Ízléses stilizáltságának és profán egyszerűségének köszönhetően a Sound of Metal egy bravúros hangi eszköztárral megformált dráma egy metáldobos megsüketüléséről.

Darius Marder rendezői debütjét dokumentumfilmes múltja (Loot) és forgatókönyvírói pályája (Blue Valentine) előzi meg. Egy olyan alkotóról van szó, aki operatőrként és vágóként is kipróbálta magát, viszont a 2019-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott első nagyjátékfilmje óriási zsivajjal indít. Kezdő jelenetében fülsértően csattogó dob, zúgó gitár, és egy visító női hang tölti ki a stroboszkóp szaggatásában felsejlő kisvárosi koncerttermet. Ruben és Lou metálkoncertjének kakofóniája óvatosan távolodik, majd egy zavarba ejtő csendbe úszik át, mely tökéletes összefoglalása az ezt követő történetnek.

A cselekmény egy zenész sorsát fejti ki, aki barátnőjével egy metálduóban játszik, és amerikai turnéjuk alatt megsüketül. Ruben (Riz Ahmed) elveszíti a hallását, ezáltal fokozatosan eltávolodik az őt körülvevő világtól. Fogyatékosságát minden áron helyre szeretné állítani, így azonnal orvoshoz fordul. Egy hallókészülék segíthetne rajta, viszont ez túlságosan drágának bizonyul. Rövid tiltakozás után Ruben arra kényszerül, hogy addigi életét maga mögött hagyva, egy süket és szerfüggő egyéneknek alapított rehab-központban építse újra önmagát. Barátnője (Olivia Cooke) ígéri, hogy megvárja, Ruben ezzel a rögeszmével érkezik a hallássérült közösségbe. Belátása szerint semmi keresnivalója ott, akaratán kívül válik részévé a közegnek, amelyből szabadulni akar. Az egyszerű premisszából egy sajátos, modern megváltástörténetet bomlik ki, ami okosan járja körül az akarat és sorsszerűség témáját. Ruben közösségbe való beépülésével egy óvatos és lassú fejlődéstörténet veszi kezdetét. Ebben fontos szerepet tölt be az intézet vezetője (a karizmatikus Paul Raci), aki felajánlja Rubennek, hogy naplóvezetéssel töltse ki napjait, és vállaljon szerepet a közösség építésében. A főhős fokozatosan magára talál a közösségben, de szabadulási vágya, a „normális élet” iránti igénye mégsem lankad.

Az előttünk feltárulkozó környezet pozitív értékrendje folyamatosan a főhős dacosságába ütközik. Eleinte Ruben nem csak érzékvesztése miatt izolált, hanem a külvilág is egy zárt és idegen rendszerré válik számára. A vacsorát jelbeszéd és csörömpölő villák hangja kíséri, viszont Ruben egy ideig egyiket sem érti. Csak a teste van jelen, kimondatlan gondolatai a múltba kapaszkodnak. Ez a kezdeti nonkonformizmus és dacosság teremti meg a film alapvető dramaturgiai feszültségét. Kiszolgáltatottsága nem válik didaktikussá, hiszen a forgatókönyvíró testvérpáros (Darius és Abraham Marder) módszeresen kerüli a moralizáló hangnemet.

Az erős forgatókönyvön túl számos formabontó ötlet teszi kiemelkedővé Darius Marder filmjét, hiszen az azonosulást megteremtő legfontosabb eszköz a hang. Izgalmas csendekkel, a néma képek által gyakran mi is elveszítjük a hallásunkat. A süketség szubjektív ábrázolásán túl különböző módszerekkel váltakoznak a csendek és a zörejek. Megismerhetjük a sérült hallás fokozatosan romló szintjeit, amelyek mesterien támogatják a jelenetek érzelmi hangsúlyát. Olyan egyszerű és hétköznapi zajok nyernek új jelentést, mint pl. egy csúszda tompa ütődése, vagy az utcán járó biciklik csengője. A hallási sérülés intenzitását szokszor épp a magas és torz hangerők használata jelzi, ezzel is sajátosan felfokozva a film hatását. Zenészként a környezete beszűkül, előttünk viszont folyamatosan kitágul a világa.

Riz Ahmed kiváló színészi játékát az apró részletek és a különleges hanghatások együttműködése teszi rendkívül izgalmassá. Az őt erősítő mellékszereplői gárda színészekből és amatőrökből áll össze, ez kulcsfontosságú hitelességet kölcsönöz egy olyan helynek, ahol kizárólag jelbeszéddel kommunikálnak az emberek. Betekintést nyerünk egy  alkalmazkodási folyamatba, amelyre többségünk nem szorult rá, de az ehhez hasonló filmek nélkül el sem tudnánk képzelni. A történet és a közösség az, ami rendkívül izgalmassá teszi a látottakat. Ezek ábrázolása egy ízléses képi nyelvben rögzül, amely a látszólagos csiszolatlanság illúzióját kelti.

A Ruben szubjektív hallásáből fakadó űr és a szó szerint is felbukkanó „fém hangja” Nicolas Becker hangmester (Gravitáció, Érkezés) munkáját dicséri. Ízléses stilizáltságának és profán egyszerűségének köszönhetően a Sound of Metal egy bravúros hangi eszköztárral megformált dráma, amely ítélkezés nélkül központozza a hallássérült főhős jellemfejlődését.