értek, és a boszniai háború által hagyott romok alól egy erős nemzeti film kezdett körvonalazódni. Ennek a folyamatnak az élén napjaink talán legjobb, de mindenesetre leg(el)ismertebb bosnyák direktora, az a Danis Tanović áll, aki 2001-es Oscart nyert debütfilmje óta már hetedik nagyjátékfilmjét jegyzi, és a Halál Szarajevóban (Smrt u Sarajevu) egyik legerősebb rendezése lett.
Tanović filmjében a szarajevói Hotel Europe egy napjába nyerünk betekintést: a vezetőség egy európai küldöttség érkezését várja, a két hónapja nem fizetett munkások sztrájkra készülnek, egy francia színész Bernard-Henri Levy Hotel Europe című darabját próbálja, egy riporternő pedig Gavrilo Princip leszármazottját interjúvolja. Epizódszerű történések, amelyek úgy fonódnak össze a hotel kacskaringós folyosóin, mint egy bonyolult pókháló. Intertextualitás, történelem és fikció keveredik bravúrosan, ahogy a bosnyák rendező felállítja egy nemzet pszichológiai kórtérképét. Diagnózis: kollektív tudathasadás. A szálak egészen 1914-ig, az I. világháború kirobbanásáig vezetnek vissza, amikor a szerb nacionalista, Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst. Hős volt vagy terrorista? – máig nincs egyetértés, és nem véletlen, ezerévnyi balkán konfliktus összpontosul ebben a kérdésben. Nem könnyű egy olyan országban egységet teremteni, ahol a népesség majd’ harmada szerb, hatoda horvát és úgy fele bosnyák.
A háborús tudósítóból lett rendező pár ügyetlen külföldi kitérő (a Kieślowski forgatókönyvéből készült A pokol / L’enfer és a háború okozta pszichotraumákat boncolgató Az igazság nyomában / Triage), egy erőtlen midcult dramedy (Cirkusz Kolumbia / Circus Columbia) és egy naturalista szocio-doku-dráma (Epizód egy vasgyűjtő életéből / Epizoda u zivotu beraca zeljeza) után végre visszatért ahhoz a fogalmazásmódhoz, aminek első nagy sikerét köszönheti. A Halál Szarajevóban sok tekintetben rokona Senkiföldjének (No Man’s Land), miközben egyszerre radikálisan más és stilárisan valami teljesen új a rendezőtől. Ahogy Tanović 2001-ben egy napba és egy lövészárokba sűrítette a boszniai háború összes konfliktusát, ugyanígy teszi ezt most is az azóta se fakuló belső ellentétekkel, csak a futóárkot egy hotellel váltja fel. A szereplők gyakorlatilag ugyanazon a két tengelyen oszthatók el, az egyik két oldalán a bosnyákokkal és a boszniai szerbekkel, a másik két oldalán a tehetetlen békefenntartókkal (francia ENSZ-katonák helyett ezúttal egy francia színpadi dráma jelenik meg a „kívülről belepofázás” jelképeként) és a tudósítás mellett legalább annyira kizsákmányoló tévériporterekkel.
A Senkiföldje egyik legnagyobb erénye mégis az volt, hogy milyen hatásosan tudta ötvözni a drámát az abszurd szituációkban rejlő humorral és iróniával, és bár az évek során úgy tűnhetett, hogy Tanović humorérzéke megfakult, ezúttal a komikum még az elsőfilmjénél is maróbb lett. Ami új – és amit már az Epizód egy vasgyűjtő életéből dokumentarista fényképezése is előrevetített –, hogy a bosnyák végre felhagyott azzal a jellegtelen, akadémista snittelésmóddal, amely legtöbb alkotását jellemezte, és elkezdett kísérletezni. Az idős belga operatőrről, Walther van den Endéről, aki a Cirkusz Kolumbiával bezárólag az összes bosnyák filmjét fényképezte, a fiatal szarajevói Erol Zubčevićre váltott, mely együttműködés rögtön izgalmasabb, szabadabb vizualitásban köszönte meg magát. Az említett Epizódban ez naturalista, dogmafilmes képi világban jelent meg, ezúttal letisztult, hosszú követő-felvételekben, miként a Nagymenők (Goodfellas) híres steadicam-snittjét idézve kanyargunk a hotel labirintusszerű belsejében.
Tanović, akinek immáron negyedszerre nevezi filmjét Oscarra országa, képes volt megújulni, miközben egyszerre tért vissza a gyökerekhez, hogy lassan, de biztosan kilépjen elsőfilmes sikere árnyékából. Nem, a Halál Szarajevóban nem lesz olyan közönségkedvenc, mint a Senkiföldje. Valószínűleg fesztiváldíjakkal se fogják annyira kibélelni. Ez persze nem azért van, mert rosszabb film, sőt – a bosnyák ezúttal egy sokkal rétegzettebb, néha már-már zavarba ejtő alkotást készített, olyat, amely újból és újból megnézve egyre többet ad a nézőnek. És bár a Senkiföldje is remekül mutatta be azt a kollektív tudathasadást, amely Boszniát tépázza, a Halál Szarajevóban mindezt nem háborús közegben teszi, hanem békeidőbe, hétköznapokba helyezve, arra világítva rá, hogy ez nem egy lezárt fejezet a történelemkönyvekben.
