A libanoni Oscar-jelölt A sértés a tárgyalótermi dráma műfaját ássa alá azzal, hogy itt mindenkinek igaza van, miközben senkinek sincs.
Az autószerelő Tony az erkélyről lefröcsköli az építkezést vezető Jassert, mire az kérdés nélkül megjavítja a szabálytalan csatornáját. Válaszul Tony szétveri azt, Jasser pedig megsérti őt… ez azonban még csak a kezdet. De hogyan dagadhat egy aprócska utcai összetűzés veréssé, halálos fenyegetéssé, vetéléssé, gyerekkori traumák feltépésévé? Miért ragadtatja el magát Tony és Jasser egy piti konfliktus miatt? A libanoni A sértés eleinte elbizonytalanítja és kirekeszti a nézőt: nem értjük a két fél vehemenciáját, ameddig ki nem derül, hogy az összeszólalkozás mögött évtizedes előítéletek, komoly etnikai és vallási ellentétek húzódnak, amiket a két fél makacssága miatt nem lehet egy legyintéssel elintézni.
Ziad Doueiri filmjének egyik legnagyobb erénye az információadagolás: A sértés végig ügyesen játszik el a nézői tudás hézagosságából adódó bizonytalansággal. Miután az ügy a bíróság elé kerül, mind a libanoni keresztény Tony, mind a palesztin menekült Jasser igyekszik a felszínen tartani azt – azonban az ügyvédek áskálódásának eredményeként lassanként kiderül, hogy a történtek értelmezhetetlenek a két férfi múltja és jelene nélkül. Súlyos traumákra derül fény, miközben újabb durva események történnek a tárgyalótermen kívül és belül is. Bonyolítja a helyzetet, hogy a két ügyvéd szimbolikus jelentőségűvé dagasztja az esetet, ami médiaszenzációhoz és utcai összecsapásokhoz vezet muszlimok és keresztények, őslakosok és bevándorlók között.
A sértés napjainkban játszódik, de valójában a libanoni polgárháborúról szól – arról, hogy az 1975 és 1990 közötti események utóhatása évtizedekkel később is élénken érezhető. A libanoni születésű, Tarantinóval is dolgozó, majd Libanonba visszatérő Ziad Doueiri már az első rendezésében, a West Beirutban is ezt az időszakot dolgozta fel coming-of-age dramedyként. Míg a West Beirut különlegességét a kevert hangnem adta, A sértését az áttételesség és a tárgyalótermi dráma műfajválasztása: Doueiri ismét kevéssé evidens formában nyúlt a kérdéshez, ami a téma szerteágazó, az élet minden területét meghatározó voltát erősíti meg.
Műfajából fakad A sértés különlegessége is: míg a tárgyalótermi drámák többsége az igazságszolgáltatás eredményességét hirdeti (még akkor is, ha az igazságig hosszú és rögös út vezet, mint a Tizenkét dühös emberben vagy a Ne bántsátok a feketerigót-ban), Doueiri filmje arra mutat rá, hogy vannak ügyek, amiket a bíróság nem oldhat meg. Visszatérő motívum a filmben, hogy bár mindkét fél elégtételt akar, az ügyvédeik stratégiájával nem értenek egyet. „Ne így” – mondják mindketten, így A sértés tétje voltaképpen nem is az, hogy a bíróság bűnösnek találja-e Jassert, hanem hogy a tárgyalótermen kívül hogyan alakul a két férfi viszonya: megbocsátanak-e egymásnak.
Ezért is lehet könnyen azonosulni az első libanoni Oscar-jelölt filmmel: míg a hihetetlenül összetett libanoni társadalmi viszonyokat csak érinti A sértés, a személyes történeteken keresztül érthetővé válik a problémák azon szelete, amikről a film beszélni akar. A sértés lényegében arról szól, hogy egy ennyire szövevényes helyzetben nincs igazság, csak igazságok vannak – ahogy mélyebbre ás a film, Tony és Jasser álláspontja egyaránt jogosnak tűnik. Mindkettőjüknek igaza van és egyiküknek sincs, ám lobbanékonyságuk és keményfejűségük miatt ezt ők látják be utoljára. Doueiri filmjének az üzenete megfontolandó, hiszen eszerint a megbocsátás nem történhet csettintésre, az afelé vezető út komoly lelki munka mindkét fél részéről. Ezért lesz A sértés lezárása még az idealisztikussága ellenére is elfogadható, a film egésze pedig a konvencionális eszközei ellenére is megkapó.
