Habár az Előre története nem feltétlenül a legeredetibb forgatókönyv, amit valaha láttunk, mégis igazi felüdülést nyújt a csupa folytatások és feldolgozások korában. A 2017-es Coco után a Pixar ismét a halottak mezejére merészkedett, ám ezúttal nem szellemek, hanem egy botladozó mágikus materializáció formájában.

Az újabb irányjelzőre keresztelt Pixar-alkotás (felkészül: „Le” és „Hátra”) Dan Scanlon második önálló rendezése a kevésbé sikerült Szörny Rt.-sequel, a Szörny Egyetem után, és szemben elődjével, azért tud annyira szívhez szóló lenni, mert az alapötlete abszolút személyes: a rendező a saját élményeit és érzéseit írta bele édesapjáról, akit ő és bátyja olyan fiatalon veszítettek el, hogy nem is maradt róla igazi emlékük. Ez az alapélmény a filmen – egy félresikerült varázslat következtében – kimondottan bizarr formában elevenedik meg, a benne foglalt dráma és érzelmi töltet mégis nagyon valóságos, mivel a történet egy olyan mélyen gyökerező emberi tendenciát jelenít meg, amire a legtöbbünk könnyen rezonálni tud: a visszavágyódás érzését.

Az Előre tehát – a címével ellentétben – alapvetően a múltba fordulásról szól, és olyan elveket ütköztet, majd békít ki egymással, mint a nosztalgia szemben a technológiai fejlődéssel, vagy a gyökerek kutatása szemben a jövőbe tekintéssel. Szócsöve két félárva elf-fivér: az idősebb, nagyobb darab Barley, aki a történelmi múlthoz, valamint a fiatalabb, nyeszlettebb Ian, aki a saját személyes múltjához keresi az utakat, mindketten a maguk sajátos, különc módjain. A történet egyetlen nap: Ian 16. születésnapja eseményeit foglalja össze, amikor is rég halott apjuk posztumusz mágikus szülinapi ajándéka révén újra egyesülhet a család, de csak 24 óra erejéig. A drámaisághoz nem kis részben hozzájárul az időlimit fájdalmas-frusztráló tudata: ha a varázslat tökéletesen sikerült volna, a fiúk akkor is mindössze egy napot tölthettek volna együtt tragikusan korán távozott apjukkal. De hát ki ne szeretne akárcsak még egy napot együtt tölteni elvesztett szerettei vagy épp sosem látott ősei körében?

Ian önbizalomhiányos, esetlen kamasz karakterét már számos iterációban láthattuk a vásznon, Barley, a hagyományőrző aktivista punk/szerepjátékos geek hátterével azonban új, élénk színfolt a rajzfilmhősök táborában. Ketten együtt pedig igazán ütőképes csapatot alkotnak: Barley mindent tud a varázslásról – elméletben, ám a tehetség csak Ianben van meg; Ianben viszont hiába van meg a tehetség, ha nem hisz önmagában, így bátorságot egész kalandjuk során az örök optimista Barley csepegtet belé. A kiélezett szituáció persze előcsalogatja a kettejük között feszülő régi sérelmeket, ellentéteket is, mígnem a testvérek végül éppen egymásban találják meg mindazt, amit mindvégig kerestek. Az Előre klasszikus Disney-üzenetekkel operál, úgymint „higgy magadban és minden sikerülni fog”, a két főhős dinamikája azonban olyan eleven jelenlét a filmben, hogy még ezek az elcsépeltnek mondható szólamok is mélyen átélhetővé válnak. A finálé pedig gondoskodik róla, hogy visszagondolva ostoba ötletnek tűnjön kisminkelni magunkat moziba menet.

A történet bátran keveri a klasszikus varázsmesei és a modern filmes elemeket, mind a világépítés, mind a dramaturgia terén. Az alkotók olyan hibrid világot teremtettek, amelyben békésen megfér egymás mellett a természetfölötti és a nagyon is banális; a kettő szembeállítása pedig a film humorának elsődleges forrása. A Pixar 22. nagyjátékfilmje olyan miliőben játszódik, amelyben csupa mitológiai varázslény: tündérek, elfek, kentaurok, unikornisok, küklopszok, sellők, sárkányok, törpék, trollok és mantikórok élik mindennapjaikat, ám napjainkra már sajnos elaltatták belső ösztöneiket és elfeledték bűvös képességeiket. A tudomány és a technika vívmányai által biztosított, tömeggyártott kényelmi cikkek özönében, a valaha oly eleven hagyományok maguk is tömegtermékké és olcsó reklámfogássá váltak.

A kissé szomorkás tónusú történetet ebből adódóan sok-sok helyzetkomikum és nem kevés társadalomkritikus irónia ellensúlyozza, miközben a nemegyszer életveszélyes kaland izgalmait is maximálisan átélhetjük, kikacsintva közben olyan műfaji klasszikusokra, mint A gyűrűk ura, a Harry Potter vagy az Indiana Jones-történetek. Az animáció pedig – a Pixarhoz híven – tobzódik a látványos vizuális megoldásokban, mindenekelőtt a varázslatok ábrázolása terén, miközben az egész városon és hegyes-völgyes környékén átívelő küldetés/road trip remek lehetőséget nyújt mind a szinte fotórealisztikus épített (és lerombolt) környezet, mind a festői táj részletgazdag megfestésére.

Ez a mese azt tanítja számunkra, hogy – ha csak 102 perc vagy épp 24 órára – lépjünk ki egy kicsit a kényelmesre merevedett fogyasztói társadalomból, szakadjunk el a minket körülvevő tárgyaktól, és gondolkodjunk el azon, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, illetve mik azok az értékek, amiket érdemes megőrizni és továbbadni. Az utolsó jelenetek kissé talán túlheroizálják Iant, a film ugyanakkor diszkréten kerüli a giccset: a két testvér a történet végére megvallja ugyan egymásnak a kaland tanulságait, de a nagy találkozást apjukkal csak áttételesen, távolról és hátulról szemlélve mutatja meg nekünk, nézőknek, hiszen ekkorra már a történet súlypontja a múlt újrakeretezése révén valóban előre helyeződik: a múltról a jövőre.

Összességében az Előre nem küzdi be magát a Pixar élvonalbeli alkotásai közé, de a szívünkbe egy kicsikét mindenképp. A karakterek nem túlságosan kidolgozottak, és a történet sem hibátlan: egy-két mellékszál (pl. az anyukáé is) mondhatni felesleges. Ellenben Guinevere, az unikornisos turnébusz akár egy önálló karakter is lehetne a filmben, és egy-két igazán eredeti ötlet is tarkítja a koncepciót, mindenekelőtt a pöttöm bajkeverő tündér motoros banda színre lépésével. Érdekesség továbbá, hogy a Disney/Pixar ebben a filmben „dobta piacra” az első LGBT karakterét egy röpke jelenetben felbukkanó leszbikus küklopsz rendőrnő személyében, amely egy aprócska, ám igen fontos gesztus a stúdió részéről.