Antihősök, gonoszok, gyilkosok, ellenségek, gaztevők. Megkérdőjelezhető jellemük ellenére a vászon visszatérő alakjai, népszerűségi mutatójuk ma már magasabb, mint a jó célért küzdő hősöké. Miért szeretjük nézni, ahogy lelkiismeretfurdalás (és egyéb kispolgári érzelmek) nélkül viszik véghez a legádázabb gaztetteket? Mi olyan vonzó abban, hogy valaki nevetve máglyára lobbantja a világot? Norman Batestől Darth Vaderen át Jokerig számos olyan karizmatikus főgonoszt találunk, aki nagyban járult hozzá az illető alkotás kultuszához.
Ebből a misztikumból táplálkozik a hollywoodi főgonosz eredettörténetek dramaturgiája, egy kis pszichoanalízissel társulva. Ezek a filmek rendszerint megmutatják, hogy mennyi trauma vezetett oda, hogy egy, általában hőspotenciállal rendelkező karakterből gátlástalan szörnyeteg váljék. Motivációit ismertetve emberivé, már-már szimpatikussá teszik a karaktert és könnyen elérik, hogy bármekkora botrányt kavar, végig neki szurkoljunk. Ezt a jól bevált receptet alkalmazta a (szintén főgonosz) Demóna sikerén felbuzdult Disney: Craig Gillespie-t ültette a rendezői székbe és a 101 Kiskutya főgonoszaként ismert Szörnyella de Frász eredettörténetét húzta ki a remake-kalapból. Így született meg a 70-es években játszódó Szörnyella, a stúdió eddigi élőszereplős feldolgozásainak talán legkevésbé gyerekeknek készült, legmegosztóbb mozija.
A Disney egyik legnagyobb klasszikusából utoljára 1996-ban, Glenn Close főszereplésével készült preauel/remake, aminek a színésznő ikonikus alakításán kívül nem sok emlékezetes vonása maradt. Stephen Herek rendezését azonban már azért sem érdemes összehasonlítani a Gillespie-ével, mert ez utóbbi valóban egy eredettörténet, ami ott ér véget, ahol Peggy és Pongo története kezdődik. Mint ahogy a hős belső narrációjából megtudjuk, Szörnyella sem volt mindig Cruella: egy Estella nevű kislány volt, aki nemcsak fekete-fehér hajával, hanem lázadó természetével is kilógott a sorból. Különcsége és egy váratlan tragédia folytán még gyerekként London utcáira került, ahol két hozzá hasonló árvával (az animációból ismert Horace és Jasper) együtt zsebtolvajlásból éltek. A felnőtt Estella (Emma Stone) pedig némi viszontagság után a divatikon Hellman bárónő (Emma Thompson) házának tervezője lesz. Munkája során nemcsak tehetségére, hanem a bárónővel közös múltjának titkaira is fény derül. Ez elindítja el a két nő közti rivalizálást, ami Estella fokozatos halványulásához, és végül Szörnyella születéséhez vezet.
Az Én, Tonya rendezője már bebizonyította, hogy jól ismeri a realitás és őrület határvonalán mozgó antihősnők működését. Az animációban ismeretlen előtörténetű Szörnyella mesei karaktere pedig tökéletes terep ezeknek az arányoknak az eltolására. Gyakorlatilag azt csinálhattak vele, amit akartak, hiszen a főgonosz kegyetlenségén, szőrmeimádatán, és botrányos vezetési stílusán kívül nem sokat tudtunk meg róla. Az írógárda végül úgy döntött, hogy Szörnyella legyen egy társadalom peremére szorított antihős (úgy tűnik, A Birodalom visszavágból átörökített gyerekkori trauma Hollywood egyetlen magyarázata a gonoszságra), ellenlábasa pedig egy mindenkin átgázoló, törtető karrierista, aki talán főhősünknél is elvetemültebb. A film először elnagyolt ecsetvonásokkal felvázolja Szörnyella motivációit, majd letudva ezt a kötelező kört, a két divatmániás antagonista heistfilmbe oltott, bosszúfilmes elemekkel tarkított rivalizálásába menekül. Emma Stone Vivienne Westwood és Alexander McQueen inspirálta kreációkban, punk stílusban és szellemiségben tör borsot Emma Thompson orra alá, és mi tagadás, élvezetes nézni, ahogy ez két színészlegenda egymásnak esik az angol Jenny Beavan (Mad Max, A király beszéde) által tervezett elképesztő jelmezekben. A nézőt a látványvilágon túl a két színésznő közti dinamika tartja a képernyő/vászon előtt, mert sem a történet, sem a mellékszálak nem elég erősek a 134 perces játékidőhöz. A két Emma kisujjból rázza ki a szerepet, valósággal lubickolnak az általuk kreált őrült nők figuráiban. Filmbeli karaktereikhez híven nem is hagynak érvényesülni mást, egyedül talán a vígjátéki elemeket egybesűrítő Horace (a csodás Paul Walter Hauser) karaktere tud fellépni a dobogóra melléjük.
Az eredeti klasszikus rajongói és a tizenöt év alatti gyerekek szülei viszont nagy eséllyel nem fogják a szívükbe zárni ezt a remake-et, egyrészt, mert szinte semmit sem örökített át az eredeti animáció bájából, másrészt mert egyértelműen nem gyerekeknek készült. Ahhoz túl hosszú, viszonyrendszere nehezen átlátható, ráadásul enyhén szólva erős az az üzenete, miszerint a siker kulcsa a másokon való kegyetlen átgázolás. Az persze nem feltétlenül baj, hogy a kutyák nem kerülnek lemészárlásra, és az sem, hogy Szörnyella jóval többre vágyik egy tökéletes bundánál. Fiktív eredettörténete ismeretében mégsem válik többdimenzióssá, mint az 1961-es, vagy az 1996-os verziója, sőt, ez a Disney szájából erőltetetten hangzó punkság és az elcsépelt gyerekkori trauma az, ami demitizálja a 2021-es Szörnyella alteregóját. A gonoszokban végső soron azt szeretjük, hogy kiszámíthatatlanok, a hősökkel ellentétben fogalmunk sincs, hogy mi lesz a következő lépésük. A gyakorlatilag bipoláris depressziós főhősével és váratlan narratív fordulataival a Szörnyella erre próbál rájátszani, a mindent megmagyarázó belső narráció azonban jócskán levesz a „Joker-faktorból”.
Az animációban és a filmben is ikonikus snittnek számító, Anita üvegajtajára vetülő árnyéka jelezte, hogy egy vérfagyasztó gonosszal állunk szemben, akinek motivációi legalább annyira titokzatosak, mint ő maga. Ezt a ködöt Gillespie rendezése teljesen eloszlatja, a film pedig végső soron többet merít az Az ördög Pradát viselből és a Tim Burton-féle Batman visszatérből, mint az eredeti animációból. Túlkapásai és hatásvadász narratívája ellenére a Szörnyella mégis az igényesebb élőszereplős Disney-filmek csoportjába sorolható, 200 milliós büdzséje a mozivásznon látszik igazán. Látványos, fordulatos, pop-rock slágerekben túltengő heistfilm erős színészgárdával, ami ott ér véget, ahol az eredeti klasszikus elkezdődik.
