Sorkin ezennel „hivatalosan” is belépést nyert az amerikai író-rendezők pantheonjába. A chicagói 7-ek tárgyalása jó eséllyel a következő díjszezon éllovasa lesz óramű-pontossággal működő forgatókönyve és süvítő relevanciája miatt, ami a történelem keserű önismétlésére hívja fel a figyelmet.

A hatvanas évek Amerikája egy olyan meghatározó olvasztótégelye volt a különböző társadalmi, kulturális és politikai változásoknak és eseményeknek, hogy még ma is beleszédülünk. A polgárjogi mozgalom, azaz a rasszizmus eltörléséért vívott harc és a feminizmus ébredésének évtizede ez, ahol halhatatlan nevek ellen követnek el végzetes merényleteket. Virágba borul a hippikorszak, a pszichedelikus drog, a pszichedelikus rock és elkezdődik Hollywood reneszánsza is. Mindeközben az Államok egy távoli országba hurcolják az „amerikai demokrácia értékeit”, ami a békés „látszatcél” ellenére napalm képében zuhan Vietnámra, a hidegháború szembenálló nagyhatalmainak tragikus játszóterére. A vietnámi háború rengeteg fiatal, nagybetűs életüket éppen elkezdő férfit vitt el és nagyjából két opciót kínált. A katonák soha többé nem kerültek haza, vagy poszttraumatikus stresszben szenvedő, megnyomorított veteránokként tértek vissza. A háborúnak nem látszott a vége világosan, sőt: az értelme sem.

Erre eszmélt rá az amerikai társadalom egy meglehetősen heterogén összetételű rétege: többek között a flower power hívei, családapák és világmegváltásért harcoló egyetemista diákok tüntettek együtt a vietnámi háború ellen. 1968 augusztusában, Chicagóban, a Demokrata Párt elnökjelölő kongresszusának apropóján szerveztek tüntetéseket, amely a rendőrség és a civil lakosság erőszakos összecsapásában csúcsosodott ki. 1969-ben a Johnson-adminisztrációt felváltotta a Nixoné és elindult egy politikai indíttatású „kirakatper”, amely a tüntetés szervezőin próbált példát statuálni. A vád szerint a tüntetés vezetői államhatárokat átlépve „összeesküvő” ideákat szállítottak Illinois-ba, felbujtották a tüntetőket és voltaképpen miattuk torkolltak agresszióba az augusztusi események. Ők voltak a „chicagói hetek”, akiknek történetét Sorkin a vászonra vitte.

A film alapötlete és forgatókönyve lényegében már 2007-ben készen állt (Spielberget téve a rendezői székbe), késése révén pedig megdöbbentő időzítéssel került a Netflix kínálatába. A Black Lives Matter mozgalom, az egyre szélsőségesebb polarizáció és a rendőrségi brutalitás „éve” keserű párhuzamokat mutat Sorkin történelmi-tárgyalótermi filmjével. Óriási színészgárda, matematikai pontossággal beékelt szünetek és betonerős replikák tesznek adrenalindússá egy olyan történetet, ami javarészt ki sem mozdul a tárgyalóteremből.

A chicagói hetek között ott volt Tom Hayden (Eddie Redmayne) és Rennie Davis (Alex Sharp) az SDS diákszervezettől, Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen) és Jerry Rubin (Jeremy Strong) a Yippie-k részéről és David Dellinger (John Carroll Lynch), a MOBE pacifistája. Sorkin leginkább nekik adja a játékidőt, bár még van két delikvens, Lee Weiner (Noah Robbins) és John Froines (Daniel Flaherty), akiket végül felmentettek. Tovább bonyolítja a helyzetet egy „nyolcadik utas”, Bobby Seale (Yahya Abdul-Mateen II), a Black Panther vezetője, akinek nem volt sok köze a tüntetéshez, mégis belekeverték az ügybe –  nem kell sokat találgatni, hogy rájöjjünk, miért. A „heteket” védő William Kunstler (Mark Rylance kiváló alakításában) és a morális pengeélen táncoló ügyész, Richard Schultz (Joseph Gordon-Levitt) párbajait pedig Julius Hoffman bíró (Frank Langella) vezényeli pultalatti részrehajlás érzetét keltve.

A chicagói 7-ek tárgyalása beszédközpontúsága és domináns „mozdulatlansága” dacára egy rendkívül sűrű, agypörgető filmélmény, ami mellé nem popcornt, hanem inkább jogi szakkönyvet kellene osztogatni. A narratíva olykor azért kitalál a tágyalóteremből, hőseink szállására, a színfalak mögé visz, vagy retrospektív jelenetekkel illusztrál tanúvallomásokat. Sorkintól ez a tárgyalótermi alműfaj egyáltalán nem áll távol (lásd: Egy becsületbeli ügy / A Few Good Men, vagy akár a Social Network – A közösségi háló), a chicagói történet ráadásul odáig megy, hogy még némi humort is képes belecsempészni a szárazabb, bürokratikusabb mondatok közé. A rendező nem újít műfajt, helyette arra törekszik, hogy műfaján belül kikezdhetetlen darabbá váljék. A forgatókönyv eszméletlen háttérmunkát sejttet, feliratok és archív felvételek vegyülnek a fikció „tökéletes másolatával”. Sorkin nem becsüli alá nézőjét, nem magyarázza el az ügyet kisiskolás szinten és a szó legszorosabb értelmében főszereplővé teszi a pert. Karakterei ideák hús-vér képviselőiként jelennek meg, így hangsúlyosan az értelmi, semmint az érzelmi oldalaikat láthatjuk.

Épp emiatt a film veszít realista ábrázolásmódjából: a hibátlanul vezényelt vonósnégyesek mintájára megkomponált párbeszédek és monológok néhol színpadiassá teszik a filmet, így Sorkin Broadway-háttere is letagadhatatlanná válik. Tehát A chicagói 7-ek tárgyalását ironikusan a makulátlansága teszi sebezhetővé, kissé életidegenné. Persze erről az ábrázolt adminisztratív közeg is tehet, ami nem a hétköznapi valóság beemeléséről híres. És ez a miliő a statikus, beszélő fejeket váltogató képi világra is rányomja a bélyegét.

Vakfoltjai mögött is érződik, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása a lehető legtöbbet megtett azért, hogy méltó tükre legyen az általa megfilmesített történelmi eseményeknek. Nemes egyszerűséggel azt is mondhatnánk, hogy Sorkin filmjében civilek állnak szemben állami szervekkel, és egyértelmű a rendező állásfoglalása: lényegében az amerikai társadalomnak nyújt történelemórát a demokrácia válságáról. Mindeközben a film aktuálpolitikai olvasata vészjelzőként mutat rá arra, hogy a két korszak összehasonlítása mennyi fájdalmas egyezést rejthet magában.