Az éhezők viadala szériához készült előzményfilm a „franchise-ittas” hollywoodi dömping egyik legváratlanabb meglepetése. Megkockáztatható, hogy az Énekesmadarak és kígyók balladája a teljes széria legösszetettebb és legizgalmasabb darabja.
Látva az előzménytörténeteket övező hatalmas érdeklődést (filmben és irodalomban egyaránt), Suzanne Collins, Az éhezők viadala-könyvek szerzője maga is meglátta a történetuniverzumában tátongó piaci rést és megírta az Énekesmadarak és kígyók balladáját, amely 64 évvel korábbra helyezi a cselekményt az első könyvhöz képest. Az Énekesmadarak központi karaktere az a Coriolanus Snow lett, aki a későbbi történetek főgonoszává avanzsál – képviselve mindazt, ami ellen a nemes lelkű Katniss Everdeen négy mozifilmen keresztül lázadt(ni fog). Az „így lettem antihős” típusú előzménytörténetek kifejezetten divatosak most a kortárs hollywoodi palettán (ld. a Joker vagy a Szörnyella példáját), egyúttal azt is jelzik, hogy a tömegfilm pszichoanalízis és árnyalt(abb) jellemzés révén próbálja „emberszerűbbé” tenni hírhedten gonosz hőseit. Az Énekesmadarakban is ez az irány érvényesül, ami viszont meglepő: a film karakterábrázolásai (nem csak Snowé) alapjában rengetik meg Az éhezők viadala-széria idealizált hősökbe vetett hitét.
Aaz Éhezők viadala-játékok tizedik kiadásához közeledve az egykor magasrangú családhoz tartozó árva ifjú, Coriolanus Snow (Tom Blyth) elszántan küzd azért, hogy újra nevet szerezzen magának a Kapitóliumban, a hatalom fellegvárában. A bizonyítás „kötelezően választandó” lehetőségeként Coriolanus az egyik idei játékos, a 12-es körzetből érkező Lucy Gray (Rachel Zegler) mentora lesz. A tét nagy és a cél sem kicsi: Lucynak nem csak a viadal közönségét kell megnyernie, de lehetőleg magát a viadalt is – ha túl akar élni. Mindeközben Coriolanust is szorítja a nadrágszíj, hiszen a Panem Akadémia dékánjánál (Peter Dinklage) és a kegyetlen játékvezetőnél (Viola Davis) nincs második esély.
Az Énekesmadarak és kígyók balladája rendezője az a Francis Lawrence, aki az első filmen kívül az összes többi Éhezők viadala-folytatást is jegyzi, ezzel együtt az előzményfilm nagy váltást jelöl, lévén hogy ehhez a részhez új színészgárda és új látványvilág társul. Utóbbi kapcsán különösen érdekes, hogy az előzményfilmben a futurisztikus jelleg háttérbe szorul és helyét egy olyan látványvilág veszi át, amely sokkal nyitottabb a történelmi allegóriákra. A Kapitólium városképébe és a 12-es körzet komor gyárépületeibe könnyen beleláthatjuk a szocialista múltat (a hatalom színe egyértelműen a vörös), de a náci Németországot is – a szigorú, 30-as és 40-es éveket idéző kosztümöktől egészen a birodalmi törekvéseket aláhúzó arénáig és sasszimbólumokig. Collins disztópiája és a történelem autoriter rezsimei között fennálló párhuzam ugyan alapvetően nem újdonság, az előzményfilm múltba való kihelyezettsége alkalmat ad arra, hogy a látványvilág építészeti stílusokon és ikonográfiákon keresztül is megerősítse ezt a párhuzamot.
A látványvilág imidzsváltásának dacára az Énekesmadarak és kígyók balladája számos olyan motívumot és témát beemel, amely rokonságot mutat az előző filmekkel. Ilyen a karikatúraszerű műsorvezető (Jason Schwartzman üdítő alakításában) és a média manipulációs erejének témája, a The Hanging Tree-dal és természetesen maga a viadal is, ami egyszerűbb, technológiai lehetőségek szempontjából pedig „ügyetlenebb” a jövő túlélőversenyeihez képest. A film három fejezetre bontott narratívájában éppen a viadalokat bemutató rész a leggyengébb láncszem és így a legtöbb „hozott elemből” is dolgozik. A vaskos, két és fél órás játékidő sem segíti a viadalokra fókuszáló középső fejezetet, amelynek dramaturgiai szerepe ezúttal meglehetősen más. A viadal nemhogy nem zárja le a történetet, hanem olyan katalizátorként funkcionál, ami továbbgörgeti a cselekményt.
A filmnek tehát bőven van ideje arra, hogy árnyalt karakterábrázolásokkal szolgáljon és dicsérendő, hogy nem szalasztja el a lehetőséget. Coriolanus Snow a háború által traumatizált, árva fiú empatikus pozíciójából indul. Ambíciózus, kreatív és büszke, szegénysége miatt ellenben kilóg környezetéből. Nézeteiben is mérsékeltebb a Kapitólium közvéleményéhez képest, a leigázott körzetbéli versenyzőket ugyan felszabadítani nem kívánja, de emberszámba veszi őket, partnerként tekint rájuk. A cselekmény előrehaladtával azonban egyre inkább teret nyer Snow opportunizmusa és önzése, amely korábbi emberséges gesztusait is megkérdőjelezi, ambivalenssé teszi. Utóvégre mardosó lelkiismerete sem mentheti meg attól Snow-t, hogy előbb-utóbb zsarnokká nője ki magát. Túl az izgalmas Snow-portrén, az Énekesmadarak más szereplők ábrázolásában is igényességet mutat. Lucy Gray ugyan csicsergő hangjával szócsöve a társadalmi fájdalomnak, ám távolról sem az az idealizált Teréz anya, mint a jövő Katniss Everdeenje. Snow jóbarátja, Sejanus az egyetlen, aki határozottan idealista és mindent kockára téve küzd a rezsim ellen. Már-már blaszfémiának hat, hogy Sejanus, akit egy másik Éhezők viadala-film patetikus zenével hősként ünnepelt volna, itt naiv vesztessé válik.
A fecsegőposzáta dala – Az éhezők viadala sorozat összes darabja
Az éhezők viadala filmek alapjául három regény szolgál. Szerzőjük Suzanne Collins, aki 2006-ban írta meg a The Hunger Games című regényt. A könyv 2008-ban jelent meg, sikere még két folytatást követelt – a Catching Fire 2009-ben, a Mockingjay egy évvel később jelent meg –, és mozivászonra kívánkozott.
Ha átküzdjük magunkat a játékidőt befagyasztó csöpögős dalbetéteken és pár kötelezően kiszámítható körön, az Énekesmadarak és kígyók balladája meg tudja lepni nézőjét: a karakterábrázolások, a látványvilág és a színészi játék is kiemelendőek e tekintetben. Az előzménytörténetnek hála Panem pedig még sosem állt ennyire közel a mi emberi komplexitásunkhoz, ahol a jó és a rossz küzdelme mindenekelőtt bennünk zajlik.
